A
peronon álltunk már. Otthonról indultunk haza. Ahogy mondani
szoktam. Hiszen vándorok vagyunk ezen a földön. Miért mondod,
hogy otthonról indulunk haza? Kérdezte Kitti. Mert otthon és haza
nem mindig ugyanaz. Van egy mennyei otthonunk. Az otthont a szeretet
teszi otthonná és megkülönbözteti a lakástól. Tudod, nem
minden lakás otthon. Vannak lakások, amiket otthonnak akarnak
felépíteni, de csak egy épület lesz, mire befejezik. Olyan
építmény, ami megvédi a tulajdonost az esőtől, hótól, az
időjárás különböző viszontagságaitól, de bent hideg van.
Nincs meghittség, családi hangulat, lehet úgy érzi az illető,
nem is jön, hogy hazamenjen. A szeretet teszi otthonná az épületet,
a házat. Érted? Igen. A mennyei haza azért igazi otthonunk, mert
ott van a Teremtő Atyánk, aki a szeretet. Ott sohasem lesz hiányunk
meghittségben és bizalomteljes szeretetben. Mikor jön már a
vonat? Kérdezte Kitti. Nemsokára. Honnan lehet tudni? Bemondják.
Válaszoltam. Te szeretsz várakozni? Nem. Alapvetően türelmetlen
ember vagyok. Ha sorban kell állnom, és többen vannak háromnál
előttem, visszafordulok és inkább visszajövök később. Annyira
nincs türelmem várni. Felkacagott. Én is ilyen vagyok. De most
mindketten rákényszerültünk a várakozásra. Igen. Nincs más
vonat, ami hazavinne? Nincs. Egyszer voltam valakinél látogatóban
és megkérdeztem, milyen vonat megy Aradra. Nagy komolyan elkezdte
sorolni, ugyanis vasutas volt: van személyvonat, tehervonat,
sebesvonat, gyorsvonat. Jót nevetett rajtam, mert nem mondtam, hogy
utazni is szeretnék vele. Igen. Sokan vannak, akik tudják azt, hogy
eljön a „nagy utazás” ideje, amikor el kell indulni a mennyei
hazába. De sokan csak úgy érdeklődnek, mint akkor én, hogy
milyen lehetőség van oda eljutni, és aztán sohasem jutnak el az
állomásra és a peronra. Soha? Sajnos soha. És azokkal mi lesz?
Nem tudom Kitti. Nem az én dolgom. Már kéne jöjjön igaz? Az
órámra néztem. Nem tudtam megállapítani, mikor is van az a
„most” és az „ideje van”. Az órák nem mindig a megfelelő
időt mutatják és a „rendelt időt” egyáltalán nem tudják
érzékelni. A síneket felszedték három másik vágányon, sok
helyen sebességkorlátozás van, és így a csarnokban kifüggesztett
menetrend csak hozzávetőlegesen tudta tájékoztatni az utast a
„most”-ról. Nem tudom Kitti. De eljön? Eljön. Biztos? Biztos.
Válaszoltam. Akkor jó. A hangosbeszélő felrecsegett, némi
muzsika után szinte érthetetlen hangzavarból, mintha ember
beszélne, bemondta a vonat érkezését, a vagonok sorrendjét az
állomásokat, és jó utat kívánt. Kitti harsányan felkacagott.
Mit nevetsz? Kérdeztem. Ez olyan, mint te papbácsi. Vagyis? Igazat
beszél, de érthetetlen. Elmosolyodtam. Vicces vagy Kitti. De fején
találtad a szöget. A Biblia igazat beszél, mint ez a
hangosbeszélő. Aztán az is előfordul, és sajnos elég sokszor és
sokféleképpen, hogy míg eljut a fülekhez sok minden történik,
torzulás, és a tiszta beszéde Istennek érthetetlenné, vagy alig
érthetővé válik. De miért ilyen recsegős a hangosbeszélő?
Mert kontakthibás. Mondtam. Az mi? Nincs érintkezés. Aha. Isten és
a pap között? Igen. Ilyen is van. Olyankor válik érthetetlenné a
prédikáció? Igen. Olyankor válik érthetetlenné és unalmassá.
De még van egy másik jelenség is. Micsoda? Kitti mostál ma kezet?
Igen papbácsi. És fület? Azt nem. Mikor mostál fület utoljára?
Hát, nem tudom papbácsi. De idén volt, ugye? Igen, az biztos, hogy
idén volt. Mondta nagy komolyan, aztán látta széles mosolyomat
kirobbant mindkettőnkből a nevetés. Vicces vagy papbácsi. Ha nem
mosok fület nem fogom tisztán hallani igaz? Igaz Kitti. Közben
vonatfütty hasította félbe nevetésünket. A távolban már látni
lehetett a vonat fáklyáját. Lassan jött, nem száguldva, mindent
elsöprőn. Ezt szerettem ebben a járatban. Volt méltósága. Olyan
volt, mint egy felvonulás. Mintha valaki lóháton érkezett volna,
akár egy vezér, vagy király. A sárga zöld Transcarpatic mozdony
méltóságteljesen, csaknem tiszteletet parancsolón futott be a
peronra, majd megállt. Nem sziszmákolt, vagy állt meg, mint a
többi mozdony, amelyik sisteregve áll, szinte még hallani lehet,
ahogy liheg, mint egy kifáradt versenyló. Ez új volt. Na,
felszállunk papbácsi? Nem. Nem? Nem. Miért? Nem ezt a vonatot
vártuk? De. Akkor? Az a baj, hogy ez nem a mi vonatunk. De azt
mondtad papbácsi, hogy sárga-zöld színű. Igen, az is. Akkor? Az
irány rossz. Rossz az irány? Igen. Olyan, mint amire mi várunk, de
rossz az irány. Az ellenkező irányba megy. Akkor nem egy van? Nem,
hanem kettő. Az órámra néztem. Itt az idő. Odamentem a
kalauzhoz. Ez megy Aradra? Nem. Ez Bukarestnek megy. A párja, ami
Aradra megy nemsokára megérkezik, mi is azt várjuk. Megnyugodtam.
És az létezik? Kérdezett Kitti. Micsoda? Bukarest. Igen. Ez a
vonat, ha felszállnák, oda vinne el, ahová nem szeretnénk. És az
a másik célállomás is ugyanolyan valóságos, mint az, ahová mi
tartunk. Egy pillanatra elbizonytalanodtam és már-már én is
elhittem, hogy ez a jó vonat és ez a jó irány, hiszen vaksötétben
az ember gyakran összetéveszti a helyes irányt a rosszal. Újabb
recsegés a hangosbeszélőből emberihez hasonló hang áradt. A
megfelelő sorrendben véltem az állomásokat hallani. Ez lesz az!
Megkönnyebbülve sóhajtottam. Minden rendben Kitti, most jön a
mienk. Ha nem figyelünk a próféciákra, akkor hiába a
várakozásunk, még az utolsó pillanatban is rossz vonatra
szállhatunk. Ami hasonlít a miénkhez, de mégsem az. És akkor mi
lesz? Visszamegyünk a világba. A világba? Igen. Ha Isten
országába, HAZA akarunk menni, akkor elengedhetetlen a jó irány.
Sokan azt mondják minden út Istenhez vezet. Ez olyan butaság,
mintha azt mondanák itt a hangosbeszélőbe, hogy minden vonat
Aradra megy. Elmosolyodott. Igaz. De csak egyetlen egy megy igaz?
Igaz. Most egy. És ezt az egyet kell megragadnunk és felszállnunk.
Nem elég kijönni az álomásra, hallani a vonatról és annak
érkezéséről szóló hiteles és igaz beszédet, hanem fel is kell
szállni, másképpen nem jutunk célba, vagyis HAZA. Utazni jöttünk,
nem vonatot nézni és csodálni a vonatot. Felszálltunk. Még van
az indulásik. Legaláb öt perc. Elrendeztük csomagjainkat. Van
jegyed? Kérdeztem. Nincs. Akkor? Te nem vettél nekem? De, vettem.
De adtál pénzt? Nem adtam papbácsi. Akkor ingyen utazol? Nem
utazom ingyen, mert te kifizetted az én jegyemet. Ó, milyen okos
valaki! Jól fel van vágva a nyelved! Mindig ezt mondod papbácsi.
Meg a tata is ezt mondta. A nagy utazásra is kifizette a jegyet
valaki. Jézus Krisztus. Nekünk már csak fel kell szállni a
járatra. Ő az egyetlen járat, nincs más. És te elhiszed
papbácsi? Igazán, vagy csak azért mondod, mert ez a mesterséged?
Mesterséged. Ismételtem kicsit meglepetten. Igazán hiszem. Vagyis
bízom benne. Mi az, hogy bizalom? Mindjárt elmondom. Ki vezeti a
vonatot? A mozdonyvezető. Szerinted tud vezetni mozdonyt? Igen.
Honnan tudod? Elkérted, vagy elkértem én a vezetői engedélyét?
Nem, papbácsi. Elhittük neki, hogy tud mozdonyt vezetni és
igaziból hazavisz bennünket. Na látod! Ez a bizalom. Van olyan
vonat, amelyiknek nincs vezetője? Hát....Nagyapám mesélte, hogy a
háború utáni években történt egy érdekes eset. Predeal felé
ment fel a vonat és elszakadtak a kapcsok egy helyen és néhány
vagon visszagurult. Túl voltak terhelve a kapcsok és így
elszakadt. A néhány vagonból álló szerelvénynek nem volt
vezetője, szabadon gurultak, egyre gyorsabban az ellenkező irányba.
De nem történt személyi sérülés, mindenki épségben megúszta,
mert a kalauz lefékezte a vonatot a vészfékkel, vagy kézi fékkel,
nem tudom, melyik a helyes kifejezés. Szóval, amikor elszakad a
kapocs, az összeköttetés a mozdonnyal, akkor tragédiák
történhetnek. Azért ilyenkor, amikor nagyon meredek a pálya, a
vonat végére egy tolatómozdonyt kapcsolnak, így nem terhelődnek
meg a kapcsok. Az mindig rásegít, ha baj van, vagy terhelés lenne.
Elindultunk. Most már akkor biztosan hazaérünk igaz? Igaz. A sínt
évszázadokkal ezelőtt lefektették. Emberek építették.
Előkészítették, hogy egykoron majd vonatok közlekedjenek rajta.
Még a szakadékok fölött is át tud menni a vonat. Csodálatosan
meg van tervezve a pálya. Mi is ilyen útkészítők vagyunk. Isten
megtervezte a megváltás útvonalát, megbízott és felhatalmazott
valakit erre, hogy megvalósítsa. Ő Jézus Krisztus. Mi is
előkészíthetjük az Ő hozzánk való eljövetelét. A pályát
emberek építi, de nem ők a mozdonyok és nem ők maga az utazás.
Gondoltam, és még akartam valamit mondani, de Kitti már aludt.
