A törpe, a villanykörte és a szingularitás

Első rész

Maga a kifejezés, hogy „szingularitás” a matematikából kölcsönzött, ami átkerült a fizikába. A világ keletkezése előtti pillanat egyik metafórája. Magány. Egyedüllét, melyet plazmatévével, számítógépekkel, cigarettákkal, itallal és ki tudja még mikkel próbálunk elűzni életünkből. Sporttal. A mozgás, az aktivitás illúzióját kelti bennünk. Míg mozgunk, erőfeszítést fejtünk ki, aktívaknak érezzük magunkat. Fülünkben a dugacs, melyet telefonunkhoz csatlakoztattunk, hogy a zene bódító, vagy máskor megnyugtató ritmusával ismét hadat üzenjünk a bennünk épülő magánynak. Lelkiismeretünk megnyugszik. Egészséges életmódot folytatok. Nem szennyezem a környezetem, odafigyelek a bioritmusomra, egészséges vagyok. Mi kell ennél több? Jó ember vagyok. Megszámoltam a pénzt. Pontosan kétezer lej volt benne abban a tárcában, amit bukszának neveztem. Évek óta gyűjtöttem a versenybiciklire. Mindössze három fokozata volt. Zöld. Világoszöld színű. Szerettem vele járni. A váltószerkezet lenyűgözött, ahogy a láncot áttette egyik fogaskerékről a másikra. Ahogy az ösvényen bekanyarodtam az erdőbe oldalt energiaitalos dobozokat láttam eldobva a fűben. Lefékeztem, mert olyanoknak tűntek, mint valami gigantikus góliátelemek, rézfejjel, akár a Duracellek. Oldalra fordítottam a fejem, hogy elolvashassam a márkáját: „Volta.” A tetejénél piros pluszjel jelezte a töltésáramlás irányát, akár egy galvánelemnél. Tényleg evvel töltik fel energiával a fiatalok magukat? Energiaszegény és energiaéhes világban élünk. Tovább tekertem a fenyőerdő sűrűjébe s a hegyi ösvény szűkülni kezdett. Ágak reccsentek mögöttem. Egy pillanatra meg is akartam állni, de közben az jutott eszembe, hogy inkább visszaváltok a bringán s a váltószerkezet ropogva akadt ki, miközben vastag gyökérre gurult a hátsó kerék. A lánc leesett, én meg felborultam. Fenyőtűk szúrták arcom s még a számba is bekerült furcsamód. Egy darabig néztem, ahogy forog a kerék, bár haladás nem volt. Csak pörgés. A pörgést sokszor összetévesztjük a haladással. Az eredményesség szinonímájának hazudjuk, s e hazugság meleg napsütésében szivárványt fedezünk fel az égen. Vihar előtti szivárványt. A vihar, az eső elkerül bennünket. Gondoljuk. Visszatettem a láncot. Az ülés alatti retikülre emlékeztető szerszámostáskára ráfordítottam a zárat. Mehetünk tovább. Kezem olajos maradt kissé a grafitos kenőcstől, ami a fémet csúszóssá teszi. Ezúttal talán túlságosan is. Az ágak reccsenése nem tiltott szerelmi együttlétből fakadt, mint azt gondoltam, bár így utólag visszagondolva eltűnődtem azon, hogy miért is lenne tiltott az erdei pásztoróra. Egy törpe jelent meg előttem.

-Üdvözöllek!
-Üdv. Válaszoltam kurtán és már átvetettem a lábam az ülésen, hogy tovább folytassam utamat.
-Tudnál nekem segíteni?
-Persze. Feleltem. – Elvigyelek valameddig?
-Nem. Köszönöm. Mondta a törpe akinek szokványos zöld ruhája volt, kopottas, mintha bányász volna. Valóban, a törpék bányászok, mint a Hófehérkében? Amúgy nem volt annyira apró emberke, ezért sem tűnt fel alacsonysága, megvolt egy olyan egyméteres, kisnövésűnek láttam, patológikus esetnek, aki ilyen törpeszindrómában szenved és szégyenében az erdőbe menekült.
-Miről van szó?
-Itt van ez a villanykörte. Kiégett az izzószál. Meg tudnád javítani?
-Nem. A kiégett égőket kicserélni szokás, ha akarod, tudok adni innen a biciklimről egyet, de látom az túl apró volna a tiedhez képest. Újat kell venni, az égőket nem lehet megjavítani. Eldobják.
-Emberek, emberek. Dünnyögött a törpe. Mindent csak eldobtok. Tele az erdő a szemeteitekkel. Amerre csak járunk mindenütt eldobott hulladékok, a társadalom hasznos és haszontalan melléktermékei. Épp az imént mentem el egy energiaitalos doboz mellett.
-Azt én is láttam. Olyan volt, mint egy gigantikus góliátelem. Tetszett nekem ez a szótársítás, mert a gigantikus és a góliát szinonímaként is értelmezhető mégsem hangzik jelzőhalmozásnak, redundanciának. Na látod, azt rákötjük erre a kiégett villanykörtére és lehet vele játszani.
-Gondolod, játszani akarok?
-Őszintén szólva, nem tudom mit gondoljak. Biciklizni indultam, elestem, mire felkelek egy törpe áll elém egy kiégett villanykörtével és arra kér javítsam meg. Valahogy nem ilyen hétköznapokhoz vagyok szokva. Kicsit abszurd a helyzet. Nem gondolod?

-De. Teljes mértékben egyetértek veled. Menj tovább, majd talán jön valaki más, aki tud segíteni. Sajnálom, hogy megzavartalak utadon, kérlek ne haragudj rám, további kellemes napot.

Utálom a játszmákat. A bűntudatkeltést. Az önsajnálatot. Frusztráltnak éreztem magam emiatt. Valószínűleg ezt is akarta. Ki nem állom ezt a frusztrált kifejezést, mert olyankor is használják, amikor nem kell, de rájöttem afféle töltelékszó, ami tudományosan hangzik és elég tág az értelmezési tartománya. Lehetne kényelmetlen, zavart, bűntudatos meg efféléket mondani, de nem, a „frusztrált”, amikor kimondjuk olyan, akár egy diagnózis. Hihetetlenül átütő ereje van. A partner egyből megsemmisül. Mintha orvosilag igazolnánk, hogy elmebeteg, vagy legalább is lelki beteg. Na, igen, visszatérve a helyzetre ilyen megsemmisült, semmirekellő, gonosz, másokat kihasználó, aljas önző, szívtelen hétköznapi kerékpárosnak éreztem magam. Ez a nap is jól kezdődik! Ha még vagy heten előjönnek az erdőből hejhózva, az aztán lesz a klinikai eset. El kellett volna húzzak a fenébe. Abban a pillanatban. Mint Jim Carrey a „23-as szám” c filmben, ahogy meséli, hogy miként is mentek tönkre a dolgok, amikor nem a megfelelő döntést hozta. De ki mondja meg, melyik a jó döntés? Eleinte nem látszik. „Segíteni szeretnék az emberiségnek!” Mondta egyik szépségkirálynő. Sterilizáltasd magad! Szólt egy replika. Igen, ez a „szeretnék segíteni az embereken” féle duma egy kicsit minket is megváltókká tesz. Szeretnénk terézanyák, Martin Luther Kingek, meg Indira Ghandik lenni. Szívünket cafatokra tépni és odaadni az éhező árváknak...Aztán belenézünk a tükörbe és ki néz vissza? Egy teljesen hétköznapi biciklis. Tudta a törpe mi a gyengém. Ha nem segítesz, rossz ember vagy. Ha segítesz, lehet kihasznál. Ha megszívom, nem mesélem el senkinek, de ha segítek, eldicsekszem én milyen jószívű, segítőkész, pótolhatatlan, nélkülözhetetlen, jóravaló, rendes, és természetesen szerény, „ugyan már szóra sem érdemes, mindenki ezt tette volna a helyemben”....ember vagyok. Ez még a szépségkirálynőknél is kiábrándítóbb. Szóval, mint a törpék megváltója szálltam le a bicikliről, szívem varratai már lazultak, hogy feláldozhassam magam a törpetársadalom üdvössége érdekében, és aztán ezt a sikert megoszthassam veletek, de nem egészen papírforma szituáció lett belőle. Igen. Az ember életútjának egy-egy fenyőtűsebb szakaszán néha padlót fog. Ezzel gondolom nem mondtam újat. Meglepőt. Vagy szenzációsat. Hogy mi akasztja meg életváltónkat, vagy életkerekünket, mi dobja le a jól bevált útról? Mindenféle. Jelen esetben egy törpe. Aki mellesleg nagyon ért a játszmákhoz. És segítségre szorul. Legalább is ő ezt állítja. Meg kellene bíznom benne? Csak azért mert kisnövésű? Lehet meg akar ölni. Vagy mert többszörösen hátrányos helyzetű szánalmat kell érezzek iránta? A mesék belénk ültetett kliséi a valóságban is működnek? És a jó feltétlenül győzni fog? Vajon a hercegkisasszony kezét és a fele királyságot is elnyerem? Ha van törpe, aki keresztezi utamat, jutalom is lesz, ha helyesen oldom meg a feladatot? Mindezek a kérdések kavarogtak bennem, de a feladat lehetetlensége az egyetlen ok, ami miatt nem pattantam fel a bringámra és kanyarodtam vissza az úton. Helyette leültem egy kidőlt farönkre.

-Minek kell neked ez az égő? Kérdeztem unottan. Közben lecsatoltam a sisakomat, ami most kivételesen jó szolgálatot tett.
-Világítani akarok. Egész életemben világítottam. De most tönkrement.
-Mármint az életed?
-Az életem volt a világítás.
-Akkor jól mondtam. És nem lehet kicserélni.
-Még egy ilyen nincs. Egyedi lámpánk van.
-Gondolhattam volna. Mondtam szarkasztikusan, hogy érezze azért.- De tudod, nem lehet az üvegbúrát szétcsavarni a foglalattól, mert levegő megy bele és elégne a wolframszál is.
-Persze, hogy tudom. Ezért kell a segítség.
-Meg olajos is a kezem, bemocskolnám az üveget és nem hatolna át a fény rajta. A nagy buzgólkodásba, a „Szeretnék segíteni az embereken” lendülettel észre sem vesszük, hogy a mi kezünk is mocskos, és aztán a mások lámpáját is besötétítjük vele, és alkalmatlanná tesszük a fényhordozásra. Pedig a kenőcs is hasznos dolog, csökkenti a súrlódást és a bicikli is könnyebben halad.

Leültem egy kicsit elemezni a helyzetet. Hátha úgy könnyebb lesz megoldást találni. Az már pozitívum, ha a törpe belátja: baj van. Nem világítok. Aztán egy másik jó jel, hogy nem akarja megjavítani a lámpát, vagy égőt. Tudja, ha saját maga próbálná helyre hozni, akkor még csak jobban elrontaná, vagy egyenesen tönkretenné végérvényesen. Aztán elindul keresni megoldást a már amúgyis lehetetlennek látszó élethelyzetére. Találkozott velem, aki egy emberek által jól bevált fogyasztói társadalom által kitermelt megoldást akartam rá is alkalmazni. Kicserélni a tönkrement dolgot. Mintha a hibás döntést, életet, elrontott egészséget, szétszakadt barátságokat, családokat ki lehetne cserélni valami szaküzletben. Megoldást, ahogy az ember látja. De a törpe nem ember. Más, mint mi. Következésképpen másképp kell vele bánjunk, más megoldást kell találni a problémájára. Ennek ellenére nem volt az az „én más vagyok, mint a többi” , vagy „velem tessék másként bánni, mint a többivel”, „nekem külön elbírálás jár, mert hátrányos helyzetű vagyok”. Eszembe jutott matematikatanárom, aki elmondta csaknem minden órán, hogy a matematikára azért van szükség, mert fejleszti a gondolkodást. Aztán teleírta táblát mindenféle érdekes dologgal, vagyis számára érthető és érdekes dologgal, aminek a végeredménye nulla volt. Azon töprengtem, hogy minek ír tele két táblát, hogy a végeredmény nulla legyen? A megoldás gyönyörű volt, káprázatos, mondhatni, csak az eredmény volt nulla. Igen, filozófiai érveléseim lehet, hogy helyesek de nem oldják meg a problémáját ennek a törpének. Ilyenkor döbbenek rá, hogy nem lehet minden problémát logikailag megoldani. Talán beírhatnám a porba a szituáció egyenletét, ábrázolhatnám matematikailag, fejlett gondolkodással modellezhetném is, csak az eredmény lenne nulla. Miután a fél tisztást teleírtam volna. Nem fejlett gondolkodásra van itt szükség, hanem másként látásra. Lényeglátásra. De ezt hol tanuljuk meg? Hol tanítják? Ideológiákat, szellemi késztermékeket, mirelitelméleteket etetnek velünk az önálló gondolkodásra való nevelés eusprojektje jelmezébe bújtatva. Jelen esetben vagy csoda kell, vagy valaki aki képes csodát tenni.

-Emberke! Fordultam hozzá. Emlékszem, egyszer az egyik tankönyvben láttam egy tudóst, úgy hívták Nikola Tesla. Az ő kezében volt egy izzó, ami áram nélkül is világított. Magasfeszültségű generátor közelében az elektromos töltések vezeték nélkül is közlekedhetnek. Ez volt Tesla egyik korszakalkotó felfedezése. A vezeték nélküli energiaátvitel.
-Szóval akkor van megoldás?
-Lehet.
-Ismered ezt a Teslát?
-Személyesen nem. Mert már meghalt.
-Kár.
-Akkor nem tud segíteni. Igaz?
-A halott embereknek fennmaradnak az elméletei. Nem halnak meg velük együtt.
-Akkor keressünk egy magasfeszültségű generátort.
-Igen. Ha lenne, akkor is csak mellette világítana a lámpás. - Egy használhatónak látszó emberi ötletem volt, tankönyvi megoldásom, ami hasonlított a csodához. De mivel az eredmény is csak hasonlított a megoldáshoz nem vettük hasznát.
-Ismersz valakit, aki tudna segíteni?
-Mond, honnan van neked ez a lámpa?
-Hogyhogy honnan? Mindig is az enyém volt. Ez volt a feladatom. Világítani a sötétben.
-Értem. Akkor el kell mennünk ahhoz, aki adta neked. Tudod ki ő? Ismered? Az alkotódat?
-Nem. De te nem tudsz segíteni?
-Úgy néz ki, nem.
-Akkor segíts megkeresni az alkotómat. Ez a tudós nem olyan, mint az alkotóm?
-Nem tudom.
-De hát, ha tudott ilyen lámpát alkotni, amelyik vezeték nélkül világít, akkor nem lehet, hogy ő az alkotóm?
-Azért, mert valaki okos, meg feltalál dolgokat, még nem jelenti azt, hogy mindenható.
-Mi az a mindenható?
-Az, aki képes bármit megcsinálni, megalkotni.
-És el is tudja pusztítani?
-Igen.
-A feltalálók el is tudják pusztítani, amit feltaláltak?
-Nem minden esetben. Mondjuk egy atombombát nem annyira, vagy ilyesmiket. Feltalálták, de avval együtt nem a hasznunkat jelentik.
-Akkor miért találták fel?
-Mert a világ nem csak jó dolgokból áll.
-Ezt már tapasztaltam. Az én lámpám is kiégett és most nem tudok világítani. Sötétben kell járnom.
-Mondjuk kereshettél volna valakit, akinek még világít és együtt mehettetek volna.
-Igen. De attól még kiégett lámpám lett volna.
-Szóval a magad útját akarod járni?
-A magam útja a feladatom útja.
-Nagyon szép megfogalmazás. Akkor az alkotód miért nem készítette a lámpát romolhatatlanra.
-Annak készítette.

A válasz meglepett, s arcomról leolvadt a diadalmas mosoly, hogy most sikerült megfognom az emberkét.

-Ezt nem értem.
-A lámpát én rontottam el.
-Hogyan?
-Azt akartam, hogy erősebben világítson. Hogy mindenki az én fénykörömben járjon. Én legyek a legjobb fényhordozó. Útmutató. És megpiszkáltam a lámpát. Egy darabig valóban erősebb fényt adott, de egyszer csak kiégett. Nem tudom mit tegyek.
-Értem. – Válaszoltam. Vagyis többet szerettél volna, mint amennyit az alkotód rádbízott. Felülbíráltad az ő konstrukcióját, ami nem járt ugyan azonnal végzetes következményekkel. Kiéghetett volna azonnal, de így legalább megtanultad, hogy önfejűségednek, nagyravágyásodnak következményei vannak.
-Igen. Rájöttem erre.
-Akkor miért nem mentél egyenesen hozzá?
-Mondom, hogy nem ismerem, sohasem láttam, és félek is tőle.
-Félsz tőle?
-Igen. Biztos le fog szidni. Megbűntet. Elveszi a lámpámat. Nem bíz rám több feladatot.
-Ha nem ismered, miért gondolod, hogy gonosz?
-Mert erősebb, hatalmasabb nálam.
-Azért mert valaki erősebb és hatalmasabb nálunk, még lehet jó. Nem?
-De. Lehet.
-Nem tudsz róla valami konkrétabbat?
-Nem nagyon.
-Esetleg, hogy miként került a lámpa hozzád?
-A lámpát kaptam. Édesanyám adta. Amiután megszületünk, tudod nálunk kimarad a gyermekkor, azonnal a feladatra kell összpontosítanunk.
-Vagyis a világításra.
-Igen, arra.
-Csodálatos feladat. Fényt oszlatni. Világítani.
-De a fény sem a mienk. Azt is az alkotónk bízta ránk, a lámpát ő alkotta. A családban születésünk után kapunk egy lámpát. Vagyis egy feladatot. És én több akartam lenni, jobb.
-Akkor miért nem kérdezted meg édesanyádat? Az anyukánk mindent tudnak, mindenre van orvosságuk. Vagy apukádat, biztos kiváló mester.
-Egyrészt szégyelltem. Másfelől pedig végülis megtettem. De nem tudtak segíteni. Ők is csak manók, vagyis törpék. Apukám mesélt egyszer egy törpéről, aki ugyanígy járt.
-És mi történt vele?
-Már nem emlékezett rá pontosan, nagyon régen történt. Azt hiszem elment. Elmenekült szégyenéből az erdőből. Talán meghalt. Egyesek még látni vélték a testét. Leugrott egy szakadékba bánatában, vagy szégyenében. De többet nem tudok.

Beleborzongtam ebbe a hírbe. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen világban, mint a törpéké történhetnek ilyan dolgok. Tragédiák. Öngyilkosságok. Abban a tudatban nőttem fel, hogy a törpék világa tökéletes. Hibátlan. Vidám. Boldog társadalom. De ez csak a látszat. Ilyennek írták meg a meseírók. Eladták a megszépített hazugságaikat. És szomjaztuk a hazugságot. És újraolvastuk, mert kellett, hogy valamibe megkapaszkodjon a lelkünk. Hazugságba kapaszkodtunk! Erre döbbentem rá és féltem. Ez a felismerés rettegéssel töltött el.

-Azt mondják arra van. – Szakított félbe a törpe szótlan elmélkedésemből.
-Micsoda?
-A szakadék.
-Ahová a társad beleugrott?
-Igen.

Ez eddig egy történet volt. Amit vagy elhittem, vagy nem. De most a látás peremére érve egyszerre valósággá vált. A mohával benőtt sziklák. A szédítő mélység. Egy rozsdás összetört lámpa látványa, s a növényekkel benőtt törpe fehér csontjai.

-Miért nem mentette meg az alkotó? Kérdeztem elborzadva, félelemtől és reszketéstől átjárt hangon.
-Nem tudom. Talán, hogy tanuljunk belőle. Elrettentsen. Vagy, mert tényleg gonosz. Mi olyan rossz, ha egy törpe megpiszkálja a lámpát? Végülis megnöveli a fényt.
-De te tudtad, hogy nem szabad a lámpásodat megpiszkálni? Mondta valaki?
-Nem.
-Akkor?
-Itt írja a lámpán.
-Az más. A lámpán apró kifényesített réztábla volt két aranyló szegeccsel erősítve. Kurzív írással volt tíz sor ráírva, ami a lámpa mintegy használati utasítása volt. Ne cseréld le a lámpádat. Ne beszélj csúnyán a lámpa alkotójáról. Pihenj vasárnap. Becsüld meg szüleidet és világíts nekik, amikor megöregszenek. Ne pusztíts semmit a környezetedben, amit megvilágítasz. Ne lopd el más lámpáját. Ne törd össze mások lámpáját. Ne hazudj a fényről. Ne kívánd más lámpáját. Ne próbáld szétszedni és módosítani lámpádat.- Olvastam hangosan. Hát ez világos. Mit kell és mit nem szabad vele csinálni. Akkor ezek szerint te egy használhatatlan törpe vagy?
-Igen. Gyakorlatilag ez a bajom.
-De, ha kapnál egy másik lámpát ismét világíthatnál.
-Igen. A szüleim sem adhatták oda a lámpájukat. Mert az csak náluk világít. Mindenkinek a lámpája csak saját magánál ég.
-Érdekes. Akkor mégis csak az a variáns marad, amit mondtam, muszáj megkeresni az alkotót, és kérni tőle egy lámpát.
-De merre menjünk?
-Szerintem kell lennie valahol egy helynek. Valamiféle lámpagyárnak. Valaminek, ahol ezeket a világító eszközöket készíti az alkotó. És kellenek legyenek útjelzők. Vagy jelek, amik oda elvezetnek bennünket.
-Emlékszem, otthon van egy könyv.
-Egy kódex?
-Az mi?
-Nagyméretű ócska poros titokzatos könyv.
-Nem annyira titokzatos, mint inkább poros. Nem olvasta senki. Apám sem, nagyapám sem, sőt nem is emlékszem, hogy valaki kinyitotta volna.
-Miért?
-Nem volt rá szükség. Nem tévedtünk el.
-Látom.
-Most sem tévedtem el, csak éppen nem ég a lámpám.
-Az nem ugyanaz? Nem tévedtem el, csak élhetetlen az életem. Fordítottam le a törpe szavait.

Megérkeztünk a törpe házához. 

Második rész

Dohos, áporodott szagú levegőre számítottam. Képzeletemben úgy jelentek meg ezek a törpelakok, mint valami visszamaradott, civilizációtól távoli dolgok, ahol még az idő sem telik.

-Azért, mert valami távol esik a modern világtól, még nem biztos, hogy elavult. Mosolygott a törpe édesanyja, miközben széket húzott elő.

-Talán a gondolatokban is tud olvasni?

-Nem. De a gondolatai kiültek az arcára. Nem volt nehéz értelmezni.

-Az jutott eszembe, hogy amikor az ember segítséget kér, kiszolgáltatottá válik. Sebezhetővé. És nem szeretjük, ha gyengének, védtelennek, esetleg gyávának, nem életrevalónak, élhetetlennek látnak bennünket. A sebeinket megtartjuk magunknak. Sebeinket nyalogatjuk, közben arra várunk, történjen valami, csoda, gyógyulás. Valaki mesélte, hogy megsebesült a lábán és a nagytestű kutyáját hagyta, hogy nyalogassa és hamarabb begyógyult. A sebnyalogatás pozitív hatásának ezt az egyetlen esetét tudom felidézni emlékezetemben, ami statisztikai szempontból nem valami releváns. Akkor jöttem rá, hogy hazugság, nagyzolás, túlzás az egész, amikor megtoldotta az egész elbeszélést avval, hogy még az orvossal konzultálva, az is azt tanácsolta, hogy hagyja a kutyát nyalogassa a sebet, mert az gyógyít.

-De ez nem így van. Mondta a férfi. A lámpa megpiszkálásából fakadó lelki sebeket hiába nyalogatta bárki, segítségre van szüksége a fiúnak. Tud segíteni? Nézett rám bizakodóan.

-Nézze, én nem vagyok mindenható. Felvázoltam néhány lehetőséget és úgy néz ki, nem megyünk semmire. Meg kell keresnünk a lámpa alkotóját.

-Nem tudjuk, ki ő. Mondta a férfi leereszkedő hangsúllyal.

-Miért? Kérdeztem. Önök nem látták még soha?

-Nem. Soha nem láttuk, nem hallottuk.

-De tudják, hogy kell lennie valakinek, aki adta a lámpát, aki felgravírozta a lámpára az utasításokat.

-Igen. Ez kétségtelenül bizonyítja ezt. Maga a feladatunk is, a világítás is bizonyíték. De a bizonyítékok nem javítják meg a lámpát. Nem oldják meg a problémát. Talán inkább még jobban elbizonytalanítanak és kétségbe sodornak. Egy pillanatra csönd lett közöttünk.

-Akkor mi történt?

-Elfelejtettük.

-Mit?

-Azt hiszem mindent. Azt, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, mikor kaptuk a lámpát, kitől kaptuk a lámpát, kicsoda ő. És maga a világítás is bonyolult feladattá vált.

-Nem értem.

-A világítás elvileg nagyon egyszerű, hogy úgy mondjam magától értetődő dolog. Hagyod, hogy a fény áradjon. Nem a te fényed. A lámpa fénye. Te csak kaptad ezt a világosságot.

-És mi evvel a baj?

-Az, hogy elkezdtünk a világítással, mint feladattal nem úgy bánni, ahogy kellett volna, ahogy a lámpa oldalán van. Csak néhány utasítást tartottunk be, vagy csak a könnyebbeket. Ezen felül fokozni akartuk a fényt. Kisajátítottuk. Versenyeztünk, kié erősebb. Megpiszkáltuk a lámpásainkat. Pedig nem tudtuk, mi van belül, hogyan működik. Pedig a gyenge fényre is olykor szükség van.

-Igen. Mosolyogtam. Amikor reggel felébredünk, zavar az erős fény. Vagy, amikor csak az ébresztőórát akarjuk megnézni éjjel álmunkból felriadva, csak egy tompított fényforrásra van szükségünk, nehogy elűzze az álmunkat. Amikor közlekedünk, a szembejövő autók tompított fényszórókkal közelednek egymáshoz, nehogy elvakítsák egymást és összeütközzenek.

-Igen. Bólogattak egyetértően, s ebben a bólogatásban volt valami bűnbánatszerűség, vagy inkább egy elszalasztott lehetőségnek a bánata.

-De azt mondta a fiú, hogy van valamiféle kódex. Ami a nemzetség történetét, múltját tartalmazza, vagy esetleg magáról az alkotóról is ír.

-Igen, van. De nem tudjuk elolvasni.

-Miért?

-Mert nem ismerjük azt a nyelvet. Elszoktunk az olvasástól. Elszoktunk a tanácskéréstől. Az útmutatások elfogadásától. A saját fejünk és élettapasztalatunk után megyünk. Óriásoknak akarunk látszani, pedig csak törpék vagyunk.

-Nem ismer valakit a nemzetségből, aki el tudná olvasni? Esetleg olvasta valaki a nemzetségből?

-Nem tudok senkit. Arra sem emlékszem, hogy valaki is olvasta volna. Én senkit sem ismerek, aki olvasta volna.

-Elképzelhetőnek tartja, hogy a kódex segítségével megoldást találunk a problémára?

-Nem. Őszintén szólva nem hinném, hogy a kódex tartalma valamilyen problémára is megoldást tartalmaz.

-Láthatnám?

-A kódexet? Persze.

Az asszony előhozott egy vaskos könyvet. Bőrrel borított nehéz kötet volt.

-Tessék. Bár nem hinném, hogy el tudja olvasni.

-Kinyitottam. Akadálytalanul tudtam olvasni. A szavak mondatokká álltak össze.

-El tudom olvasni. Mondtam bizakodóan.

-Igazán?! Lelkesedtek egyszerre. És mi van benne?

-Kell egy kis idő.

-Rendben.

-Először is, arról ír, hogy miért kezdték a lámpást megpiszkálni.

-Kérdőn néztek rám. Szinte hitetlenkedve.

-Erről is ír a kódex? Talán tud a gondolatokban is olvasni? Ismételte meg előbbi kérdésemet az asszony.

-Igen, erről is ír. De nem gondolatolvasó csodakönyv ez. Legalábbis nem annak látszik. Azt mondja, hogy az alkotó mindent jónak teremtett. Nem akarta, hogy megismerjék a rosszat. Vagy azt a szándékot, amivel a lámpást tönkretették. A jót és a rosszat ő ismerte. Amikor a nemzetséget megalkotta, csak a jót ismerték. Ez az engedelmesség megszűnt. A jó és a rossz tudásának fájáról szakítottak őseitek és megismerték a rosszat is.

-És ez baj? Árnyék nélkül nincs fény sem. Csak a sötétségben terjed a fény.

-Éppen, hogy fordítva van. Fény nélkül nincs árnyék. Az árnyék úgy keletkezik, hogy a fény akadályba ütközik és ez az akadály képezi, okozza a sötétség forrását. Gyerekkoromban, amikor ismerkedtem a fizikával, mindig azon kísérleteztem, hogy előállítsam a fekete fényt. Arra gondoltam, hogy, ha a fényforrást, adott esetben az égőt fekete festékkel bekenem, akkor majd fekete fényt kapok.

-És?

-Minél inkább befeketítettem a fény forrását, annál halványabb lett, de egyre élesebben látszódott az izzószál. Bevallom gyermeteg ötlet volt. Mégis sokan próbálták a fekete fényt előállítani. Most persze visszagondolva nevetséges még a gondolat is, hogy a fekete világítson, vagy valahova is elvezessen. Inkább elrejti az utakat, amik vezetnek valahova.

-Ez mit jelent, hogy megismerték a rosszat?

-Azt, hogy megtanulták őseitek, hogy a kéz nem csak símogatni tud, hanem ütni is, lopni, ölni, nem csak dolgozni. A száj nem csak mosolyogni és kedves szavakat mondani, hanem hazudni és csúnya dolgokat mondani. A feladat pedig, hogy oszlassátok a sötétséget ebből fakad. Hogy van árnyék és fény. El kell távolítani a fény útjába került akadályokat, és ha nem lehet, akkor mögé kell kerülni és megvilágítani.

-Mit ír még? Az alkotóhoz el lehet jutni? Kicsoda ő?

-Írja, hogy létezik egy iránytű.

-Egy mi?

-Egy iránytű, ami elvezet az alkotóhoz.

-Egy mágnestű képes elvezetni az alkotóhoz? Van is nekünk mágnestűnk. Mondta a házigazda.

-Nem ilyen mágnesről ír a kódex. Bár, nem rossz elgondolás. A mágnestű miért mutat mindig ugyanabba az irányba?

-Mert a Föld mágneses mezeje, erőtere erre készteti.

-És elfordulhat szabadon egy tengelyen. Egészítettem ki. Szabadon mozoghat a helyes irányba, amit egy nálánál erősebb test erőtere diktál. De meghibásodhat ez a tű. Ha elveszíti mágnesességét, akkor más irányba fordul. Következésképpen rossz irányba mutat. Amikor más dolgok vonzzák. A Föld mágneses erőtere nagy a tűjéhez képest. De, ha a tű mágneses felét egy másik mágnessel dörzsöljük, az eredeti pólust felcserélhetjük, megbolondíthatjuk a mágnestűt. Erre a Föld erőterénél kisebb mágnes is elegendő. Csupán közel kell legyen a tűhöz és elég hosszú ideig kell az idegen vonzástérben legyen. Ezért van itt egy mágnestű, amiről ír a kódex, az alkotó mondja, hogy ő mindeneket magához vonz, vezet. Az imént említette, hogy elfelejtették, hogy honnan jönnek, hogy mi a feladatuk. De itt a helyreállításról is ír a kódex. Amennyiben a helyes vonzást követik, eljutnak az alkotóhoz. A feledékenység a hamis vonzás eredménye. Az emlékezés a dolgok ismételgetése, tudatos ismételgetése, ami újramágnesezi a lelkünket és képessé teszi újra érzékennyé teszi az alkotó erőterének érzékelésére. Ha egy mágneses adathordozóra egy erős mágnest tesznek tönkreteszi az információt. Kitörlődik, elvész. A vonzások nem mind jók. Még, ha látványosak is, és kiemelkedőek. Azért, mert valami kiemelkedik az átlagból, a tájból, még nem biztos, hogy világítótorony, lehet más is. Még, ha vonzó is. Emlékszem egyszer láttam egy ábrázolást a mágneshegyről. Egy titokzatos hegyről, amitől a hajósok féltek. A hegy vonzásterébe kerülve nem csak az iránytű bolondult meg, és kezdett rossz irányba mutatni, helyesebben fogalmazva semerre sem mutatni, hanem a hajó szegei, amik vasból voltak, kiszakadtak és a hajó elsüllyedt. Idefelé jövet láttunk egy csontvázat egy szakadék mélyén.

-Most már értem. Egy rossz vonzerő hatása alá került és bár szabadon forgott, szabadon döntött, rossz irányba lépett ki életével. Elvesztette érzékenységét az eredeti vonzerő felé és ez okozta a vesztét. A másik erőtér közelebb volt hozzá és megbolondította. Eltévedt. Meghalt. Vajon mi lesz vele? Kihunyt a lámpása.

-Maga sohasem tévedt el? Kérdeztem.

-De. Sokszor. Különösen akkor, amikor nem volt nálam az iránytűm és a lámpásom. Sötétben botorkálva eltéved az ember. Hiába gondolja, hogy ismeri az utat, a terepet. Ez gyerekkoromban sokszor megtörtént.

-És megszidták, mert eltévedt?

-Elgondolkodott.

-Nem. Sohasem. A szüleim szerettek és ez a szeretet nem ítélt el azért, mert eltévedtem. De nekem szerencsém volt. Nem kerültem bele a szakadékba.

-Tud valamit a szakadékról?

-Semmit. Felelte a házigazda. Kivéve azt, hogy van és, hogy mély és veszélyes. Ír valamit a kódex róla?

-Várjon. Azt hiszem, igen. A szakadék nem azért készült, hogy belevessék magukat a nemzetség tagjai, hanem, hogy megvédjék azt az ellenségtől.

-Ki az ellenségünk?

-Azok, akik el akarják pusztítani a fényhordozókat