A vezérlőpultnál ült. Szemét végigvonszolta a képernyőn a műszerek hadán, majd felállt és eltűnt a fotocellás ajtó mögött.
Az űrrakéta, vagyis a Tellúr immár félmillió esztendeje száguldott a kozmosz végtelenjében. A szűz csillagkép N23-as galaxisába indult, és utasait elpusztította a gyilkos kozmikus sugárzás. Csak Ogg maradt meg, az ő szervezete volt annyira ellenálló az ismeretlen sugarakkal szemben.
Leült a műszerek mellé és elvégezte a leszállási manővereket.
Különös egy égitest, a lokátorok felfogták az SOS-t, és mégis milyen elhagyatott ez a vidék, mintha életnek nyoma sem lenne rajta! Kimenjen, ne menjen, tűnődött. Talán életet menthet, ha megteszi...Ó, bárcsak otthon lehetne....minek is jött el erre a hosszú utazásra!
A műszerfalra borult. Kérdés kérdés után csapódott fel benne, de felelni egyikre sem tudott. Mi lesz, ha hazamegy a jó öreg Földre, vajon megismerik-e, tudják-e majd, hogy ő kicsoda? Vagy nem is létezik már a Föld? Az emberiség elköltözött egy másik, számára ismeretlen égitestre?
Sírni akart. Még kisgyerek volt, amikor utoljára sírt, és milyen jót tett ez akkor neki! Fölvette csillogó ruháját, majd a kijárat felé indult, de hirtelen megtorpant. Utolsó pillantást vetett a műszerekre, és úgy érezte, soha többé nem látja viszont ezt az űrhajót. Most félt...Hogy ő féljen? Az lehetetlen. Nem ismerte ezt az érzést, nem tanította meg rá senki.
Átlépett a fotocellás ajtón, lement a lépcsőn a vörös homokra. Rég volt utoljára föld a lába alatt, és most úgy hiányzott neki, hogy mikor leheveredett, teljesen idegen volt neki az anyag az a földnek nevezett valami.
Fölkelt, beült a siklójába, majd elszáguldott a vörösen lángoló homoktengeren. Kis idő múlva homokba süllyedt épülethez ért. Kikászálódott, hogy megvizsgálja. Tágas terembe ért, ahol különös alakú tégelyek sorakoztak. Ogg eltűnődött a parányi lényeken, amelyek benn éltek az üvegedényekben. Varangyhoz haspnlítottak, a fejük teknőshöz.
-Foglyok vagytok, mi?- kérdezte félhangosan. – Nem baj, majd én kiszabadítalak benneteket.
Odament, és feldöntötte az üvegedényeket. Aztán sarkon fordult és kilépett. Beült a siklóba, elviharzott. Még az űrhajóban is maga előtt látta azokat a parányi lényeket, amelyeket megszabadított a fogságból. Most pedig ő tért vissza börtönébe. Úgy érezte, lassan, de biztosan meg fog őrülni...egyedül lenni újabb száz évig egy űrhajón, a végtelen semmiségben. És ezek a bolygólakók kértek volna segítséget? Nem. Itt valahol kell lennie magasabb rendű életnek is. Csalódottan állt a vezérlőpult előtt és nehéz szívvel gondolt rájuk, aztán megnyomta a START feliratú gombot.
Vágyott már, hogy otthon legyen. Kezdte rosszul érezni magát. Szédült, émelygett a gyomra, a lába reszketett. A száját nem bírta mozgatni. Az a szag, az a bűz, amit akkor érzett, amikor a foglyokat kiszabadította...az...az keringett az orrában. Talán csak nem...De már nem volt ereje végiggondolni. Lefordult a székről és körülötte örökre csend lett.
