Mit
csinálsz? Kérdezte Kitti. Beszélgetek. Válaszoltam. Istennel?
Igen. Mit mond? Az előbb azt mondta, hogy szedjem össze magam, mert
hamarosan megérkezik majd Kitti és megint csőbe akar majd húzni a
kérdéseivel. Vicces vagy papbácsi. Igen? Igen. Szeretek veled
beszélgetni, mert olyankor sokat nevetek. Örülök neki. Én
szeretek nevetni. Én is. Mitől vagy ilyen vicces papbácsi? Ilyenre
alkotott a Főnököm. A főnököd? Mármint Isten, a nagy alkotó,
a Teremtő Isten. Jaaaa. Róla már hallottam. Igen? És hol? A
templomban. Egy öreg papbácsi volt akkor. Nagyon lassan beszélt.
Emlékszem, hogy sokszor elmondta, hogy „ a mi kegyelmes Istenünk”,
meg ezt, amit te mondtál, hogy „a mi teremtő Istenünk”. Kitti
elvastagította a hangját és igyekezett az öreg papbácsi
mimikáját utánozni. A szavak között én háromig elszámoltam.
Alig bírtam ki nevetés nélkül. Folytatta Kitti. Megcsóváltam a
fejem. Nem szép dolog csúfolkodni az Istennel. Nem csúfolkodtam,
de olyan unalmas volt. Mama azt mondta el kell jönni a templomba, ha
a mennyországba akarok kerülni. És te oda akarsz kerülni? Még
nem tudom. Hogyhogy?! Csak akkor, ha vannak csillámpónik.
Csillámpónik? Kérdeztem vissza. Igen. Ha nincsenek, akkor tök
uncsi lesz. Értem. Szerinted is? Aham. Csillámpónik nélkül a
mennyország valóban unalmas hely lesz. Hagytam helyben. Kitti
hallgatott. Én sem szóltam. Lélekben már a mennyben voltam.
Jézust láttam, ahogy két csillámpónit vezet. Mosolyog. Tessék.
Egy a tiéd, egy Kittié. Örülök, hogy itt vagytok. Kitti oldalba
lökött. Papbácsi, csak vicceltem. Mivel, drága? A
csillámpónikkal. Nem értem. Azt hittem, hogy felbosszantlak és
azt mondod nekem, hogy ilyenről ne is álmodjak, meg, hogy ez nem
keresztény dolog és higgyek az Úrjézusban és adjam át a
szívemet. Néztem Kittit és csak pislogtam, mint hal a szatyorban,
hogy hol hallotta ezt a szöveget, és hogyan tudja ilyen hitelesen
elmondani? Hol hallottad ezt? Egy templomban. Melyikben? Néztem
körbe. Nem volt tornya. Értem. És sokan voltak. Akkor nem a mienk.
Gondoltam. Kaptam csokoládét is. Akkor kizárt, hogy nálunk
hallotta volna. Mikor voltál ott? Azt hiszem szombaton. Semmi baj
Kitti. Mi az, hogy befogadjam a szívembe? Hol a szíved Kitti? Itt
ni. Mutatott a bal oldalára szívtájékon. Honnan tudod? Érzem.
Mit érzel? Hogy dobog. Neked is van. Igen? Kérdeztem meglepetten.
Igen. Minden embernek van. Tedd csak oda a kezed! Odatettem. Érzed,
hogy dobog? Érzem. Válaszoltam. De az csak egy pumpa, és amit
érzel, az az, ahogy kering a vér a testedben. Azt mondták az
iskolában. Igen? Igen. Mi az a pumpa? Kérdeztem. Hát...olyan kerek
hogyismondják, ami rá van szerelve egy olyan mifélére és van
hozzá egy hogymondják és az egész egy hogyismondjákban mozog le
fel. És a végén van egy izé. Egészítettem ki. Igen. Pont olyan.
Mosolygott Kitti örömében, hogy sikerült nekem elmagyaráznia
szakszerűen a pumpa pontos működési elvét. És az van bent itt?
Igen. Ebbe a részletesen körülírt szerkezetbe kellene az Úr
Jézust befogadni? Igen. Ezt mondták a torony nélküli templomban.
Értetted? Hát, csak a felét. Melyik felét? Hogy, ha befogadjuk
Jézust a szívünkbe, akkor örökké fogunk majd élni. Gondolom
akkor sohasem fog megállni a pumpa. Az iskolában láttam egy képet
a szívről, de abba nem fér bele Jézus. Még a Jézuska sem a
jászol nélkül.
Értem. Akkor valaki hazudott. Igen! Vágta rá
Kitti határozottan. De ki? Azt nem tudom. Lehetséges, hogy egyik
sem? Az iskolában a kép a szívről hihető volt? Igen. Igazi volt.
Megnéztük tabletten is. De nem volt benne Jézus. Értem. Az elég
baj. Tényleg? Ahogy vesszük. Szóval a tabletten megnéztétek, mi
van a szívben? Igen. És szép? Ahogy vesszük. Szóval, akkor
valaki hazudott? Igen. Én is hazudok Kitti? Hát, nem is tudom.
Talán egy kicsit. Kitti, tudjuk nagyon jól, hogy nincs kicsi
hazugság, meg nagy hazugság, csak hazugság van. Te most egy hazug
emberrel beszélgetsz? Nem. Vagyis nem tudom. Mi az, amit tudsz?
Tudom, hogy mi van a szívemben. Vér. Semmi más. Honnan tudod?
Megnéztem tabletten. Hallgattunk. Az ég is hallgatott. Kitti
hazudtál már? Csend. Kitti! Igen papbácsi. Akkor két hazug ember
beszélget most. Csak megértjük egymást valahogy. Folytattam.
Igen. Én is úgy gondolom. Válaszolt Kitti. Kinek hazudtál?
Anyának. Rajtakapott? Mindig. És mit éreztél? Fájdalmat. Mid
fájt? Nem tudom. A szíved? Nem. Vagyis de. Voltál orvosnál?
Minek? Ha fáj a szíved, azt jelenti elromlott a pumpa és kell rá
orvosság, esetleg meg kell műteni. De nem a pumpa fájt papbácsi.
Hanem? Ott bent. Hol bent? A szívemben. De mi? A lelkem. A mid? A
lelkem. Azt láttad ott bent a tableten? Nem. Miért nem? Azért
papbácsi, mert szerintem láthatatlan. És akkor nem létezik? De,
létezik. Hogyhogy? Kérdeztem. Mert szokott fájni. Nem csak akkor,
amikor hazudok, hanem, amikor hiányzik anya, meg a testvéreim, meg
amikor bánatos vagyok, és akkor is fájt, amikor a tata meghalt.
Szóval, azt mondod, hogy szokott fájni a lelked? Igen. Akkor ezért
fáj a szív is? Valószínűleg. Mondta Kitti. Beteg a lélek, és
azért fáj az ember szíve. Tudod papbácsi, arra jöttem rá, hogy
szerintem a lélek, ami egyébként láthatatlan, ezért sem láttam
a tabletten, meg a kórházban sem látják sem a röntgenen, sem a
cétén, hogy az mozgatja a szívet. Szóval a lélek mozgatja a
pumpát? A szívet. Érdekes elképzelés. Hümmögtem. Szerinted
nem? Nem tudom Kitti, én pap vagyok, nem orvos. Vicces vagy
papbácsi. Akkor nem a pumpába kell belegyömöszölni Jézust,
hanem a lelkembe. Állapította meg Kitti a végső következtetést.
Ezek szerint. Hagytam rá. Ott van jó sok hely. Már akinek. Mondtam
szomorúan. Szerinted belefér a csillámpóni is? Mindenképpen!
Lelkesedtem fel az új megvilágosodáson. Szerintem mégis csak
klassz hely lehet az a mennyország. Szerintem is. Papbácsi, te is
szeretnél egy csillámpónit? Egy világoskéket. Vallottam be
szemlesütve. Az illik a nyakkendődhöz papbácsi. Állapította meg
Kitti komolyan. Na, megyek, mert helyet kell készítenem Jézusnak a
szívemben. Egy darabig még néztem távolodó alakját, aztán azon
kezdtem töprengeni, vajon mit eszik egy csillámpóni? Fel kell
készülnöm rá.
