Apám után én haltam meg. Ő hirtelen lett beteg, mindössze három nap alatt elment. Ottmaradtunk ketten anyámmal. Az én feladatom lett volna eltartani őt, s majdan megadni neki a végtisztességet. De aztán megbetegedtem. Tizenhárom éves voltam, amikor rövid szenvedés után meghaltam. Anyám még aznap elsiratott, és megszervezte a temetésemet. A rokonság összegyűlt, és ahogy anyám mesélte, lassú léptekkel megindultak a temető felé. Nainban születtem. Rövid életem arról szólt, hogy ettem-ittam, játszottam és a barátaimmal csavarogtam. Nem voltam mintagyerek. Anyám minden csínytevésemet megbocsátotta. Apám rendes ember volt. Ácsmesterként dolgozott. Azt hiszem, boldog család volt a miénk. A temetési menet már majdnem kiért a városból, amikor találkoztak a Mesterrel.
Lukács szeme összeszűkült, ahogy a mécses lángjába bámult. Ő kérte meg a férfit, hogy meséljen neki, le akarta jegyezni a történetet. Orvosként még egyszer át akarta gondolni, de szinte biztos volt benne, hogy nincs mit gondolkodni rajta. Nem is azért akarja lejegyezni, hanem inkább azért, hogy mások is tanuljanak belőle. A Mester szó hallatán keze megremegett. Az öregségtől már göcsörtös ujjai reszkettek, amint a tollat tartotta. A fekete tinta lecsöppent a papírra. Melléje egy átlátszó könnycsepp hullt. A Mester. Szipogtak egy ideig, majd Lukács, anélkül, hogy letörölte volna a könnyeit, ismét az egykori naini ifjúra nézett. Folytasd, kérlek. A történetet már vagy tucadszor hallotta, mégis újra akarta hallani. Mindig feltöltődött tőle. Új remény költözött a szívébe. A remény a legtörékenyebb dolog ezen a világon – suttogta maga elé.
Akkor hozzám lépett, és megérintett. Én pedig felébredtem. Anyám megszült, a Mester viszont életet adott. Tudod, Lukács, az emberek nagy része csak létezik. Nézz csak körbe ebben a fogadóban. Esznek-isznak, dolgoznak, mulatnak, kedvüket lelik asszonyaikkal vagy férjeikkel, megöregszenek és elmúlnak. Én is ezt tettem volna. De a Mester megérintett, és akkor nem lét, hanem élet áradt belém. Érted, Lukács? Te orvos vagy. Meg kell hogy értsd, amit mondok! Lukács megrázta a fejét. Tanult ember vagyok. Amit a Mester tett, azt ésszel nem lehet felfogni. Azt csak a szívvel lehet – nem felfogni, hanem elfogadni. Ezek az emberek, akikről az imént beszéltél, csak felfogni, értelmezni, megérteni szeretnék azt, amit Ő mondott vagy tett, a csodatételeit, de Őt magát nem akarják elfogadni. Áldott orvosnak nevezték. De csak a gyógyulás kellett, a gyógyító nem. Szép szavai voltak, mondták, de az Ige, amit szólt, nem kellett. Szótlanul merengtek a mécses lángjába. A fiatalabbik szólalt meg elsőnek, mintha álomból ébredt volna fel.
Anyám tanított engem. Mesélt a Seolról. Odakerül minden ember lelke. Akik az Úrban halnak meg, azok majd Ábrahám kebelére kerülnek, akik istentelenül, azok a gyehennára. Ott várja mindenki a Messiást, aki eljön és feltámaszt bennünket. A jók az örökkévalóságba, a rosszak majd a pokolba kerülnek. Aztán ismét hallgattak. De én nem hittem benne. A Seolban. A Messiásban sem. Azt hittem, hogy ma élek, és amikor majd meghalok, nem leszek többet. Mint egy mécses, amit elfújnak. Nincs többé. Kész. Amikor meghaltál, mit láttál? Megijedtem. Mert nem az történt, amit hittem. Nem elfújt mécseskanóc lettem, és utána sötétség, a nagy semmi, hanem egészen más. A lelkem leszállt a Seolba. A gyehennában vártam. Valóban létezik, Lukács! Sötét és sivár hely volt az akkor, a Mester még nem járt ott. Még nem beszélt a feltámadásról és örök életről, bűnbocsánatról az ottaniaknak. Elmosolyodtak. Áldassék a neve! Megfogták egymás kezét. És amikor megérintette a halott testedet? Akkor minden világos lett. Minden a helyére került. Én is. A világban a helyemre kerültem. Nem egy új helyre. Nem a világ változott meg, nem lett sem jobb, sem pedig rosszabb. Csak életet kaptam. Nemcsak létem volt, hanem életem. Én korábban nem ismertem a Mestert. Nem tudtam róla semmit. Nem láttam csodát, és nem hallottam egyetlen mondatát sem, és ami a legszomorúbb, nem is vártam rá. Éltem a hétköznapi, hiábavaló életemet, és egyszer csak vége lett. Három nap alatt. Apád is annyi alatt halt meg. Igen. Most már másképp látom a három napot. A Mester is harmadnapra támadt fel. Ismét csendbe burkolóztak.
Én ismertem őt. Nagyon vártam mindig, amikor Betániába jött. A nővéreim, Mária és Márta is nagyon szerették. Azt gondoltuk, kiválasztottak vagyunk. Megtisztelt a barátságával. Olyan tiszta barátságot azóta sem éreztem emberektől. A tekintete olyan szelíd volt, akár egy bárányé. Úgy is nevezte magát: Isten báránya. És valóban az volt. Lázár megmerítette arcát a mécsvilágban. Lukács most feléje fordult, könnyes szemmel várta, hogy Lázár is folytassa beszámolóját. Még egyetlen írásjelt sem vetett papírra, de a szívében könyvtárak voltak már teleírva. „A világ összes könyve sem lenne elegendő” – jutottak eszébe János szavai. Ó, bárcsak újra találkozhatnánk, drága Jánosom! Te vagy közülünk a legtisztább elme, te biztosan jobban le tudnád írni... Aztán három nap alatt engem is elvitt a betegség. Üzentünk a Mesternek, hogy megbetegedtem. Vártuk és hittük, hogy siet majd hozzánk, és meggyógyít. Az utolsó pillanatig reménykedtem... Lázár arcán végiggördült egy kövér könnycsepp. Aztán Lukácsra mosolygott. Tudod, Lukács, mi volt az utolsó gondolatom, mielőtt meghaltam volna? Lukács intett a fejével. Hogy a legszebb mondat az Írásból az, amit Jób mondott: Tudom, az én megváltóm él, és utoljára az én porom fölött megáll... Ha nem is jön el, és ha nem is gyógyít meg, most életemben, majd amikor már testem teljesen az enyészeté lesz, és porrá lesz minden csontom, akkor eljön és megáll, és a porból újra emberré tesz engem. Ez a hit, Lukács! Ha nem is most, de majd akkor... Könnyeik fátyolán át nézték egymást. Fájt, amikor meghaltál, Lázár? Jobban fáj most élnem. Ez a lét, amiben ismét itt vagyok, már nem az én életem. Folyton honvágy gyötör. Haza akarok menni igaz otthonomba. Mint egy madár a kalitkában. Tudom, Lázár – veregette meg a karját Lukács. Alig tudtalak kirángatni a házadból. Nem jársz sehova, nem beszélsz emberekkel, csak ülsz a sötét szobádban. Halott voltam. A lelkem már a Seolban volt. Nevemen szólított. Szavai utánam jöttek az alvilágba. Emlékszem, feloldoztak, és jártam. A fény bántotta a szemem. A világ fénye zavar. A Világ Világosságában akarok járni, nem a napfényben. Új életet kaptál, Lázár. Nem. Ez nem így van, Lukács. Miért mondod ezt? Nem lettem jobb ember. Feltámasztott ember lettem. Szégyenlem magam. Miért, Lázár? Mert nem mentem fel a Golgotára, amikor a Mester haldoklott. Ott kellett volna lennem. Vigasztalni őt haláltusájában. Vagy legalább megköszönni... Annyi mindent elmulasztottam Neki megköszönni. Még azután is, hogy feltámasztott. Látod, Lukács – nyitotta ki a felsőruháját Lázár –, a szívem ugyanaz maradt. Önző emberi szív, ami még dobogni fog egy darabig, amíg Ő akarja. Én sem mentem fel a Golgotára – csatlakozott az egykori naini ifjú. Az én szívem sem lett más. Új életet kaptunk, de új szívet nem?
Nekem volt új szívem – szólt Simeon. Már agg voltam, amikor Mária és József elém hozták Őt. Tudtam, a Messiást tartom akkor és ott a kezemben, és hálás voltam az Örökkévalónak, hogy megérhettem azt a napot. A szívem minden dobbanása tele volt a Messiás váradalmával. Hallgattak. Ez ugyan önhitté is tett. Hogy érted ezt, Simeon? Hiszen nálad szentebb és kegyesebb embert nem ismerek – mondta Lukács. Mert úgy éreztem, nekem nincs szükségem új szívre. Eleget tettem a törvény előírásainak. De tévedtem. Három napra rá alászálltam én is a Seolba. Ábrahám kebelén várakoztam, nem a gyehennában. Hitben és Messiás-váradalomban ért utol a halál. Talán közületek én töltöttem a legtöbb időt az időtlen várakozás állapotában – nevetett halkan Simeon. Amikor megfeszítették, megindult a föld. Sok elhunyt szent kikelt akkor a sírjából. Bementünk a szent városba, és megmutattuk magunkat. Az Ő élő bizonyságai voltunk. Hogy a halála legyőzte az örök halált, és a Seol megnyílt. Én sem mehettem a Golgotára. A régi önhitt szívem dobog most is keblemben. De kell az Ő szíve! Az övé bűntelen. Lukács emlékeibe mélyedt. Sokára szólalt meg. Mosolygott. Emlékszem, amikor leprások jöttek hozzánk. Tízen. A Mester rám nézett. Meg tudod gyógyítani? Mondtam neki, hogy ezt a betegséget nem lehet gyógyítani. Azt felelte: Te nem tudod meggyógyítani. Nálam minden lehetséges. Most már értem, valójában mit mondott. Mit, Lukács? A lepra olyan, akár a bűn. Nem lehet tőle megszabadulni. Meglehet, hogy maga az Örökkévaló is azért szabadította ránk ezt a betegséget, hogy ezt megértsük. A lepra gyógyíthatatlan, akár a bűnös szívünk. A leprát elkaphatjuk és átadhatjuk, akár egy érintéssel is. Fertőz és érzéketlenné tesz, akárcsak a bűn. A lélek érzéstelenítője a bűn. Közömbössé tesz. Csak Ő tudta meggyógyítani a tíz leprást. Orvos vagyok, barátaim, de nem hittem a szememnek. Olyanok lettek, mint a csecsemők. Sima bőrűek, hibátlanok, egészségesek, tiszták. Aztán csak egy tért vissza később hozzánk, hogy megköszönje az új életét. Egyetlenegy. És, ahogy ti mondjátok barátaim, a testük meggyógyult, de a szívük ugyanaz maradt. És az az egy? Az akkor új szívet kapott? Simeon megrázta a fejét.
Barátaim, szidoni rubint ez a drága nedű. A legnemesebb bor, amit valaha ittatok! – mondta a kocsmáros, miközben agyagpoharakat tett le az asztalra. Jól van, Izsák, nem kell hazudoznod, tudjuk, hogy a borod ihatatlan, de mi szívesen megisszuk – fennhangon kacagtak Izsákon. Körbejáratta szemét a társaságon. Jól, van, jól, van, valóban nem a legfinomabb bor, de akkor is váljék egészségetekre! Aki egyszer megkóstolja a Jézus borát, annak már minden szidoni rubint ecetnek tűnik, barátom! – mondta az egykori naini ifjú. Elvették a poharaikat. Némán nézték a tálat. Szépen kifényesített bronz volt. Simeon szólalt meg elsőnek. Barátaim az a bajunk, hogy mi világítani szeretnénk, mint ez a mécses. És ez baj? – kérdezte Lázár. Igen. Nekünk nem ez a dolgunk. Világítani, fényt árasztani, sötétséget oszlatni csak a Világ Világossága tud, egyedül neki tiszta és bűntelen a szíve. Mi azért támadtunk fel erre az életre, hogy mint ez a tál, ami visszatükrözi a mécses világát, visszaverjük az ő fényességét. Az Örökkévalónak és egyszülött fiának tükrei legyünk. Ez az egyetlen dolgunk. De egyikünk sem ment a Golgotára. Nem is az volt a feladatunk. Nem vigasztalni kellett őt, hanem befogadni. Nem megérteni, hanem elfogadni. Nem kaptunk új szívet, de ebbe a régibe befogadhatjuk őt. Nekem sikerült – hangzott a mondat egy másik asztaltól. Ki vagy, barátom? – fordult a másik asztalhoz Lukács. A férfi felállt. Robusztus ember volt, mint egy torony. Római. Longinusz vagyok. A lándzsám átdöfte az egyetlen ártatlan, tiszta bűntelen szívet, ami megjelent a világban. Víz és vér folyt ki a sebből. És azóta másképp látok a világban. Előtte vak voltam, de most tisztán látom az utat. Pogány vagyok. A szívem tele volt bálványistenekkel. Amikor felnéztem rá, már késő volt. Halott volt. Nem ismertem őt. Azt mondták, ellenség. Lázító, isteneteket káromló. Nem érdekelt. A munkámat végeztem. Mihamarabb vissza akartam menni a várba. Meggyőződtünk, hogy meghalt a zsidók királya. A lándzsám vasa átjárta a szívét. Mit éreztél akkor, Longinusz centurió? – kérdezte Lukács. A vére megmosott. Sok embert végeztem ki. Az ő vérük bemocskolt. De ez az egyetlen vér, ami ugyanolyan piros volt, mindent lemosott rólam. Eltűntek a bálványisteneim. És akkor mintha hallottam volna a szavát: Longinusz, tisztává tettelek! Ti mind halottak voltatok, és egyszer megszűnt dobogni a szívetek. Az enyém mindvégig dobogott. Nem volt benne sem várakozás, sem hála, sem messiáshit, és az alvilágba sem szálltam le. Emlékszem, a nap sötétté vált. Talán akkor gyúlt fény a Seolban – suttogta Lukács halkan. Még ott is... Tekintetük a fényes bronztányéron nyugodott. Én beszéltem az embereknek a feltámadásomról – szólalt meg sokára az egykori naini ifjú. Én is – tette hozzá Lázár. Simeon fejbólintással csatlakozott. Senki sem hitt nekem. Engem is kinevettek. Nekem azt mondták, bolond vagy, öreg. Emlékezzetek – kezdte Lukács –, mit mondott egyszer a Mester. Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki visszatér a halálból. Talán ezért támasztott fel benneteket, hogy mindez beteljesedjék. És megmutatta a helyes utat – fordult Longinusz százados felé. Akinek halott Jézusa van, sőt ő maga ölte meg, még attól sem fordul el. Longinusz maga elé meredt. A halálnak dolgoztam, és az élet mégis legyőzött, mert az életnél nincs hatalmasabb erő a világon. A mécses lángja meglebbent. Ajtó nyílott. Valaki belépett. Halkan köszönt. Békesség nektek.
