WhatsApp-on
hívtam Kittit. Csak telefonon értekeztünk, mert a szükségállapot
miatt nem tudtunk találkozni. A sokadik csengetésre végül
megjelent Kitti arca a képernyőn. Szia papbácsi. Hogy vagy?
Köszönöm jól, és te? Mit csinálsz? Játszok. De már nagyon
unom. Nincsen suli és az olyan unalmas. Királykisasszonynak
öltöztél? Kérdeztem. Igen. De jó volna inkább sétálni a
szabadban, mint régen. Nem volt az annyira régen. Két hete volt
csak. Igaz. Kitti levette a fejéről a királynői koronát, majd a
palástot is. Most itt vagyok anyáéknál. Mondta. És várad is
van, vagy csak koronád? Építettem egy kis kuckót, most az a
váram. Anya bevásárolt száz guriga vécépapírt, ha jön a
válság, legyen, abból építettem meg. Nézd csak! Igen, látom,
való előkelő hely a trónoláshoz. Állapítottam meg, aztán
nagyot nevettünk ezen a szóösszetételen. Elmarad az
istentisztelet? És a húsvét is papbácsi? Nem, nem marad el, a
húsvét sohasem marad el Kitti, ne aggódj. Tudod, hogy tanultuk,
minden vasárnap egy kicsit húsvét. Minden vasárnap Jézus
feltámadását ünnepeljük. Az istentisztelet formája az változik,
lehet, hogy online lesz, közvetítem facebookon. Jaj de jó! Nekem
nem tetszik annyira, de most ez van, alkalmazkodnunk kell. Beszéltem
a mamával. Sokat sírt azt mondta. Miért? Mert a szektások azt
mondták itt a világvége, és majd jön Jézus és elviszi őket.
Csak őket? Kérdeztem. Igen, csak őket. Ez elég igazságtalan
volna. Hümmögtem. És mit mondott még? Hogy lehet, hogy elhívja a
román papot, hogy szentelje meg a házat, mert már többen hívták.
De a mama evangélikus! Mondtam csodálkozva. Psszt! Mondta Kitti.
Azt én is tudom, de te nem jársz házat szentelni. Mi imaláncot
hirdettünk. Mondtam. Bólogatott Kitti. Mondta a mama a faluban
valakinek és az csak legyintett: „nem ér az semmit, te Böske,
úgy is mind megdöglünk.” Erre a mama azt válaszolta, hogy nem
azért nevelt ennyi libát meg disznyót, hogy most megdögöljön.
Várjon az a vírus addig, legalább, amíg felesszük. Hát ez van.
Komolyodott el Kitti. Ja, meg mindig azt mondogatja, hogy igaza volt
öregapádnak, amikor azt mondta, hogy nem ér ez az élet semmit!
„Bár, tudja tiszteletes úr, amikor az én uram ivott, akkor
erősen paraszt tudott lenni”. Jutott eszembe ez a mentőgondolat.
Azért nem épp így van, és öregapád sem pontosan így gondolta,
ez szilárd meggyőződésem. Nyugtattam meg Kittit. Dinu bácsi
pedig látta az ördögöt az erdőszélen. Folytatta Kitti, mintha
csak hirtelen jutott volna eszébe. Hogyhogy ki tudott jönni Dinu
bácsi a sáncból? Ha látta, miért nem vitte el az ördög
magával? Talán, mert olyan, mint ő, van nála elég. Ezen jót
nevettem. Kitti mindig bölcs válaszokat ad. Gyermeki őszintesége
és humora mindig felráz. És te félsz papbácsi? Nem. Kicsit sem?
Kicsit sem. Tényleg? Tényleg. Hogy csinálod? Nem csinálom, hanem
csak úgy van. Jön magától? Nem. Emlékeztetem magam arra, hogy az
életnek van egy Ura. Aki megígérte, hogy gondot visel ránk, meg,
hogy vigyáz ránk és megoltalmaz. Most ezt a leckét kell újra
tanuljuk. Te is számítógépen tartod a hittanórát? Van amikor
igen. Kissé személytelen, meg mű az egész, nem igazán jön át
sem az emberség, sem a lelkület, de azért próbálkozunk. És mit
tanultok? Mi a húsvéti ünnepkört. Válaszoltam. Azt, hogy Jézus
is megkapta a koronát az emberektől. Egy szúrós töviskoronát,
holott nem azt érdemelt volna. És amikor felszegezték a keresztre,
nem fenyegetőzött és nem átkozta azokat, akik korábban
megkorbácsolták, kicsúfolták, királynak öltöztették és
leköpték, hanem imádkozott értük és kérte, hogy Isten
bocsásson meg nekik, mert nem tudják mit cselekednek. Én biztosan
nem ezt csináltam volna. Állapította meg Kitti. Igen. Mi bosszút
szeretnénk állni és megvédeni a magunk igazát. Én hiszem, hogy
ez a töviskorona lefogja győzni a koronavírust. És, ha nem
papbácsi? Azért mondtam, hogy én hiszek ebben, és ha azt mondjuk:
hiszek, akkor már nincs „éshanem”. Érted? Igen, értem. Sokan
meg fognak halni? Nem tudjuk. Én azért félek egy kicsit. Nem baj?
Nem baj. Komolyan kell venni az óvintézkedéseket, előírásokat,
mert azokat a javunkra találták ki. És mikor lesz vége? Én már
nagyon unatkozom. Nem tudjuk. Lehet, hogy majd a nyáron. Ó, az még
nagyon messze van! Igen. Messze. De, amikor ez az egész járvány
véget ér majd, teljesen más lesz a világ. Már nem lesz olyan,
mint volt eddig. Másképpen fogjuk látni a világot. Talán kicsit
felelősebben fogunk élni, kicsit jobban odafigyelünk majd a
másikra, nem csak magunkért és magunknak élünk, és bizonyára
sokkal értékesebbnek fogjuk látni majd az életet. És akkor én
most mit csináljak? Kérdezte elkeseredve Kitti. Például
segíthetnél nekem. Kéne egy rajz. Azt akarod, hogy rajzoljak
neked? Igen. Most? Nem, ráér azonnal is. Jó, hozom a színeseimet.
Mit rajzoljak? Emlékszel arra a történetre, amikor a választott
nép zúgolódott Isten ellen a pusztában és az Úr mérges
kígyókat bocsátott rájuk? Kitti résnyire összehúzta a szemét,
szinte hallottam, ahogy a fejében forognak a kerekek, majd apró
kattanás. Igen, megvan, emlékszem. És mit kellett csinálni, hogy
a veszedelem, a csapás elmúljon? Hát, nem is tudom... Volt egy
pózna, amin egy kígyó volt. Igen. Mózes egy rézkígyót
készített és feltűzte egy magas póznára, hogy mindenki lássa.
A betegség, a csapás kiábrázolása volt. És utána már csak
annyit kellett tenni, hogy ránéztek. És aki ránézett erre a
rézkígyóra meggyógyult. Emlékszem. Bólogatott Kitti. De hogy
lehet ez? Hiszen, a kígyó mérge már benne volt a vérükben, már
elkezdte a pusztítást. Nem? Pontosan ez a lényeg. Már a méreg,
úgy, ahogy mondod a vérükben volt, nem tudtak megszabadulni tőle,
de egy valamit még tudtak csinálni. Engedelmeskedni egy nagyon
egyszerű előírásnak: feltekinteni. Vagyis bevallani: vétkes
vagyok, én vagyok a hibás és ezzel beengedte Istent az életébe.
És ez az engedelmesség tetszett Istennek és megszabadította
azokat, és itt ez a rész is fontos, akik felnéztek. Akik
könnyelműen legyintettek és azt mondták: „mese az egész”,
meg „nincs ennek semmi értelme”, vagy „Mózes, csak te hiszel
ebben”, azok sajnos meghaltak. Akkor olyan csodás ereje volt annak
a rézkígyónak? Nem. A rézkígyónak nem volt semmi ereje.
Istennek volt ereje és szabadulást is ő adott. A rézkígyó az
embereknek kellett, hogy lássák. Nekünk mindig kell valami, amit
lássunk, tapasztaljunk, hogy a hitünk megtámaszkodjon valamiben.
És ez rossz dolog? Nem. Nem rossz dolog. Csak azt is meg kell
tanuljuk, hogy túl lássunk ezeken a tárgyakon, legyen az kereszt,
ikon, festmény, szentkép, bármi más. Meglássuk a mögötte
munkálkodó Istent. Egy darabig hallgattunk. Nem hallatszott más,
csak a filctollak zizegése a papíron. Elkészültem papbácsi.
Nagyon jól sikerült a rajz. Állapítottam meg. Írjuk rá az
aranymondást: „Én, az Úr vagyok a te gyógyítód!” Fényképezd
le, és küldd át. Aztán én majd elküldöm a hittanórásoknak is
és átismételjük ezt a leckét is. És akkor most ez azt jelenti,
hogy Jézusra is fel kell nézzünk? Igen, azt. Mert az Emberfia
azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa. És nem számít
honnan jössz, hívő családból, vagy nem hívőből. Az a fontos,
hova érkezel. És arra is emlékszel mi lett a történet vége?
Igen. Arra jól emlékszem, mert volt is egy kérdésem. Azzal ért
véget, hogy az eset után énekelve mentek tovább. És én akkor
azt kérdeztem, hogy nem furcsa, hogy előbb volt a „nyafogás”,
aztán a büntetés, azután a szabadulás, és a végén mindenki
énekelt? De, furcsa volt. Mert Isten belépett az életükbe. Ezért
énekeltek. No, de nekem most mennem kell. De azért énekeljünk
valamit a végén, jó? Rendben.
