Sokan
kérdezték már tőlem, hogy mi akarok lenni. Elgondolkodtató
kérdés volt, amire én, mint kisgyermek mindig azt válaszoltam,
ami éppen akkor lenni akartam. Igen, alapjában véve érdekes,
csapongó természetem volt, akkor, mint gyerek és valószínűleg
most is az. Erre a sarkalatos kérdésre is mindig különleges,
szokatlan válaszokat adtam. Ilyeneket: "Én tudós akarok
lenni." Persze, akkor még csupán annyit tudtam a tudósokról,
hogy félig kopasz bácsik és szemüveget viselnek.
Aztán
kezdtem felcseperedni és nagyapám egyik kijelentése más útra
terelte életemet. Egyszer az óvodából hazajövet az autóbuszon
valami ismerőssel akadtunk össze. A bácsi megdicsért, hogy milyen
ügyes vagyok. Erre a nagyapám mosolyogva magához ölelt, és
büszkén mutatott a bácsinak: "Igen, ő a legügyesebb Horváth
gyerek."
Ekkor
még nem igazán mértem fel ennek a kijelentésnek a súlyát, és
azt feleltem a kérdésre, hogy én leszek Superman. Később
Supermanből Batman lett és aztán egy jó darabig semmi. A világ
megváltásának gondolata azt hiszem, végigkísérte egész eddigi
életemet. Valami nagyot alkotni, maradandót; mit tudom én,
megmenteni az embereket a végső pusztulástól, hős lenni, erős,
bátor stb. Az iskolában persze erősen azon fáradoztak, hogy
belőlünk tudós, diplomás embereket faragjanak, akik nem
izmaikkal, színes álarcokkal és különleges képességekkel
váltják meg a világot, hanem tudásukkal. Ekkor találkoztam
először a valósággal, ami kicsit elrettentett, és a nagy
félelmemben megfeledkeztem Supermanről és egyéb hősről.
Nem
voltam egy nagy fej az iskolában, ebben a tudósgyárban, mert az
elején megundorodtam tőle. Még óvodás koromban próbáltam én
írni, de betűket nem ismervén, saját gyártmányú hieroglifákat
írtam, amiknek talán még értelmük sem volt. Elemista koromban az
értelmes hieroglifákat próbálták megtaníttatni velem. Persze ez
nekem, mint balkezesnek, korántsem ment olyan könnyen. Rá kellett
szoknom a jobb kezemre, mivel egyesek szerint értelmes hieroglifákat
csak a "szép kezemmel" lehet írni. Borzalmasan nehéz
volt, és mire megtanultam a betűket jobb kézzel írni,
elfelejtettem a ballal. Na, ezek a jobb kézzel írott értelmes
hieroglifák bizony olyan csúnyára sikeredtek, hogy alig
különböztek a korábbi, bal kézzel írott értelmetlen
hieroglifáktól. Hamar túltettem magam az egészen és ismét
eszembe jutott nagyapám kijelentése, hogy én vagyok a legügyesebb
Horváth gyerek. A kérdésre újabb válaszokat adtam, most már,
mint értelmesebb lény, aki már ismeri a hieroglifák titkát.
Petrocelli akartam lenni. Igen, igen, az ügyvéd, aki másokért
viaskodik immár nem lézerfegyverrel, hanem szóval. A szónak a
titokzatos mélysége rögtön megragadott és magával rántott. A
szó, mint a kifejezés eszköze, legyőzhetetlen harcossá tett.
Negyedikes koromban, egy délben hazafelé menet az iskolából
eszembe jutott valami. Csak úgy egyszerűen beugrott. Az ötlet még
a gizehi piramisoknál is meredekebb és gigantikusabb volt, a
keménységről nem is beszélve. Regényt írok. Csupán ennyi volt
az ötlet. Hazamentem és egy füzet borítójára, fekete filctollal
nagy, nyomtatott, értelmes hieroglifákkal fölvéstem a következő
szöveget: AZ IDŐGÉP - REGÉNY. Mintha az utókornak írtam volna
fel, nagyon büszke és boldog voltam, amikor vagy tíz oldalt
megírtam a kisszerű történetből. (Közel fél évig írtam.)
Amikor másnap bementem az iskolába, szünetben nekiálltam a
művemnek, úgy gondoltam, bárki képes erre, és nem
tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az egésznek. A tanító
néni odajött és mosolyogva megkérdezte: - Hát te mit írsz? A
legtermészetesebb módon válaszoltam: - Regényt. Mosolya még
szélesebb lett, majd halk nevetés kíséretében megpuszilta a
fejemet. Aztán az értelmes hieroglifák írása vált életem
központi részévé, ha úgy tetszik céljává. Ekkor válaszoltam
a kérdésre úgy, hogy - író akarok lenni, meg tanár, filozófus,
költő, de ezek lényegében bal kézzel írott értelmetlen
hieroglifák voltak. Nem is tartottak túl soká ezek a válaszok, de
idővel elbizonytalanodtam, mert "írói pályafutásom"
alatt írásaim csupán értelmetlen hieroglifák maradtak mások
számára. Valószínűleg nem értették. Két választásom volt.
Vagy írok mindenki számára értelmes hieroglifákat, vagy, ami a
nehezebb megoldás lett volna, mindenkiből Champolliont csinálok és
akkor érthető lesz. Ekkor ütött vissza a Batman-es sztori, mert
bizony mindkét válaszúthoz erőre, akaratra volt szükség.
Legyőzni önmagamat, hőssé kellett volna változnom, másokat
megváltoztatni, istennek kellett volna lennem. Sokat ácsorogtam
ennél az útkereszteződésnél, mígnem megpillantottam a
templomot. Bementem, és találkoztam az Istennel. Korábban is
összefutottam már vele, de akkor még annyit jelentett számomra,
mint egy csokiautomata, amibe beledobják az imádságot, mint a
pénzt és már teljesül is. Szóval, akkor már nem Petrocelli
akartam lenni. Nem tudom, mi, de annyit tudok, hogy nekiálltam
építeni a bárkát. A Nagyfőnök valószínűleg az ő szent
lelkével és bal kézzel írott értelmes hieroglifái segítségével
sugallta. Igen. Írtam a novelláimat mázsaszámra, ezekből
készültek a bárka oldalai. Az emberek néha ellenem dolgoztak, de
én ezt megírtam és a bárkába építettem. Lassan készült a
nagy mű, s közben a sivatag egyre tágabb lett körülöttem.
Tócsák lettek eleinte, majd a víz mindent elborított és
felemelte a bárkám. A tenger akkor még csupán kék volt és sós.
Később rájöttem, hogy rengeteg kincset rejt, hogy innen indult az
élet. A kérdést ismét föltették. Ezúttal tényleg válaszolnom
kellett valami komolyat, de bizony egy használható ötletem sem
volt. Így hát az igazat mondtam: - Noé akarok lenni. Nem értették
elsőre, de hogy tudatlanságukat leplezzék, visszakérdeztek nagy
bölcsen: - Osztán ki lesz a bárkában? - Egyedül én - volt a
válasz, de ebben egyáltalán nem voltam biztos. - És mit akarsz
csinálni avval a bárkával egyedül? - hangzott az újabb kérdés.
- Én? Gyöngyöket fogok halászni...
