„ Ha a gyermekkor emlékei
annyira elbűvölnek, az nem azért van, mert ezek pusztán
emlékképek...A bűvölet bizonnyal mágikus rejtelmükből és
azoknak a korai reményeknek a felidézéséből ered, melyekben
akkor a végtelen boldogság időszakában éltünk.” (Jean Paul)
Az augusztus végi
hangulat mindig nyugtalansággal töltött el. A nap mint fáradt
madár repült s a fény is az őszi verőfény volt. Olyan ez az
őszi verőfény, mint a nap búcsútól könnyes pillantása a
nyártól. Vége a nyárnak. Ez a tudat olyan nyomasztó tud lenni.
Eszembe jut sok régi emlék, amik idővel megszépülnek. Az
iskolakezdés szomorú hangulata mindig elfog, valósággal
elhatalmasodik rajtam, s a bennem lappangó kisiskolás, aki reszkető
térdekkel indult a hatalmas iskolaépület-felé, újjáéled.
Mindig szerettem volna
ebbe a nagy épületbe bemenni és ott tanulni. Szüleim, nagyszüleim
csak úgy emlegettek: Gizella. Én nem tudtam hová tenni ezt a nevet
s egy ideig magyarázat nélkül is maradt képzeletemben ez a
fogalom. Megyünk a Gizellába. mondták gyakran, amikor arról
kérdeztek az utcán megállított ismerősök, hogy hová is
tartunk. Mint valami mesebeli királykisasszonyról elnevezett iskola
lenne. Sohasem képzeltem el másként ezt a Gizellát, mint a
népmesék királykisasszonyát. Persze ez a kép nem tette szebbé
az iskola intézményét. Mi a kis udvaron egy a főépülettől
különálló épületben tanultunk. Valamikor az igazgató lakása
volt. Mára, illetve akkoriban osztályteremmé alakították át.
Volt egy kis udvarunk, egyik oldalán tűzfallal határolva, egy
„kiskert” mindenféle őskori gazzal és nálunknál magasabb
virággal, ami a szünetekben elfeledtette velünk azt, hogy hol
vagyunk. A kertbe tilos volt bemenni, de nem kaptunk verést, ha ott
játszottunk. A nagy iskolaépület ijesztő volt. Vörös téglái
és sárga ablakszemei don Qujote szélmalmait juttatták eszembe,
melyek néha óriásokká változtak az emberi elmében. Mint Kafka
Kastélya. Nem tudtam mi van odabenn. A tanárok ott gyülekeztek,
aztán rejtélyesen előjöttek házias tanítonéni köpenyben,
amelyben már nem voltak olyan hivatalosak. Aztán el akarták velünk
hitetni, hogy valami nagyon szép dolgot fognak nekünk tanítani.
Még most is érzem azt a görcsösséget és bánatot, amivel
megjelentünk az évnyitón, meg másnap a tankönyvkiosztáson.
Amikor be kellett szolgáltatni a tankönyveket, valahogy lelkesebbek
voltunk. Amikor megkaptuk, végiglapoztuk, főleg ha új volt.
Megnéztük a képeket és akkor tényleg érdekesnek tűnt. Már
alig vártuk, hogy elérkezzünk a tanulás során eddig, vagy addig
a leckéig, mert ott egy érdekes kép volt. Volt eset, amikor ezek a
váradalmak csalódást okoztak.
Volt egy lejárata az
osztályunknak a pincébe. Olykor óra közben is megjelentek a kék
munkaruhás diákok, akik alászálltak a pincébe a lignitért.
Vitték a Kastélyba. Hogy ott mit csináltak vele, nem tudtam
elképzelni. Talán Gizella kisasszony fázik. Alászálltak a
Hádészbe a sötét alvilágba, ezek a bátor praktikások.Oda, ahol
egyetlen égő világított a sötét széntömbök között. A
diákok csoszogása elhalkult, ahogy egyre mélyebbre mentek.
Nemsokára megjelentek egy kosár szénnel. Szünetben mi is
lemerészkedtünk a pincébe. Nézzük meg mi van lent. A bátrabbak
előre mentek. Néha egy egy patkányt vagy egeret is lehetett látni.
Mások a furcsa széndarabokban őslénykövületeket, sárkányokat
vagy efféle szörnyeket véltek felfedezni., és ennek a
rémbarlangnak a szomszédságában tanultuk meg a racionális
gondolkodást. A kritikán és józan észen alapuló tudományt.
Néha pedig a cserépkályha melegét vettük körbe. A tűz látványa
mindig fellelkesített bennünket. Egy nagy ládában álltak a
széntömbök, melyeket a parázsra dobott a takarítónéni. Idős
néni volt, mintha az iskolával egyidős lett volna, afféle időn
túli korban volt, amikor az ember már nem öregszik tovább. Neki
is volt egy kuckója, ahol főzött, vagy pihent. Aztán a lehullott
gesztenyefák leveléből halmokat sepert össze, hogy majd
meggyújtsa. Délutánosok voltunk. Egymásra dobáltuk a sárga,
aranybarna, piros leveleket, melynek színkavalkádja leírhatatlan
volt. Ott birkóztunk a levélhalmokban, sikítottunk, kiabáltunk,
mint a gyerekek. A levelek ősz illata sokáig belopta magát az
egyenruhánkba. Zsebeink tele voltak kavicssal, porral levéllel és
így mentünk tanulni. Egyikünk szavalta a „bandukol az őszi nap
lassan meg megállva” kezdetü verset, s az ősz még
melankolikusabb lett.
A tankönyvek még kemény
kartonjával csaptuk egymást fejbe s a fatolltartók csörögve
landoltak a parketten. Ezek a nyári vakációban szinte kivétel
nélkül átalakultak csónakká, csak egy árbocot kellett bele
szegelni. Valahogy így kezdődött.
Ma már nyoma sincs ennek. Az épület romos, öreg. Ráncos,
inkább halott archoz hasonlít. Vörös téglái megfakultak s már
nem az élet pírja virít róluk, hanem valami görcsös élniakarás,
tenniakarás. Miért? kérdezem. Aztán közelebb megyek ehhez a
ráncos archoz, a kiüresedett Kastélyhoz. A téglákon még mindig
olvashatok az egykori diákok nevei. Évszámok, nevek. Szinte minden
téglán találni egy nevet, monogrammot, mellette egy régi
évszámot, egy szilánknyi történelmet. A Kastély még mindig
félelmetes. Csend van. A gesztenyefák még emlékeznek rám. Tudom.
Érzem amikor nekitámaszkodom valamelyiknek. Igen, ez volt a
kapufánk. Szótlanul állnak. Leveleiket sem hullatják már. Sokkal
hamarabb elfonnyadnak még a lombokon, az iskolakezdés elött.
Tudják, hamarosan elnyeli őket a Hádész, lekerülnek az őslények
és sárkányok közé. Vagy talán már ebben a megtiszteltetésben
sem reménykedhetnek, hogy holtukban is Gizella kisasszonyt
szolgálják, hiszen éltükben bennük gyönyörködhetett?
Nincsenek már kék ruhás praktikások, kíváncsi felfedezők. A
„kiskert” is még őrzi titkainkat. Mindig itt születtek a nagy
tervek, a nagy titkok, melyeket nem volt szabad elárulni, mert
komoly eskü kötelezett. Az orgonabokrok is fáradtan bólogatnak.
Kevesen maradtak ők is. Élettelen, magára hagyatott hely lett a
Kastély. A mesebeli királykisasszonyt sehogysem találtam itt újra,
ennyi év után. Talán megöregedett. Vagy eltűnt? Hiszen mi
éltettük. Ő volt a Kastély szelleme, lelke, aki életet adott
ennek az épületnek. A levelek menetrendszerűen megsárgulnak.
Valahogy így tanultuk. Aranysárga, barna, piros, aztán lehullnak.
De vajon lesz e aki összeseperje, úgy, halmokba? Ma már abban sem
vagyok biztos, hogy azért seperte össze, az iskola öreg
takarítónénije, hogy meggyújtsa. Lehet, hogy a kis kuckója
ablakából figyelt bennünket ahogy hancúrozunk. Mosolygott talán,
hogy örömet tudott nekünk szerezni. Igen. Ő biztos tudta hol van
Gizella szelleme.
