Aczélszív

 

– Pap bácsi, te mindig pap akartál lenni? – kérdezte Kitti.

– Nem. Nem mindig.

– Hanem?

– Tudós. Őrült tudós – válaszoltam, miközben letettem az éppen olvasott folyóiratot. A kátéórák vége felé tartottunk.

– Miért éppen őrült tudós?

– Azért, mert a normális tudósok csupa unalmas egyhangú dolgokkal foglalkoznak.

– Akkor te olyan akartál lenni, mint Dexter?

– Dexter – ismételtem. – Azért nem annyira őrült.

Felnevettünk.

– És akkor hogyhogy nem lettél őrült tudós?

– Őrült teológus lettem – fordítottam viccesre a szójátékot. – Az volt a gondom, hogy a matematika túl hamar lett absztrakt, elvont, és nem értettem. A többi tudományt meg olyan ütemben tanultuk, hogy folyton alapvetések voltak. Sosem építkeztünk. Mindig ezt mondták: ezek az alapok. De már annyi alapunk volt, hogy végül az épület sohasem készült el. De most ne rólam beszéljünk, hanem az úrvacsoráról. Halljam, mit tanultál mára.

Kitti engedelmesen felmondta a kátészöveget, és mindketten éreztük, hogy ennek nem sok értelme van. Kitti oldotta fel a feszültséget, ami láthatatlan fátyolként ránk telepedett.

– Ezt hogyan magyarázná el egy őrült tudós?

– A normális az belefulladna a teológia szakkifejezésekbe – kezdtem. Szándékosan elmélyítettem a hangom. – Tudod, Kitti, ezek komoly dolgok. A reálprezencia. A valóságos jelenlét.

– Ez tényleg tudományosan hangzik. Csak nem értem.

– Ja. Tudom, hogy nem érted. Azért járatnak kátéórára.

Hirtelen a szomszédból metálzene hangja hasított az eukarisztikus, meghitt hangulatunkba. Paksi Endre rekedtes hangján üvöltötte, hogy: „Acélszív, újra dobog már…!” Egymásra néztünk, és hangosan felnevettünk.

– Kik ezek? – kérdezte Kitti.

– Volt kátésaim – feleltem, és becsuktam az ablakot. – Abból kell kiindulnunk, hogy Jézus azt mondta: ez az én testem. Nem azt mondta, hogy ez emlékeztessen az én testemre. Nem arról van szó, hogy Ő elment, és nekünk emlékeink maradtak róla, hanem azt mondja: itt vagyok veletek, még mindig szeretlek. Amikor valaki megölel, nem tudod, hány kiló szeretet van abban az ölelésben, amikor a szél megmozgatja a fák koronáját, nem látod, csak azt, hogy valami hatást gyakorolt a fák lombjára. Az úrvacsora is ilyen hatást gyakorol az emberre, a lélekre, a szívünkre, láthatatlan módon. Ahogy a nap átsüt ezen az ablaküvegen. Az üveg nem szűnik meg üveg lenni, de benne van a nap. Az úrvacsora ostyája sem változik emberhússá, és a bor vérré, de mégis jelen van benne Krisztus. Az anyag nem változik át. Krisztus ereje és szeretete átragyog, tapasztalható módon. Ez nem fizikai valóság, hanem titokzatos valóság.

– És ha őrült tudós lennél, akkor hogy magyaráznád?

Sóhajtottam.

– Itt van ez a magazin, amit éppen olvastam. Ebben tudósok írnak arról, hogy Jézus vérét vetették tudományos vizsgálat alá. Megállapították a DNS-ben azt, hogy hiányzik az apai kromoszóma, csak anyai van. Ugyanis a Szentlélek által fogant. Következésképpen a DNS-e is másképp viselkedik, mint az embereké. Csakhogy Jézust nem laboratóriumokban kell vizsgálnunk. Nem a torinói lepel mintái vagy más Jézus-relikviák, adott esetben vércseppek DNS-vizsgálata és azok eredményei adnak hitet. Nem leszünk hívőbbek ezektől. A hit Isten ajándéka. A hit kapcsolat, nem tudományos eredmények terméke, vagy épp mellékterméke. A bennem levő őrült tudós persze mohón olvassa ezeket a cikkeket, és szeretne átütő tudományos bizonyítékot letenni a világ asztalára, de ez nem így működik.

– Miért a kenyér és a bor a szent jegyek?

– A kenyér és a bor – ezek a legősibb, legegyszerűbb, és mégis legmélyebb emberi dolgok. A kenyér az élet mindennapi tápláléka. A föld gyümölcse, emberi munkával formált ajándék. Minden nép, minden asztal ismeri a kenyeret: jelképe annak, hogy Isten gondot visel ránk, hogy életet ad, s nem hagy éhen a testben sem, a lélekben sem. A bor pedig az ünnep itala. A szőlő vére, mely a sajtóban összetörik, hogy öröm fakadjon belőle. A bor a vér jelképe, az életé, amely kiárad, s amelyet Krisztus a kereszten odaajándékozott: „Ez az én vérem, amely tiértetek kiontatik.” És még valami: a kenyér és a bor együtt az asztal közösségének jelei. Nem magányosan esszük, hanem testvérekkel, egy közösségben – így az úrvacsora is a Krisztus-testben való együvé tartozás titka. Isten nem éteri, elvont jeleket adott, hanem olyanokat, amelyeket megérinthetünk, megtörhetünk, megízlelhetünk. A kenyér és a bor által a láthatatlan kegyelem láthatóvá lesz – mert Isten az emberhez emberi módon szól. S így a szent jegyek nemcsak szimbólumok, hanem hordozói annak, amit jelentenek: Krisztus valóságosan jelen van bennük – testével, vérével, szeretetével.

Elcsendesedtünk egy kicsit. Ezt a csendet az Ossian slágere töltötte be. Megosztom veled az acélszívemet…

– Igen – vettem fel ismét a beszélgetés fonalát. – Ezek is voltak egyszer itt az oltár előtt, és énekelték: „Ma újra hűséget fogadok…” Aztán konfirmáció után már nem jöttek. Keserűen kellett elfogadnom, hogy nem megkonfirmáltak, hanem kikonfirmáltak. Hiába hívtam ifire, csak mosolyogtak. Mi már nagyok vagyunk. Mintha csak azt akarták volna velem tudatni, hogy vége. Megtették a kötelességüket, fogjam be a számat, nincs már szükség egyházra, Istenre, majd az esküvőn, a gyerekük keresztelésekor eljönnek. Most meg itt hallgatják ezt a zenét, direkt bosszantani akarnak, mert tudják, hogy konfióra van. De sebaj. Lehet a szívet másnak is adni, Kitti. Nem csak Jézusnak. Ő érző szívet adott, nem acélszívet. Ezek a fiúk azt gondolják, az acélszív mindent kibír, állja az élet kemény csapásait, de nem igaz. Az acél hideg. Kinek kell egy hideg, kemény szív? Miben különbözik a kőszívtől? Tekintetem a falon levő idézetre esett. Régebbi konfisok készítették. „Add a te szívedet, fiam, nékem, és a te szemeid az én útaimat megőrizzék.” (Példabeszédek 23,26) Velük mi lesz? Velük az lesz, hogy tovább keresem, hívom, üzenek nekik. Isten keze nem húzódik vissza, az acélszív marad zárva. Még ha azt éneklik is, hogy „megosztom veled acélszívemet”. Az acélszív nem tudja befogadni a jelenlét áldását. És ez a jelenlét ez a furcsa szó: reálprezencia. Akkor is ott van, ha nem hiszel benne, de az áldás hatása csak akkor lesz a tied, ha hittel fogadod.

– És aki hitetlenül eszi?

– Mit értesz ez alatt?

– Én semmit. Nem értem, hogy mit jelent hitetlenül enni az úrvacsorát.

– Olyasmi, mint amikor ajándékot kapsz, és ki sem bontod, pedig minden ott van, amire vágytál. Vagy amikor inni akarsz egy üres pohárból, a mozdulat megvan, de a tartalom, a pohár üres. Olyan, aki csak megszokásból veszi az úrvacsorát, vagy azt gondolja, valami varázsszer, ami akkor is segít, ha nem hiszek benne.

– Anya azt mondta, tartsam nyitva a szívem, és akkor meg fogom érteni.

Bólintottam. Szép végszó. De volt még egy fontos kérdés.

– Pap bácsi: mit jelent a nyitott szív?

– A nyitott szív nem érzelgősséget jelent, nem azt, hogy valaki mindig kedves vagy meghatott. A nyitott szív azt jelenti: készen lenni a találkozásra. Nem tudni mindent, nem uralni a pillanatot, hanem hagyni, hogy Isten beléphessen. Olyan, mint amikor az ember nem akarja többé megmagyarázni, csak hallgatni, figyelni, engedni, hogy a szó, a zene, a csend átjárja.
A nyitott szív nem csinál, hanem fogad. Lehet, hogy sír. Lehet, hogy kérdez. Lehet, hogy nem érez semmit. De mégis azt mondja: „Uram, nem értek mindent, de itt vagyok. Jöjj.” A nyitott szív az, ami nem zárja el magát a kegyelem elől, nem védi magát a szeretettől, nem bújik a rutin mögé, nem mondja: „én már tudom”. A nyitott szív olyan, mint egy ablak, amit kinyitsz reggel. A szobád ugyanaz marad, de beárad a fény. Isten fénye. És az a fény nemcsak világít, hanem életet ad.

– Énekeljük – mondtam. – „Ma újra hűséget fogadok…” A szomszédban lekapcsolták a dübörgő zenét. A levegőt betöltötte az énekünk. „Hogy szent hitemben megmaradok, s nevelkedem kegyességben…”