Anyám
halandónak szült. Apám még csak nem is ivott. A nikkel szamovár
nálunk sohasem repült, ennek ellenére nem volt unalmas
gyermekkorom. Gyakran gondoltam őseimre, na nem azokra, akik a
nyereg alatt puhították a húst, és lótejet ittak, bár jómagam
ősmagyar nevek méltatlan hordozója vagyok, nagyapámra gondoltam.
Sokat
emlékeztem rá, de alig-alig jut valami az eszembe. Előttem van a
homályos arc, amiből nem tudtam megállapítani, hogy most az ő
foglalkozása diplomata, tüzes vasat kalapáló ezermester lakatos,
vagy valami megkésett kalandor, aki csupán átutazóban van a
Földön. Arcát elhomályosították a ráncok, az idők
megfejthetetlen hieroglifái, meg a cigarettafüst, amit karikákban
fújt ki, akár egy bűvész. Ebédeltem. Úgy fél kettő tájékán
ránézett az órára. Arra a nikkelezett, láncon függő zsebórára,
ami most apám szobájában lóg egy szegen.
Ez
a pillanat számomra annyira patetikusnak tűnt. Mintha az Atyaisten
nagyapámat tette volna felelőssé az idő múlásáért, és most a
világegyetem pillanatnyi állapotát szeretné leolvasni, nézett a
mutatóra. A zsebóra fél kettőt mutatott, egy minutummal sem
többet. Mint aki az idő fölött áll, közönyösen megköszörülte
a torkát, majd rám nézett és századszorra mondta nekem: Na,
egyél. Számomra az evés nagyon sok időt igényelt. Nagyon alapos,
mondhatni metafizikai része volt gyermekkoromnak. Rendszeresen az
ebédnél elmélkedtem, meditáltam, szövögettem álmaimat és
figyeltem a világot. Mindezt olyan elmélyülten, hogy meg is
feledkeztem az ebéd valódi céljáról, és egy percig sem tudtam
holmi paradicsomlevesre összpontosítani. Mintha az egész
örökkévalóság a rendelkezésemre állt volna, hogy elfogyasszam
az ebédemet, olyan ütemben rágtam, akár a mondabeli isten malmai,
amik hasonló ütemben dolgoztak. Föltekintettem az órára, és úgy
tűnt, van még időm. Akkoriban minden olyan ráérősen ment, és a
kapkodásnak még a gondolata sem fogant meg az agyamban. Minden
nagyon tervszerűen ment, akár az óramű. Nagyapám felállt a
recsegő-ropogó székről, amit már nem is tudom, hogy Gábor Áron,
vagy Bem tábornok székének neveztek előrehaladott kora miatt,
aztán kiment és megfőzte a kávét. Mire visszajött, én csaknem
ugyanott tartottam, mint amikor kiment. Leült velem szemben és
tovább fújta a füstöt. Kinéztem az udvarra. A zöld, zománcos
ibrikben kávé volt a cementre téve, s a kávéscsészével
leborítva. Ülepedett a zacc. Tovább folytattam szüsziposzi
ebédemet, és igyekeztem gondolatban egy hasonlat végére járni,
ami az imént hangzott el. Történetesen az, hogy számomra a
legfelemelőbb hely egy zenekarban lenne, mégpedig mint nagybőgős.
Most vajon azért, mert olyan ráérősen eszem, mint amilyen ütemben
egy nagybőgős nyiszitel a hangszerén, vagy pedig csak azért ez a
hasonlat, mert családunkban nem volt zenész, és mint óhaj,
esetleg szemrehányás az egész. Befejeztem az ebédemet.
Megköszöntem. Közben a kávé is fogyasztható állapotba került,
és a csészék foglalták el az immár terítő nélküli asztalt. A
viaszosvászon homályos tükrében a tárgyak, mindenek előtt a
kávéscsészék és vonásaink arányukat vesztették, ezáltal az
egész szertartás egy túlvilági formahömpölygéssé változott
az én szememben. Kinéztem az udvarra. Közben nagyapám cukrot tett
a kávéjába, aztán az enyémbe is, megkavarta, majd hátradőlt a
nyekergő székén és ezt mondta: Tessék, igyad. Talán újabb
évszázad kezdődik, gondolhatnánk, amikor a kávézáshoz fogtam,
és valamennyire igazat adnék ebben. Tekintetem még mindig kint
csellengett a muskátlis verandán, aztán közönyösen
megállapodott a bejárat előtt vesztegelő angyalon. Szőke,
csaknem derékig érő haja mennyeien ívelt szépen metszett szárnya
közt. Arca kislányos és egyben felnőttes is volt, fehérsége
csaknem az előbb említett kristálycukoréval vetekedett.
Belekortyoltam a kávéba, majd az apró zaccszemeket diszkréten
köpdöstem a földre, mindezt olyan tapintattal, hogy ne lássék
kritikának, sőt, ha lehet észre se vegyék. Nagyapám ismét az
órára nézett, tüdejében megfeneklett a cigarettafüst. Köhintett
halkan, majd az ajtó előtt álló angyalra nézett, valószínűleg
azért, mert árnyéka eltakarta az óra számlapját. Gyere be -
mondta s kotorászott az asztal alatt egy hokedli után, amit meg is
talált. Ez még jobban recsegett, mint amelyiken az öreg ült.
Amikor az angyal leült, vonásaiból azt olvastam ki, hogy ez az
ülőalkalmatosság valószínűleg olyan teremtéskorabeli lehet s
ennek a tényszerűsége földöntúli vidámságot, mennyei mosolyt
varázsolt arcára. Úgy ültünk most, mint valami földreszállt
szentháromság, akik éppen kártyázni akarnak. Egyikünk sem
szólalt meg, talán akkor könnyebb volt a csönddel bánni,
hallgatni. Nagyapám is hallgatott. Az ütött-kopott öngyújtó
kísértésbe ejtően kellette magát, egészen addig, amíg az öreg
működésbe nem hozta. A láng beragyogta mindhármunk arcát s egy
másodpercre, mintha karácsonyi hangulat lett volna. Szememben
visszatükröződött az ünnepi fény és gyorsan elkaptam
tekintetemet róla, lecsuktam szempillámat, hogy mindörökre enyém
legyen, ez a csillogás. A cigaretta halkan, percegve gyulladt, s
nagyapám apró kortyokban itta ebédünk fekete omegáját. A
füstkarikák mintha glóriát képeztek volna a már őszülő feje
körül, úgy kavarogtak a levegőben. Nagy pátosszal szívta a
BT-t, amit úgymond nagy pénzért vett, s amit ő
tengerészcigarettának nevezett valami okból. Az angyal rám
nézett. Arca egyáltalán nem hasonlított az ikonosztáz és
falfestmények képmutató szentjeire, valami megfoghatatlan
őszinteség és nyíltság sugárzott belőle. Tekintete egy
millimétert az asztal irányába csúszott, finom kis kezét
egymásba kulcsolta, olyan gyöngéden, mintha attól félne, hogy
összetörnek. Csodálattal néztem, ahogy az öreg az orrán át
fújja ki a füstöt. Mint valami harci paripa, amely parazsat evett
a csata előtt, vagy a mesebeli tűzokádó sárkány, amely immár
nyugdíjas lévén, már csak füstöt tud fújni. Azt mondják, a
pesszimista emberek lefelé fújják a cigarettafüstöt. Ezen akkor
még nem gondolkodtam el. Belebámultam a parázsba, aminek hője
nagyapám tüdejéig ért, s szinte hallani véltem a szívem helyett
Vulcanus-t kalapálni. Csakugyan, mintha szeget kalapáltak volna
deszkába. Utolsót kortyoltam a csészémből és a zacc apró
homokhoz hasonlóan ülepedett le a számban. Az öreg megforgatta a
csészéjét, hogy a cukor feloldódjon, s megemelte a keserű
poharat. Rám nézett, majd a szájához emelte a csészét. Kiitta a
maradékot és ismét cigarettát vett elő. Immáron mindenek
elkészíttettek. A parázs már majdnem a filterig ért, amikor egy
archorpasztó szívás után a füst ismét a tüdőbe áramlott. Ez
alkalommal a füstöt fölfelé fújta, mintha valami archaikus
égőáldozat füstje lenne. Tekintete ismét rám vetődött.
Elmosolyodott. Talán meglátta a csillogást a szememben, amit az
előbb loptam tőle. Csak ennyit mondott: Imádkozzatok - s a fehér
galamb már vitte.
