Elmélkedés húsvét után
Néhány
hónappal ezelőtt kezembe került a város egyik jól ismert, ha nem
a legjobban ismert adásvétellel foglalkozó hetilapja, melyben
cserealkatrészt kerestem autómhoz. Csakhogy alkatrész helyett
valami sokkal érdekesebbet találtam, ami egészen más irányba
terelte gondolataimat. Egy hirdetés volt, jó nagy arról, hogy
Aradnak nem arra van szüksége, hogy minél több autó, lakás,
termék cseréljen gazdát, mint azt sugallani kívánta a lap
szellemisége, hanem arra, hogy Jézus Krisztust befogadja, vagyis
arra van szüksége, hogy a város Istené legyen. Nem a külső
körülmények, rendezvények, életszínvonal növekedés és
növelés az elsődleges cél, ezzel csak a felszínt kozmetikázzuk
és értelmezzük újra, hanem a lelki megújulás. Azután kicsit
lejjebb, vagy egy másik oldalon ismét keresztény hirdetés áll,
melyben egy miniprédikáció volt. Arról, hogy Isten keres
bennünket. Álláshirdetések, lakáshirdetések közepette nagy
hirdetés: Isten keres téged. Elsőre felháborító, nevetséges
egy profán lapban ilyesmi, vagy erőszakos szektás buzgolkodásnak
éreztem, de a puzzle darabjait tovább kerestem.
Két
dokumentumfilmet néztem meg az u.n Sentinel csoport forgalmazásában,
„Átalakulások” címmel, amelyek témája, hogyan változtak meg
olyan városok, (a világ különböző pontjain) ahol a lelkészeket
bottal hajtották el, ahol a keresztény gyülekezeteknek nem volt
átütő erejük, vagy ahogy a Californiai Hemet városát nevezték
a lelkészek temetőjeként, a prédikátoroknak nem sok szavuk
volt.A gyilkosságok drogkereskedelem állandó volt, az alkoholizmus
nem ismert határokat és senki sem mert ezekbe a városokba
költözni. A lelkészek megelégedtek azzal, sőt erre is
törekedtek, hogy minél jobban éljenek és hagyják őket béken.
A
sorozat szerkesztője összegezte ezeknek a sikeres átalakulásoknak
a folyamatát, pontokba szedte. Először is a lelkészek
felekezethez való hovatartozástól függetlenül közösen kezdtek
el dolgozni. Nem rivalizálni akartak, egymás nyájából elszívni
a tagokat, nem az volt az elsődleges cél, hogy a gyülekezetek
statisztikailag növekedjenek, hanem Isten országa növekedjen.
Ennek az egységnek kiváló alkalma lehet a minden évben
megrendezendő A krisztushívők egységéért tartott imahét, amit
minden januárban megrendeznek.Az a közös felismerés kovácsolta
őket egybe, hogy ez így nem jól van, ahogy most élünk. Nem az
értelemre, érzelmekre akartak hatni, rendezvényekkel, egymásra
mosolygással, látványos, tetszetős protokollal, hanem inkább az
a közös felismerés: ezen a ponton már csak az Isten
segíthet.Engedjük hát Őt munkálkodni. Azután a közös szellemi
gyökereket keressék meg és értették meg értelmezték,
átbeszélték. Információkat gyűjtöttek a visszatérő
problémákról, mely a gyülekezetekben, családokban, a város
szintjén jelentkeztek.Ezek után már a civilek is úgy tekintettek
az egyházakra, mint ami a városukért van, ami a városuk javát
szolgálja. A közös imádság az, ami hihetetlen erőket szabadít
fel. Ez az az erő, ami elvégzi az átalakulást a városok benne a
gyülekezetek és végül az egyén életében. A gyülekezetek
ezáltal élő fallá épültek és nem versengtek egymással. Az a
közösség, vagy kapcsolat, ami gyakran jellemzi az egyházak
közötti kapcsolatokat laza fonalhoz lehetne hasonlítani,
hivatalos, protokolláris kapcsolatnak nevezném, de ennél sokkal
többre van szükség, szövetté alakulni. Nem ülni a termeinkben,
templomainkban, hanem kimenni és ott megérinteni az embereket, ahol
a problémáik vannak. A gonoszt nem teológiával lehet legyőzni,
hanem imádsággal, összegzi a film kommentátora az elmondottakat.
Az
idei évben a húsvétot közösen ünnepeltük az ortodox
testvérekkel.Írom ezt tiszta szívből testvéreknek, mert az ünnep
az politikamentes és egy dologra tekint a feltámadott Krisztusra.
Mennyivel másabb lenne, ha mindig közösen tudnánk ünnepelni. Én
úgy tapasztaltam, hogy a közös ünneplések, istentiszteletek,
körmenetek, imádkozások egybekötnek bennünket, átformálják a
várost, és valami szövetszerű kötelék, szövetség kezd
olyankor kialakulni. Kié a város? Kérdeztem magamtól olvasva a
hirdetéseket. A városatyáké, a lakosoké, a polgármesteri
hivatalé, az államé, az országé, kinek a leltárában van? Az
Istené. Mondom én és ebből azt a következtetést kell levonjuk,
hogy akkor Neki hatalma van arra, hogy átformálja. Európai
normákhoz viszonyítva, európai szabványokhoz mérve? Semmiképpen
sem. Isten országához képest. Hiszem azt, hogyha engem
elgondolkodtatott ez a tény, hogy egy világi lapban vallásos
hirdetést olvasok, akkor másokat is megmozgat.
