A fehér csészék éjszakája

  Aznap egy PPS jutott eszembe. A reményről szólt. Adventi gyertyák hunytak ki egymás után. Hit, szeretet, jóság, kedvesség, de a remény égve maradt.( Egy vallásórán hitetlenül, vagy legalább is meglepetten pislogott nagy szemeivel egyik tanítványom, amikor arról beszéltem, hogy egyszer elfogy a szeretet, még a szülői szeretet, szülők gyermekek iránt érzett szeretete és fordítva is, meg a türelem is, meg minden…) Karácsony előtt küldözgettük egymásnak. Talán akkoriban még volt időnk egymásra. Vagy csak az üres órákat próbáltuk megtölteni tartalommal, vagy a tartalom illúziójával. Magam sem tudom. De a végén a remény pislákoló gyertyájával meg lehetett gyújtani az összes többit. Legalább is a monitor barlanghasonlatra emlékeztető illúzióvilágában. Magányos karácsony este volt. Becsuktam az ajtót. Az ajtókat könnyű becsukni. A kinyitásukkal van mindig gond. Az advent pislákoló fényét még bőrömön éreztem, mint fiatal lányok a szidefes púdert arcukon.

Kopogtak.(Most így visszaemlékezve a történetre elmondhatom, igen, minden történet avval kezdődik, hogy kopognak. Vagy az ajtón, ami összeköt, ha kinyitod, vagy elválaszt, ha becsukjuk, vagy rácsapjuk haragunkban valakire, akit szeretünk, vagy szerettünk. Aztán kopognak a szívünk ajtaján, használjam ezt az elkoptatott imitt-amott giccs látszatát keltő kifejezést, vagy a cipők kopognak egy úton, éppen közeledtét, jövetelét várjuk valakinek, vagy éppen elhagytak. Egy út kezdetét, egy esemény kezdetét jelzik a kopogások, vagy annak végét, távolodó cipőkopogások? Magunk hozzuk meg a döntést. És a döntéseinkért senkit nem tehetünk felelőssé.) Egy idős ember állt a hóesésben. Nem tudott mit mondani. Első gondolatom az volt, koldus. Kérni jött. Pénzt, meleg ételt, szállást, jó szót, meleg kézfogást, baráti megértést. Én még nálánál is üresebben álltam vele szemben s a pelyhek között vártunk valami csodára, ami megoldja nyelvünk bilincseit. Mintha már mindent elmondtunk volna egymásnak. Csak ismételnénk magunkat. Értelmetlenül. Van-e értelme önmagunk ismételgetésének? Hibáink újbóli felemlegetésének?

-Bocsásson meg a késői zavarásért. Kezdett bele az idős férfi, akinek arcán a ráncok mélyek voltak, mint az élet húsba írt hieroglifái. A nevem Johann Wagenmaker. Átutazóban vagyok itt. Rokonoknál. Nemrég költöztem ide pár napra. Csak azért jöttem, tisztelendő úr, mert ma szenteste szeretnék választ kapni egy kérdésre. Van-e még remény?

-Jöjjön be. Mondtam. Talán gépiesen, színtelenül, unottan. Válasz, válasz, válasz. Dörmögtem, magamban. Mindenkinek válaszok kellenek. – Legalább én sem töltöm egyedül a karácsonyt. Bár egy pap, sosincs egyedül. Gondoltam magamban tovább a mondatot.

Esőkabátjában úgy állt ott, mint aki legalább százéves volna. Lesegítettem a kabátot s a kalapját a fogasra tettem.

-Foglaljon helyet. Mondtam szelíden. Hozzak egy teát?

Zavarában tördelte a kezét, kerülte a pillantásomat, majd leült.

-Finom holland teám van.

A szó mintha éles késként hatolt volna bele. Ekkor találkozott először a pillantásunk. Kék szeme volt. Tele titkokkal. Elmosolyodtam.

-Igen. Köszönöm. Elfogadom.

Kivételesen a lila csészémet vettem magamnak, amit Mirjámka hozott Hollandiából, és mindig feljöttek a csillagok az égre, ha forrót öntöttem bele. Afféle karácsonyos színeváltoztatós anyaggal készült csésze volt. Az öregnek fehér csészét választottam. Elvégre ünnep van. Cigarettát vett elő.

-Megengedi? Kérdezte.

-Igen. Persze. Feleltem. Szt. Moritz cigarettát bontott ki, mentolosat, amelyiken aranyszalag választja el a dohány halálhozó füstjét az életmentő filtertől.

-Kaphatok én is? Kérdeztem. Régen szívtam ilyet. Talán húsz éve is megvan.

-Tudom, itt Kelet-Európában már nem forgalmazzák. Nem tudom miért.

-Mentolos ugye?

-Az. Válaszolta az idegen szűkszavúan. Tudja, volt egy lány, aki szerette a mentolos csokoládét. Az volt a kedvence. Kezdte történetét az idegen. Miatta is mentem el innen Romániából. Tudja, idevalósi vagyok. A becsületes nevem: Kerékgyártó János. De ott Hollandiában más névre cseréltem. Így lett Johann Wagenmaker belőlem. Úgy gondoltam a név megváltoztatása majd más emberré változtat engem is, a természetemet is, mindent.

-Sokan hiszik ezt még manapság is, uram, hogy a nevük megváltoztatásával a sorsukat is átírják.

-Szólítson Jánosnak, vagy Johannak, tisztelendő úr.

-Rendben. De, nem vagyok tisztelendő, evangélikus vagyok, nálunk csak egyszerűen tiszteletesnek szólítanak.

-Értem. Van különbség?

-Nem tudom. Szerintem a tiszteletes emberibb, jobban kifejezi azt, hogy én is csak egy ember vagyok, hibákkal, bűnökkel, minden egyéb mással, mint a hétköznapi emberek, csak éppen az Úristennek egy másik szerszáma vagyok a kezében. Nem kivételezett, csak más. Egyébként én is ismertem egy lányt, aki szerette a mentás csokit. De nem mentem utána Hollandiában.

Elmosolyodott. A cigarettát gyufával gyújtotta meg. A hangulat olyan volt egy pillanatra, mint a Moby Dick Bálna fogadójában.

-Tengerész?

-Nem. Rosszabb.

Mi lehet ennél rosszabb? Gondoltam. Rakodóparti szakképzetlen munkás? A mieink kimennek külföldre, vagyonokat keresnek, de ez az ember ebben az esőkabátban, vagy minek lehetne nevezni ezt a rémfilmekben oly közkedvelt viseletet nem úgy néz ki, mint aki egy nyaralóra valót össze tulipánkodott volna Hollandiában enyelegve egy menta csokit kedvelő menyecskével.

-Akkor? Kérdeztem papírforma szerűen, bár arra is gondoltam, rablómesét kell itt végighallgatnom, aztán a nagykabát alól előkerül majd egy fogazott pengés nem éppen kenyérszeletelésre tervezett kés és a beleim máris a padlón hevernek, mindezt néhány bankjegyért. Halálomat inkább „ágyban párnák közt” képzeltem el, mint kiontott belsővel kirabolva elvérezve nyitott szemmel merengve sárkolonctól lucskos csizmás gyilkos képével retinámon búcsúzva a világtól. Szóval, kezdjünk neki.

-Hogy hívták ezt a rózsaujjú Aurórát?

-Rózsaujjú? Kérdezett vissza, s arca ellágyult a kellemes emlék langyos érintésétől. Valóban az volt. Csodaszép. Ő volt a legszebb lány, akit valaha ismertem.

-Mind így vagyunk. És így is van jól. Mosolyogtam bíztatóan. Auróra a hajnal istennője. Latin eredete van a névnek, azt jelenti hajnalpír. Hádész a görög mitológia alvilágistene nem szokott feljönni, csak akkor, ha elfogja a kéjvágy. Arany kocsiján, fekete lovaival felvágtatott, hogy Menthét elcsábítsa. De ezt a nimfát Perszephoné, az alvilág királynője azonnal illatos mentává változtatja. Így nem jött össze a parti. A nimfa szóból ered a nimfománia is. Tudta? a nimfák a termékenységet jelképezték és a szexualitást. Az európaiak a kereszténység előtti kultúrából átvették őket és boszorkány, illetve tündér formájában „rehabilitálták” őket. Bár a kifejezés nem a megfelelő.

-Érdekes, ahogy meséli. Mintha, nem is tudom…

-Igen, tanár is voltam, olyankor mindent egy mondatba kell sűríteni, koncentrált információkat adunk, mert java része az időnknek fegyelmezésre megy, ment, jobban mondva. De ennek sok éve.

-Értem. Akkor önnek is volt egy nimfája, ezek szerint.

-Olyasmi. Desideriának neveztem, bár nem ez volt a becses neve.

-Az enyémet Izidor -nak hívták. Miatta hagytam el Romániát a boldog jövő reményében. hittem abban, hogy majd odakinn jobb lesz, meggazdagszunk, nem élünk ebben a kelet európai stresszben, pénzhajhászásban, lesz időnk egymásra. Igen. Ez volt az igazi ok. Nem is annyira az anyagi jobblét. Az idő, az egymásnak szentelt idő megtakarítása. De most már tudom, mennyire csalóka és hiábavaló próbálkozás volt mindez. Ő hamarabb kivándorolt, egyetemi ösztöndíjjal. Mint annak idején az erdélyi peregrinusok. Hollandia jó hely volt. Aztán én is kimentem, hiszen nagy volt a szerelem, vagy annak illúziója, most hogy mondja a nimfákat, lehet nem is szerelem volt csak kéjvágy, ami aztán megkopott. De ennél rosszabb volt. Izidor beleszeretett egy másik férfiba. Egy hajóskapitányba, tengerészbe. Kis idő múlva összeházasodtak és elmentek Hollandiából. Én meg szégyelltem hazajönni. Ott munkát vállaltam. Addig is kétkezi munkás voltam a tulipánok földjén, később, a csalódás kiheverését egy templomban akartam enyhíteni. Néhány hónapot egy református parókia kertészetében töltöttem. Kertész voltam. A tiszteletes jószívű ember volt. Törődött velem és odafigyelt a problémáimra, gondjaimra, és ő javasolta, hogy vállaljak el egy felelősségteljes munkát. A világító toronynál éppen embert kerestek. A tiszteletes javasolt, hogy engem alkalmazzanak. Voltunk többen jelentkezők, de végül is engem alkalmaztak. Nem volt különösebben megterhelő munka. Csak a magány volt nehéz. Ezért sem tudja bárki betölteni ezt a feladatot. Fenn ücsörögni egy toronyban napokig, unalmas és pszichikailag megterhelő annak, aki nem erre van elhívva. Mert szerintem ez is hivatás.

-Elektromos üzemeltetésű volt a világítótorony? Internettel, meg rádióadóval?

-Nem. Egyáltalán nem. Tudja nagyon érdekes szituáció volt. Ugyanis a világítótorony egy kis halászfalu tulajdona volt, ők üzemeltették. Viszont a lakosok kvékerek voltak. Legalább is azon a részén a falunak, ahol a torony állt, ők nem használnak elektromos áramot, sem modern technikai eszközöket, még mindig szekérrel közlekednek. Mindezt vallási alapon, hogy minél hűségesebbek maradjanak a Szentíráshoz. Így is kerültem én a szerencsés kiválasztottak közé, ahogy már említettem a tiszteletes elmondta ezeknek a kvékereknek, hogy hívő ember vagyok és megbízható. Ez nyomós ok volt, mert hívő embert kerestek a torony üzemeltetéséhez. Mindez félévre rá, hogy Izidor elhagyott, történt. Átvettem a világítótornyot. Naphosszat fent ücsörögtem, középen volt egy olajégető, meg egy tükör, ami a fényt előre vetítette a hajósoknak a nyílt tengerre. Nekem az volt a feladatom, hogy mindig világítson a torony, ehhez az olajszint mindig megfelelő kellett legyen. Az olajt havonta hordókban hozták, lerakták, nekem kellett utántöltenem a berendezésbe, ami egy a végletekig leegyszerűsített mechanizmus volt, mondtam, hogy ezek a kvékerek nem szeretik a bonyolított dolgokat. A fáklya mellett még volt egy helység, ahol egy szoba volt, ott éltem. Pazar kilátás a tengerre. Néha elmentem a faluba vásárolni, meg a városba is bekocsiztam, bevitt egy-egy gazda. Lassan én is a halászfalu tagja lettem, gyorsan befogadtak és úgy viselkedtek velem, mintha mindig is ott éltem volna, vagy legalább is született holland lettem volna. Persze a nyílt tenger látványa mindig honvággyal töltött el. Mi van az én hazámban? Ahol gyerekeskedtem, felnőttem, ahol öregapám csontjai porlanak, vajon visszatérek-e még? De a jeges szél, a sós levegő megedzette nem csak a testemet, hanem a lelkemet is. Folyton Izidor -ra gondoltam. Nem tudtam elfelejteni és mindig őt vártam. Avval együtt, hogy összeházasodott a hajóskapitánnyal, hittem abban, hogy visszatér majd hozzám. Minden hajó érkezésekor hevesebben vert a szívem. De nem érkezett meg. Soha. Leveleket írtam neki, persze sohasem tettem postára, csak afféle, hogy is mondják ezt?

-Lelkünk égési sebeit akarta csillapítani.

-Pontosan. Milyen szépen mondta!

Egy darabig hallgattunk. Teát szürcsöltünk. S a holland teának karamell és fahéjillata volt. Érdekes kombinációt alkotott a cigarettafüsttel, ami úgy szállt fel a kristályhamutartóból, mint Káin és Ábel füstje. Egyikünké lefelé gomolygott, a másik felfelé. Izidor neve valahonnan ismerősen csengett nekem, s bosszantott mindvégig, amíg a vendég mesélt, hogy nem jut eszembe, hogy honnan. Csakúgy, mint a nimfák, mert azok is ismerősek voltak, talán Nabokovnak a Lolita című regényéből, akinek főhősnője talán idősebb férfiakkal kezdett ki, és intenzív szexuális vágyai voltak? Már nem emlékeztem a részletekre, csak merengtem a Káin-Ábel effektuson, ami véletlenszerűen kialakult a hamutartóban. Mindig két emberről szól a Bibliai üzenet: Káin-Ábel, tékozló fiú és otthonmaradt jófiú, jobb lator-bal lator, farizeus és vámszedő, gazdag ember és szegény Lázár.

-És az ön Dezidériája? Kérdezte Johann Wagenmaker, miközben előrehajolt a fotelben, s a lendülettől nem tudtam azonnal elterelni a kérdést valami ostobasággal.

-Desidéria? Ismételtem meg a kérdést, hogy egy kis időt nyerjek. A név érdekes. Én adtam neki. Ellentétben az ön esetével, amikor lecseréli, vagy egyszerűen átfordítja a nevet, nem változik meg a személyiség. A névadás esetében pedig igen. A becsületes nevéhez adtam hozzá ezt a nem becenevet, hanem inkább tisztséget betöltő nevet.

-Ezt hogy értsem?

-Úgy, hogy a név kifejezi az életemben betöltött helyét és szerepét.

-Így már értem.

-Deseo-desideo, azt jelenti kóborolni. De azt is jelenti közömbösnek lenni. Viszont evvel ellentétben a francia desir kifejezés a desiderare latin szóból vezetendő le. (Ilyenkor, mindig belemelegedtem a magyarázatba, és azt gondoltam még mindig az iskolában vagyok és filctollal a kezemben írom ezeket a grammatikai levezetéseket, hogy leseperjem a port a beporosodott szavak erejüket vesztett halmazáról.)Desiderare, azt jelenti, hogy csillagokat fürkészni, ragyogó tárgyakat bámulni. Talán ezért is alakult így, hogy a közömbösség is társult, mert azt gondolták, aki ráér csillagokat bámulni, az lusta ember kell legyen, vagyis unalmas és közömbös.

-És, ez a Desideria hová lett? Elhagyta? Másba lett szerelmes, mint az én Izidorom?

-Nem. Sohasem volt az enyém. Csak együtt bámultuk a csillagokat. Ennyi volt közöttünk. Megosztoztunk az égen, amit én gyerekkoromban úgy hittem egy nagy fekete esernyő, amin lyukak vannak, és az örökkévalóság fénye áramlik le ránk szegény, szerencsétlen földi halandókra. Leszedtem neki egy pár csillagot az égről, elmagyaráztam a csillagképek egy részét, meg miegyebeket.

-Érdekes. Kortyolt bele teájába a világítótorony egykori őre. És nem várja vissza?

-Nem. Megszoktam a magányt.

-Én is azt hittem. De most, ma este úgy éreztem mindez hazugság volt. Hazugság volt az, hogy megedződtem a toronyban, hogy képes vagyok túlélni mindent, hogy megkeményedett a szívem. Nem, ez nem igaz. Nem lehet megszokni a magányt, sem együtt élni vele. Az maga a halál.

-És hogyan kezelte?

-Mit? A magányt?

-Igen.

-Eleinte olvastam. Sokat. Amikor egy-egy gazda bevitt kocsival a városba vettem néhány könyvet, persze antikváriumból, ott nagyobb volt a választék és olvastam. Volt egy Bibliám is és azt is tucatszor végigolvastam, lelkiismeretesen. Sohasem untam meg és sosem fáradtam bele.

-Nem úgy, mint én.

-De éppen ebből fakadóan omlott össze az életem.

-Úgy érti a Biblia miatt.

-Nem egészen, de a hívő életem sodort egy olyan szituációba, ami aztán tönkretett mindent.

-Ez furcsa.

-Nem az. Mindjárt elmesélem. Nos, sokat olvastam a Bibliát, mint már említettem. Naponta legkevesebb egy órát. A szeretet himnusza, az 1Korinthus 13 egyik kedves passzusom lett. A szeretet soha el nem fogy. Ez volt egyik vezérmondatom, amit kiírtam egyszerű szobám falára is egy papírra, hogy mindig emlékeztessen. Amikor a hajókat vártam mindig ez is a szemem előtt volt, és úgy éreztem Izidor iránti szeretetem soha nem fog elfogyni. Égni fog, ameddig csak élek, akár a világítótorony lángja. Tudja, nem csak a tengert világítottam a toronnyal, hanem igyekeztem az emberek szívébe is bevilágítani. Egyszerű halászemberek voltak. De, mint mindenfelé, a problémák is ugyanazok, bármerre megy, vagy menekül az ember. Csak a csomagolás más. Néha szebbre sikeredik a jóléti társadalomban, a szegényebb országokban pedig látszik könnyebben. Egy alkalommal megkeresett egy asszony. Idős volt, megözvegyült, elszegényedett. Nem adnák-e neki az olajból innen a világítótoronyból, hogy legyen otthon egy kis fény, meg legyen min főzzön, hiszen karácsony jön, legalább néhány napra segítsem ki, utána a tiszteletes majd pótolja. Természetesen igent mondtam, mert akkor is a szemem előtt lebegett a szobám falára kitett idézet és könyörületességről olvastam a Szentírásban, no meg arról, hogy ne fordulj el attól, aki kérni jön hozzád. Akkor úgy gondoltam jót teszek és ez a jócselekedet olyasmi volt, mint amikor az ember kölcsönad Istennek.

-Lehet kölcsönadni Istennek?

-Akkor úgy gondoltam. Szóval, folytatva a történetem, adtam ennek az özvegyasszonynak, hiszen az ószövetségben is olvastam, ugyebár az özvegyasszony olajáról.

-Valóban, a Királyok könyvében olvasunk egy történetről, ahol Isten embere Elizeus megsokasítja a halni készülő özvegyasszony olaját.

-De nem sokasodott meg. Helyette elmondta más rászorulóknak azt, hogy segítettem neki. Nemsokára megjelent egy asszony gyermekeivel, elpanaszolva, hogy férje elhagyta, részeges tengerész, akinek minden kikötőben van egy két három gyereke és ő is itt maradt, nem tud megélni az állami segélyből, a gyerekeket nem akarja intézetbe adni, meg kvéker is, elkülönülten élnek a világtól, csak egy kis olajra lenne szüksége, az ünnepekre, amíg egy kis fény költözik a házba és békesség. És én hittem neki. Segítettem rajta. Adtam az olajból ,ami hordószámra állt a rendelkezésemre. Isten eszközének, meghosszabbított karjának éreztem magam, vagy legalább is egy szerszámnak, egy jó szerszámnak, amivel megszereli ezt a tengelyéből kifordult világot. Mások is jöttek még. Emlékszem egy magányos öregúrra, aki szintén kért olajt, az ő élete is tragédiák, kudarcok, lemondások szürke egymásutánisága volt. Árván nőtt fel, nehéz körülmények között, ráadásul nem is holland volt. Oroszországból menekült. De nem találta meg számításait Hollandiában. Az álom, hogy ott lesz a jólét és a könnyű, vagy könnyebb megélhetés egy idő után szertefoszlott. Házassága a feleség hosszú szenvedésekkel nehezített halálával ért véget. Gyermeke, fia elhagyta, nem törődve magára maradt apjával, aki így életcél nélkül kifosztottan tengette életét alkalmi munkákból. Magamra ismertem ebben a kifosztott emberben. Ezért is segítettem neki. Életcélom volt. Mégpedig Izidor. Isis ajándéka, ahogy a neve is jelenti. Makacsul, de lehet már betegesen hittem abban, hogy visszatér hozzám.

-És nem jött?

-Nem.

-Olyan ez, mint amikor buszra várunk egy utcában, ahol nem is jár busz.

-Igen. Teljesen igaza van. Pontosan olyan érzés volt. Éveken keresztül vártam, hogy ez a busz beforduljon a sarkon és felszálljak és együtt utazzunk tovább. De boldoggá tett, hogy meghallgattam az embereket és segítettem rajtuk. Apró, pillanatnyi szükségleteiket orvosoltam és azt gondoltam, hogy a boldogság ez. Mint, amikor izzadunk nehéz munkavégzés alkalmával. A nehézségek közben érezzük, kiizzadjuk a boldogságot, és nem egy út végén fogjuk megtalálni. Így mondta a tiszteletes egy alkalommal és én ebben hittem.

-Most is ebben hisz?

-Nem. Most elvesztettem a hitem. Azért vagyok itt.

A teámat megittam s a cigarettafüst is leülepedett ránk, mint köd. A kijelentés nem vágott földhöz. Hozzá voltam szokva ehhez a mondathoz, és persze tudtam, a helyzet nem annyira reménytelen.

-Tudja, a hitet elveszítjük. Mint oly sok mindent az életben. A szeretetet, türelmet, jóságot, béketűrést, az álmainkat, majdnem mindent. Ott állunk kifosztottan és érezzük azok a jócselekedetek, amiket tettünk, nem érnek semmit, nem tudnak megtartani.

-Igen. Pontosan így érzek. De elmondom, hogyan folytatódott az életem. Egy nap, amikor a tenger szokatlanul viharos volt, mintha tengeri szörnyetegek viaskodtak volna a mélyben, rádión értesítettek, hogy fokozottan legyek éber a vihar miatt. A klímaváltozásra fogták ezeket a hirtelen keletkező nagy erejű viharokat, amikhez nem voltunk hozzászokva. Emlékszem, akkor éppen december 24-e volt. Csendes szentestére számítottam, de ehelyett valóságos rémálommá vált. Egy hajó igyekezett a part felé. Hatalmas utasszállító luxushajó. Mintegy két órát viaskodott a hullámokkal.

 Ekkor valami szörnyű dolog történt. A világítótorony fáklyája kialudt. Azt hittem valami műszaki hiba történt, és megpróbáltam újra beüzemelni, ismét meggyújtani a lángot, de nem sikerült. Egész egyszerűen nem volt már olaj. A hajó pedig várta a jelzőfényt, hogy az irányt tartani tudja, és biztonságosan kiköthessen, mert a nyílt tengeren veszélyben maradt volna. Sötétség borult a falura. mintha sátán egy fekete köpenyt dobott volna rá. A hullámok zaja elnyomott mindent. Az eső zuhogott. A hajó pedig oldalára dőlt és léket kapott. A mentés lehetetlen volt. Hiába mentek a kisebb hajók, halászok, tapasztalt tengerészek, sokan nem is tértek vissza a partra, mert kisodorta őket a vihar a nyílt tengerre, hajóikat pedig szétzúzta a vihar. Senki sem menekült meg a nagy hajóról sem. A hajót Izidor -nak hívták. A kapitánya Izidor férje volt. Mindketten odavesztek. Most már nincs miért élnem. Meghalt az utolsó reményem is, hogy visszakaphassam Izidort. Miattam haltak meg emberek százai. Elosztogattam a világítótorony olaját, és amikor szükség lett volna rá, amikor a leginkább kellett volna a fény, akkor csak sötétséget tudtam sugározni és halált. Mondja, tiszteletes, van még remény? Napokig mást sem láttam, csak hullazsákokat, ahogy csónakokon hozzák ki az óceánjáró megfulladt utasait. Mintha minden fekete zsákot a lelkemre tettek volna. Azonnal elbocsátottak. Elbocsátották. Ismételtem magamban a szót, és úgy éreztem, a semmibe hullt akkor az élete.

-Hogyan folytatódott az élete?

-Öngyilkos akartam lenni. Semmi célom nem volt már.

-Mi akadályozta meg ebben? Kérdeztem annyira szárazon, hogy magam is meglepődtem színtelen hangomon.

-Nem tudom. Talán féltem. Az ítélettől.

-Izidor meghalt. Nem volt kire várni igaz?

-Igaz. A szeretet olaját szétosztottam, és amikor szükség lett volna rá, már nem volt. Úgy jártam, mint a bolond szüzek a példázatban. Elfogyott az olaj, nem volt már idő vásárolni, hiszen tombolt a vihar, csak a készletre lehetett hagyatkozni. Tiszteletes, létezik, hogy elfogy a szeretet?

-Létezik. De csak az emberei szeretet. Az Isten szeretete az, ami sohasem fogy el. Ne vádolja magát. Istennek nincs szüksége a lelkiismeret furdalásra és a bűntudatára. Mondtam szigorúan és felálltam, mint aki abba akarja hagyni a beszélgetést.

-Nem értem.

-Mit nem ért?! Nincs semmi értelme az önmarcangolásnak.

-De nem tudok megszabadulni tőle.

-Persze. Nem is lehet.

Töltöttem még teát. Az esőkabát, ami a fogason lógott sötétben leselkedő alaknak látszott, aki alattomos szándékkal végezni akar velünk. Megfordultam.

-Iszik még teát?

-Igen. Kérek még.

-A bűntudat nem tartozik Isten eszközeihez. Nem tudunk megszabadulni tőle, ezért van szükségünk a Szabadítóra.

-Szabadítóra. Ismételte színtelen hangon a szót.

-Jézus neve azt jelenti: Szabadító.

-Az olaj szétosztása jócselekedet volt nemde?

-Annak hittem. Aztán rájöttem, mennyire relatív az, hogy jó. Kinek jó, nekem, vagy nekik, és meddig jó, meddig segítettem, pár napig, aztán minden visszasüllyedt, ahol volt előtte. Igaz, ez akkor elszomorított. Nem változott meg az életük. Egyiké sem. Pedig szerettem volna, ha igen.

-Megbánta, hogy segített rajtuk?

-Amikor megtudtam, hogy Izidor is a hajón volt és ő is odaveszett, mindegyiket megátkoztam elkeseredésemben.

-Még érez haragot irántuk?

-Már nem. Csak valami fakó szánalmat. Becsapottnak érzem magam.

-Mindannyiunknak várnia kell egy hajót, amit megmenthet? És, ha nem érkezik meg? Ha nincs hajó? Akkor azok, akin segíthettünk volna elvesznek. Igaz nem egyszerre és ilyen nagy számban.

-De nekem tudnom kellett volna, hogy lesz viharos idő, és lesz hajó, hiszen kikötőben dolgoztam, ahol mindig van egy éppen befutó hajó.

-Igen. Ez is igaz. De a hajóskapitányokat kiképzik arra, hogy viharban és éjszaka is révbe vigyék, vezessék a hajót világítótorony nélkül is. Nem tudhatjuk mi okozta a hajó pusztulását. Csak az ön képzeletében van az, hogy a fény hiánya okozta vesztüket. Lehet be volt rúgva a kapitány, vagy ott sem volt, a hídon, a helyén, lehet kártyázott a tisztekkel. Nem tudunk semmit. Vagy, ön tudja milyen ember volt? A nevét tudja? Azt, hogy szerette Izidort tudja? Vagy csak gondolja és bebeszéli, belemagyarázza?!

-Nem tudom. A nevét sem tudom. Azt, sem, hogy szerette-e igazán Izidort. De gondolom igen, mert róla nevezte el a hajóját, amin szolgálatot teljesített.

-Az is lehet, hogy régebben, amikor még szerette nevezte el a hajót, aztán ki tudja, azért jöttek a szárazföldre, hogy véget vessenek a kapcsolatuknak. Ezt sem tudhatjuk. Az ön története tele van hiányosságokkal, amiket pótol, képzeletbeli dolgokkal, de ezek nem a valóság. Miért okolja magát? Ha Istennek az lett volna a szándéka, hogy megmeneküljenek, akkor megmenekültek volna maga nélkül is.

-Igaz. De én nem voltam a helyemen.

-De, a helyén volt. A fény nem volt, de anélkül is partot ért volna a hajó. Johann, van rádió, van szonár a hajókon, az ördög seggéből is kivezetik manapság a hajókat.

-Akkor mi volt ez? Isten szórakozott velem? Becsapott? Próbára tett? Büntetett?

-Isten nem szórakozik velünk. Lehetséges, hogy próbára tette. De ez sem biztos. És, ha igen, akkor mert nem állta ki a próbát, még nem fog elkárhozni.

-Azt mondja?

-Biztos vagyok benne. Nem maga a felelős a hajó elsüllyedéséért. A hajóért a kapitány felel. Visszament még a világítótoronyhoz azóta?

-Nem. Nem volt erőm.

-Vissza kell mennie. Mondtam megnyugtatóan. Elnyomtam a cigarettát. Figyeljen rám. Maga jó ember. Nincs vége a világnak, mert hibázunk. Nincsenek kicsi hibák, nagy hibák, csak hibák vannak. Menjen vissza a halászfaluba. Nézzen újra szembe a világítótoronnyal. Az ön élete nem érhet itt véget. Nem futhat zátonyra. Én hiszek magában, hiszem, hogy van remény.

Johann Wagenmaker úgy nézett rám, mintha nem hinne a fülének. Zavart tekintete kitisztult. Kék szeme volt, akár a tenger. Inge zsebéből kivett egy fényképet. Fekete fehér.

-Ő Izidor. Mutatta.

-Gyönyörű teremtés. Állapítottam meg.

-Maga szerint vár engem odafenn?

-Nem tudom Johann. Még korai lenne erre gondolnia. Szerintem inkább valaki más várja ott a halászfaluban.

-Gondolja?

-Igen.

-Honnan tudja, hogy kellek-e még valakinek?

-Valakinek mindig kellünk. Hibáinkkal, bűneinkkel együtt. Amint vagyunk. Nem a bűneinkről, vagy a rossz döntéseinkről, kudarcainkról szól az életünk.

-Az enyém már csak arról.

-El kell engednie Izidort.

-Soha!

-De! Vissza kell mennie a kikötőbe, és ott végleg búcsút kell mondania neki és a bűntudatának is. Higgye el, fel fog szabadulni.

-Nem kell a szabadság. Ez a fajta szabadság. Izidor nélkül semminek sincs értelme többé. Az örökkévalóságnak sem!

-Inkább kerüljek a pokolba, de vele.

-Tudom. Mindannyian így érzünk. Én is. De nem mi válasszuk. Nem mi döntjük el, hova kerülünk. Döntéseinknek következményei vannak. Legyen azok bármilyenek. Mint a ceruza, akkor is nyomot hagy a papíron, ha igazságot írunk le, meg akkor is,ha hazugságot.

-De nem tudom elengedni!

-Tudom.

-Emberfelettit kér tőlem!

-Nem. Lehetetlent.

-Akkor?

-Menjen el a kikötőbe, engedje el a fényképet, hadd vigye el a szél.

-Így is üres a lelkem. Mim marad más? Mindig a szívem fölött hordom ezt a képet.

-Nem marad semmije Johann. De ebbe a semmibe bele tud költözni Isten.

-Onnan ő már régen kiköltözött! Azon az éjszakán meggyűlöltem őt, mert mindent elvett tőlem!

-Tudom. De Isten nem gyűlölte meg magát. Várni fogja önt a parton. Segít magának elengedni Izidort. Én nem megyek magával, nem tudok mindenki mellett ott lenni, de Isten képes erre.

-Biztos ebben?

-Igen. Biztos vagyok benne, hogy Isten kész újrakezdeni magával mindent. Menjen, találkozzanak a parton.

-És, ha nem?

-Akkor visszajöhet és szemen köphet, mert hazudtam magának. De nem fog visszajönni.

-Rendben. Felelte bizakodón a világítótorony egykori őre.

Becsuktam az ajtót. Cigarettafüst, ami a múltat idézte keveredett a holland tea illatával, ami egy másfajta múltat idézett. Visszaültem a fotelba. Gyertyát gyújtottam. A felszálló légáramlat eloszlatja a cigarettafüstöt. Azt mondják. Karácsonyfám sem volt. Idén nem állítottam. Valahogy én is azt éreztem, mint Johann Wagenmaker. Minek? Kinek? Így bóbiskoltam el ülve. Másnap aztán még egy darabig gondoltam rá. Rá egy hétre is. Aztán lassan megfeledkeztem furcsa történetéről. Hónapok múltával már csak egy illúziónak, vagy álomnak tűnt, aminek valóságában már nem is voltam biztos. Egy nap levél érkezett. Hollandiából. A feladó Johann Wagenmaker volt. A levelet nem idézem, mert magánlevél. Megpróbálom rekonstruálni a történteket, beleképzelve magamat az egykori világítótorony őrének helyébe. Ezt teszem idézőjelbe. Mindez az én szubjektív rekonstrukcióm, melynek alapja egy magánlevél. Hogy valóban így volt? Nem tudom. Csak remélem. Hiszem. Akarom hinni. Mert a remény hal meg utoljára. Állítólag a remény gyertyájával meg lehet gyújtani a kialudt többi gyertyát. Vagy szövétneket? A szövétnek az a parázs, ami vagy meggyullad, vagy kialszik.

„Karácsonyeste volt. Úgy éreztem a remény kialudt a szívemből. Amikor elhagytam a parókiát csak haragot éreztem. Mire hazaértem rokonaimhoz a haragból gyűlölet lett. Valami vigasztalásra számítottam. Gyógyulást akartam. A lelkész arrogáns volt. Nyers és durva. Mintha megpofozott volna szavaival. Edzett tengerésznek hittem magam, mégis úgy mentem el, mintha megvert volna. Másnap reggel, amikor felébredtem a harag és gyűlölet helyett valami furcsát éreztem. Nem béke volt ez, mint karácsonykor érezni illik, hanem nyugtalanság. Izzó, égető, perzselő nyugtalanság. Még éhesebb voltam a válaszokra. Messze elkerültem a templomot. Nem leltem helyem. Nem találtam nyugalmat. Élni sem akartam, meghalni féltem. Visszautaztam Hollandiába. Vonzott a világítótorony. Amikor megérkeztem, őrjöngtem a világítótorony falának támaszkodva. Üvöltésemmel, haragommal akartam szétzúzni. Hangomat, fájdalmamat elmosták a hullámok és gyűlöletemet szárnyára vette a szél. Köptem, amikor Isten eszembe jutott. Mindent elvett tőlem. Kristálytisztán gyűlöltem. Másfél nap káromoltam és átkoztam szünet nélkül a világítótorony tövében. Aztán lerogytam. Hanyatt esve néztem a fényt. Nem tudtam meghalni. Elfogytak a szavak. A szitkok. Az ocsmány vádak. Kiürült a lelkem. A nyálam is elfogyott. Akkor állt mellém az Isten, amikor már nem tudtam leköpni. Izidor fényképét szorongattam másfél napig. Szívem vérébe mártottam volna legszívesebben. Elengedtük a szélbe. Az Isten és én. Egyedül képtelen letten volna. Ő tudta. Az a mocsok, arrogáns pap. A világítótoronynál fényesebben csak a csillagok fénylettek. Mint jeges bordái a meztelen égnek hasították tekintetemet. Ekkor valaki megszólított. Azt hittem maga az Isten. Gyere! Gondoltam. Hadd mondjam el neked, mekkora hazug vagy! Gyere! Hadd mondjam el neked, hogy tönkretetted az életemet és kiraboltál! De nem Ő volt. Egy asszony alakját láttam kibontakozni a világítótorony fényében.

-Johann maga az?

-Igen. Feleltem üresen.

-Emlékszik rám?

-Nem. Sosem láttam. Feleltem.

-De. Igen.

-Nem! Mit akar tőlem? Hagyjon békén! Hagyjon meghalni! Takarodjon! Ki maga?!

-Johann. Nyugodjon meg. Nem akarom bántani.

-Menjen tőlem! Bűnös ember vagyok! Maga…maga…kísértet. A lelkemet akarja?!

-Nem. Nem vagyok kísértet Johann. Ne féljen tőlem.

-Izidor?

-Nem. Izidor meghalt. Izidort elengedte Johann. A nevem nem Izidor. De köszönettel tartozom önnek. Megmentette az életemet. Valamikor régen. Egy karácsony estén. Eljöttem ide magához olajért. Özvegy voltam. Kisemmizett, elhagyatott, megcsalt és megalázott. Maga mégis segített rajtam. Akkor én is meghalni jöttem ide a világítótorony tövébe. De mégis megpróbáltam. Megpróbáltam felfelé nézni. Utoljára. Akkor láttam a világítótorony fényét. Maga akkor újra élesztette bennem a reményt. Érti?! Reményt adott. Nekem már nem volt semmim. Sem becsületem, sem jövőm, csak szégyenem, összetört álmaim. Még olajam sem, meleg otthonom. Szégyellnivaló múltam. Ennyim volt. Maga segített rajtam.

-Én? Soha! Összetéveszt valakivel!

-Nem. Megismerem magát. Még Bibliája is volt. Olvasott nekem belőle akkor este. Amikor az olajt adta. A lelkemet is megmelegítette.

-Nincs Bibliám, asszonyom! Azt is a tengerbe dobtam Izidorral együtt!

-A múltját dobta a tengerbe. Nem az Istent. A bibliáját elpusztíthatja, de Istent nem!

-Hazudik!

-Johann. Vártam magát. Miután elbocsátották, minden este imádkoztam magáért. Minden este két fehér csészét készítettem ki az asztalra, amikor teáztam. Tudtam, hogy vissza fog térni. Jöjjön Johann, kihűl a teája.”

Johann Wagenmaker aznap éjjel fehér csészéből itta teáját. Újdonsült otthonából látta a világítótorony fényét. A tenger morajlása már nem ébresztette fel álmából. Lelke is kisimult, mint szélcsendben a tenger.