Egymás után pakoltam ki a kartondobozokat. Költözés után így megy ez. Mennyi lomot összegyűjt az ember egy élet alatt… – töprengtem. Egy deszkaládát nem tudtam megemelni. Most jól jönne egy kis segítség. A kapu becsapódott, és Vackor barátságos csaholása és farkcsóválása közepette megjött Kitti. Szia, pap bácsi. Mit csinálsz? Pakolászok. Segítenél? – tértem a tárgyra. Igen, persze. Letette a hatodikos állattankönyvet, amit ortodox ikonhoz hasonló ragaszkodással ölelt magához. Megfogta a deszkaláda másik felét. Juj, de nehéz! Az. Mi van benne? Kristályok, ásványok. Gyémánt is? Azért ne szaladjunk annyira előre! Segítesz kiválogatni? Igen. Mióta gyűjtöd őket, pap bácsi? Nem gyűjtöm. Van, és kész. Örököltem. Majd kiállítom az egyik teremben. Ismered mindegyiket? Nem. De oda van írva némelyiknek a neve egy papírfecnire, és rá van ragasztva. A többit, amiben nem vagyunk biztosak, levisszük a bányamúzeumhoz, és ott egy ásványszakértő megmondja, melyik micsoda. Izgalmas! Igen, az. Ez mi? Pirit. Ez mi? Kvarc. És ez? Szerafinit. Milyen szép! Olyan, mintha egy angyal szárnyának a tolla beleesett volna a forró kőbe, és így dermedt meg. Igen. Pontosan. Reméljük, nem bukott angyalé volt. És ez? Ez fizelit. Fizelit? Igen. Szép. Nemcsak szép, hanem evangélikus is! – mondtam. Az meg hogy lehet? Aki felfedezte ezt a kristályt, a Felvidékről került ide. Evangélikusnak keresztelték, és ott járt iskolába. Fizély Sándornak hívták. Aztán később idekerült, Felsőbányára. Itt találta meg ezt a kristályt, ami azóta a nevét viseli. Majd megmutatom az emlékművét is. Az nagyon jó lesz! És az? Elfáradtam a pakolásban, nem volt kedvem a „mi ez, mi az” játékhoz. Az kriptonit – mondtam, és egy másik ládára néztem, amelyben régi képregények voltak. Az mi? Nézd csak! Ott van az a láda. A tetején van egy Superman-képregény. Hozd ide, megnézzük a fa alatt az árnyékban. Német kiadás volt, jó rongyos is.
Leültünk a meggyfa alá. Lapozni kezdtem. Ő Superman: nem ebből a világból való. Látod, két középiskolai jó barát találta ki a figurát, Jerry Siegel és Joe Shuster. Sajnos ez nem az első, 1938-as kiadás. A figura jókor és jó időben került be a köztudatba. A náci zsarnokság alatt mindenki kedvelte ezt a jóakaratú, szuperképességekkel bíró hőst. Nemcsak képregényt írtak róla, hanem rádióműsort és filmet is készítettek, ami persze hamar kasszasiker lett. Ebben eddig semmi rendkívüli nincs. Igaz, Kitti? Nincs. A történetek egyhangúvá váltak. Mindig ő győzött. 1940-ben azonban minden megváltozott. Ebben az évben az írók megismertették velünk, olvasókkal a kriptonit nevű anyagot. Kristályt. Ez Superman szülőbolygójáról származik, radioaktív elem, ami azonnal semlegesíti a szuperhős természetfeletti képességeit. A kriptonit hatása alatt Superman semmivel sem különb, mint egy emberi lény. Ugyanolyan sebezhető, kiszolgáltatott. Ő is a gonosz ellen harcol, mint mi, keresztények. Mi sem ebből a világból valók vagyunk, mert az igazi otthonunk a menny, bármennyire is meg akar győzni bennünket az állattankönyved arról, hogy valamiféle állatokkal közös őstől fejlődtünk ki. Apukám szerint az idegenek tenyésztettek ki bennünket egy távoli génlaboratóriumban, onnan hozták az alapanyagot, ebből lett az ember. Figyelemre méltó elmélet – mondtam, mire Kitti hangosan felnevetett. És azokat az idegeneket ki teremtette? Azok csak úgy voltak, apukám szerint. Világos, majdnem engem is meggyőztél. De térjünk vissza Supermanre. Tudod, honnan nyeri Superman az erejét? Nem. A napból. Mi pedig, Isten gyermekei, a Világ Világosságától. Superman felszabadítja azokat, akik elnyomás alatt vannak. Mi is védelmezzük a gyengéket, és megpróbálunk segíteni rajtuk. Egy darabig némán lapozgattuk a képregényt. Imitt-amott elszörnyedtünk Superman sebezhetőségén, tehetetlenségén, és talán meg is sajnáltuk kissé. De nem erről akartam beszélni, Kitti. A kriptonit kitalált kristály, ami elveszi Superman erejét. Mindannyian tapasztaltunk már olyasmit, hogy mintha elgyengülne a hitünk. Vagy azt, hogy teljesen elveszítettük. Meg olyat is, mintha a lelki életünk megdermedt volna: nem tudunk imádkozni, nem érdekel a másik ember nyomora, nem érdekel magunkon kívül senki és semmi. A Szentírás sem. Nem érzünk indíttatást, vágyat, hogy olvassuk a kijelentést, imádság közben elkalandoznak a gondolataink. Igaz? Van ilyen? – kérdeztem Kittit. Igen, pap bácsi. Van ilyen. Lesütötte a szemét. Nemsokára konfirmálni fog, és először részesül majd Krisztus valóságos testében és vérében és azok ajándékaiban. Mintha olvasott volna a gondolataimban. Apukám azt mondta: legyünk már ezen is túl! Nem ér az az úrvacsora semmit! Elmész, kislányom, illemből, hogy ne haragudjon meg rád a pap bácsi, és azután már nem kell járnod. Csak nagy ritkán, karácsonykor meg húsvétkor. Ismertem ezt a hozzáállást: a kriptonit hatása. Mennyire legyengíti a lelki embert. Mennyire elveszi azokat az áldásokat, mennyei erőket, amelyeket egy imádság, egy szívből jövő hálaadás tud ébreszteni a bűnös ember szívében. Nem is beszélve az örök életre való vágyakozásról, üdvbizonyosságról – gondoltam magamban, de azért ezt a bonyolult szót megtartottam magamnak. És akkor? – kérdezte Kitti. Mi a megoldás? Mert kell lennie megoldásnak. Van egy másik kristály, aminek az ereje, sugárzása majd semlegesíti a kriptonitét? Elmosolyodtam. Kiváló ötlet! Igen, és mégsem – válaszoltam. Felálltam a meggyfa alól. Gyere, megmutatom a megoldást. Nem a garázs felé vettük az irányt, ahol a szerafinit kristály volt. Ugyanis a kőbe zárt angyalszárnyak nem tudnák felvenni a harcot a bűn ellen. Pedig használható ötletnek tűnne: egy képregényben, de nem a valóságban.
A sekrestye felől mentünk be a templomba, és megálltunk az oltár előtt. A képen Jézus volt, néhány aludni készülő tanítvánnyal. Alakja fényben úszott. Mögötte a hold, jelezve, hogy a fény nem a holdtól van. A megnyílt égből árad a fény a kobaltkék ég alatt. Nem e világból jött, de azért jött, hogy életünk legyen. Mindenen uralkodik, a halálon is. És, ha már kristályt akartál, akkor minek is nevezzük Őt? Szegletkőnek – mondta Kitti. Úgy van. Ő a szegletkő, ami mindent összetart. És persze a feltámadáskor volt még egy másik kő is, amit Isten elhengerített. Egy nevesincs ásvány. Ezt ünnepeljük minden vasárnap. Krisztus a mi kriptonit ellenszerünk és az elhengerített kő, amire nézünk a gyengeség idején. A jelenések könyvében rengeteg kristály van felsorolva. Mert ott is van egy ország. A mi országunk, ahová készülünk. Kriptonit viszont nem lesz benne. Csendben imádkoztunk. Mintha kősziklán álltunk volna abban a pillanatban. De vissza kellett menni a garázsba, és folytatni a pakolászást. Megizzadtam. Bekiáltottam Szofiának. Hoznál nekem egy tiszta pólót?! Kérlek. Igen. A Supermanes jó lesz? Egymásra néztünk. Igen, tökéletesen megfelel. Még egy ideig rakosgattuk, rendszereztük az ásványokat, aztán Kittinek mennie kellett. Kikísértem a kapuig, én pedig visszaindultam a garázsba. Még rakosgattam a dobozokat. Rég elfeledettnek hit kincseket találtam bennük. Megőrzött óvodai rajzokat, iskolai ellenőrzőket, leveleket a Mikulásnak, és többek között egy kis erszényhez hasonló, madzaggal átkötött szütyőt is. Elég nehéznek tűnt. Kinyitottam: kövek voltak benne. Eszembe jutott, mikor is szedtük. Egy nyaralás alkalmával. Egy bányához vezető úton mentünk, és lépten-nyomon megbotlottunk a kövekben. Szürke út volt, tele kőtuskókkal, akadályokkal. Ilyen az élet is – mondtam akkor. Csakhogy ezen az úton a köveknek más színük volt, mintha arannyal szórták volna be őket. Legalábbis úgy tűnt, a fák lombozatán átszűrődő napfény varázslatában. Mondtam a gyerekeknek, ezekre a kövekre a mennyből hull az arany: mert ott is van egy ország. Egyetlen szürke út sem áll csupán szürke kövekből – vontam le a következtetést akkor és ott. De a mennyei sugár tette mindezt láthatóvá. A megnyílt ég.
Valaki csengetett. A kapura ki van írva, hogy a kutya harap, belépni csak saját felelősségre lehet. Bátor ember lehet – gondoltam. Kinyitottam a kaput. Egy középkorú, szemüveges férfi volt, valahonnan ismerősnek tűnt. Rögtön a lényegre tért. Gyűjti a kristályokat? Nem igazán – válaszoltam. A kezében egy rongyba csavart, szép kristály volt. Majdnem smaragdzöld színű. Érdekli? Mi a neve a kristálynak? Kriptonit – válaszolta a férfi, és levette a szemüvegét. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Kent Clark.
