-
Neve?
-
Nincs nevem.
A
pult mögött sápadtan pislogott a titkárnő. Rezzenéstelen arca
volt. Igyekezett érzelemmentesnek lenni. Azt gondoltam, itt mindenki
érzelemmentesen dolgozik, mert tiltja a szabályzat. Egy pillanatra
rám nézett. Nem rám, hanem belém. Mintha átfutott volna arcán a
„pedig ez egy rendes embernek néz ki” gondolat, de az is lehet,
csupán önámítás volt részemről. Azután a pultra tette a
cédét.
-Nézze
meg! A hármas szoba. A folyósón előre, aztán balra.
-Balra-jobbra,
juhok, kecskék......motyogtam. Tudtam, valami nagyon rossz
következik!!!!
Dejavu
érzésem támadt. Belenéztem a titkárnő szemébe.
-Mennyi
időm van? Kérdeztem szorongással teli hangon.
-Amennyit
csak akar.
Az
órára nézett. Nem mutatták az időt, illetve nem ilyen időt
mutattak.
-Az
ítélet elkezdődött, de ez ne befolyásolja magát. Menjen csak
nyugodtan...Megpróbált mosolyogni.
-Egy
kávét? Gondoltam megihatnánk....vagy legalább egy puszit adhatna
még. Ez utóbbit csak gondoltam- mielőtt még szembenéznék ezzel
a sok mocsokkal, ami a cédén van. Nem beszélgethetnénk még egy
kicsit? Kezdtem el ezt az ócska randira hívó szöveget, ami soha
sem jött be nekem, mert még szerettem volna itt az előtérben
elidőzni.
-Sajnálom,
de nem.
Ez
tetszett. Miért pont most jött volna be? Sajnálom, sajnálom,
sajnálom...Mennyit mondtam én is ezt a szót, és sokszor nem
sajnáltam. Protokolláris kifejezés volt. Akár egy szerszám,
amit az ember kézbe vesz, dolgozik vele, azután leteszi. Ha elkopik
kicseréli. Újabb sajnálomokra, ne haragudjra, vagy bocsikákra,
meg ilyenekre.
-Mégis,
nem lehetne ez esetben kivételezni? Kérdeztem újra. Szőke haja
csak úgy lobogott, ahogy szavak nélkül megrázta a fejét. De
legalább mosolygott.
-A
fenébe....szükségem van valakire, akivel beszéljek még.
Legalább egy kis lelket öntene belém...Talán jó volna ezt a
cédét valahogy megbuherálni. Valahogy felülírni. Bezzeg, amikor
kellene, egy hekkert sem talál az ember. Jó volna újraírni
néhány fejezetet az életemből.Valahogy, úgy hazudni, és
akkorát, hogy még én is elhiggyem Újraírni a történelmemet.
Ugyan, mit számít a világtörténelem nagy zajlásában az én
pici senkijános életem? Lehet észre sem venné senki. Valahogy
elsímítani a dolgokat. Nem, a bűnöket helyesebben mondva.
Valahogy erényt kell kovácsolnom belőle. Biztos találok itt
valakit, aki formatálja az egészet és megcsinálja nekem.
Körülnéztem. Senki ismerős.Végülis egész életemben ezzel
foglalkoztam. Jó, nem teljesen, de nagy részben igen. Újraírni a
történelmemet. Meg nem történtté símítani azt, ami megtörtént
és szégyenletes. Valahogy bemásolni néhány szánombánomot,
„elnézést kérek”-et, „bocsáss meg”-et, oda, ahol nem
volt, vagy ahol „nem én vagyok, nem én voltam a hibás”
szerepel, vagy „a rendszer tehet róla” kezdetű kifogások
vannak, vagy „nem tehettem mást akkoriban”, „mindenki ezt
csinálta”, „meg voltam szorítva”, esetleg néhány
imádságot, vagy bűnbánatot is ráadásnak, vagy egy jól
sikerült megtérési történetet. Feljavítaná a dolgot. Az
biztos.
Mielőtt
befordultam volna a folyosóra, megakadt a szemem egy kávéautomatán.
-Pénzem
nincs. Mivel lehet itt vásárolni? Vajon létezik olyan
kévéautomata, ami hitelre is ad?
Körbenéztem.
Sehol egy ismerős arc, aki egy érmét adhatna kölcsön. –Jól
nézünk ki, amikor kellene egy haver, se hang se kép...Bezzeg
én....mennyinek adtam, úgy, hogy soha nem adták vissza. A csoda
vigye el....!Gépiesen odaálltam az automata elé. Nem volt
érmenyílása, csak gombok.
-Mit
bánom én....gondoltam és benyomtam egy hosszú feketét.
Halk
búgás, a gép elkészítette, majd kiadta a kért kávét, anélkül,
hogy fizettem volna érte.
Majd
felborított egy fehérruhás siserahad, aki éppen a kinyíló ajtó
felé igyekezett. Talán ők következtek. Mosolyogtak, nevetgéltek,
az egyik közülük tudálékosan mondta a másiknak, hogy „ugye
megmondtam testvér, hogy még a földön kell megtérni, idefenn már
nem lesz rá esélyed”.”Igen testvér, köszönöm, hogy
figyelmeztettél arra, hogy bűnben élek. Olyan jó, hogy az Úr
elküldött hozzám!” A sok testvér kórusban bólogatott, és
vigyorgott.Ezt a liturgikus mosolyt vajon hol szerezhették be?
Ennyire sablonosan vigyorogni... Mindenki testvér volt, igy testvér
úgy tetsvér....Hol voltak ezek, amikor nekem segítségre volt
szükségem? Kérdeztem rosszindulatúan magamtól. Aztán kicsit
cinikusan, választ is adtam rá:bizonyára csoporton, együtt
hozsannáztak egymásnak, és testvérezgettek, miközben segíthettek
volna a nyomorultakon. De mire befejeztem a gondolatmenetet, egy
fekete kalapos pájeszos húzott el mellettem nagy garral,
imaszijjait kicsit szorosabbra húzta, amikor beállt a sorba.
Aggódva tekintettem az ajtó felé. Hónom alatt a cédével,
kezemben a forró kévéval, leültem a váróban, illetve a folyosó
egyik foteljébe.
-
Most mit csináljak?! Időm van. Miért van ez a dejavu érzés
bennem folyton? És ezt a hölgyikét a recepciónál is ismerem
valahonnan. De honnan? Hogy kerül valaki ilyen helyre dolgozni?
Biztos sokat énekelt a Messiás kórusban.....Jó volna egy cigi is.
A földön persze nem cigarettáztam, de most jól esne. Igen. Volt
pipám, annak jó erős füstje volt. Abba bele lehet
pusztulni...Igazán berakhatták volna a temetési
öltönyömbe.....Bezzeg Tutankhamon mennyi holmit hozhatott
magával...Való igaz. Megnézem, mi van a zsebemben.
Végigkotorásztam őket. Üresek. A belső zsebemben volt egy
papírlap. Hagyományos A4-es. Az egyik novellám volt. A kárhozat.
Ez volt a címe. Majdnem kiejtettem a kezemből. Pont ezt rakták
be.......? A pokolról szóló látomást? Nagyon rendesek voltak....
Elkezdtem olvasni, közben kortyolgattam szaporán a kávét.
A
kárhozat.
A
recepciónál állok. A nő szőke hajú, fiatalabb nálam. Unottan,
már-már gépiesen kérdi: Neve?
-Nincs
nevem. Válaszolok.
-Hogy,
hogy nincs neve?
-Úgy,
hogy nem szerepel az Élet Könyvében.
A
nő unottan továbbtessékel. Egy másik pultnál életem filmjét
tartalmazó diszket kapok.
-Megtekintheti
ahányszor csak akarja. A vetítőterem balra az első ajtó.
Bármikor, bármeddig a rendelkezésére áll. Kapom az utasítást.
-Hát
igen...Ez a hely olyan, ahol nem telik az idő. Bevonulok egy piros
bársonyhuzatú székkel ellátott egyszemélyes vetítőterembe.
„Megnézhetem életem filmjét, ahányszor csak akarom”.
Ismételgetem a gépies érzelemmentes utasítást. Elvégre úgysem
tudok rajta változtatni. De mi értelme van? És aztán mi lesz?
Kimegyek.
Két biztonsági őr érzelmek nélküli arccal megragadja a kezemet.
Finoman, mégis erő és határozottság árad belőle. Vajon hová
fogunk menni?! Kérdezem gondolatban. Hirtelen úgy érzem magam,
mint egy nehéz vizsga előtt, amire nem készültem fel eleget.
Gyomoridegem van. Eszembe jut, hogy úgysem csinálhatom össze
magam. Egy járműbe ülünk be. Valami telepatikus szerkezet lehet.
Gyorsan haladunk. Rémülten kérdem: A tűz tavába megyünk?!
-Igen.
Feleli az egyik biztonsági őr.
-És
milyen? Fájni fog?
-Mind
ezt kérdik! Mondja a másik őrnek, aki előreszegezett tekintettel
vezeti a járművet.
-Nem
jött még onnan vissza senki? Igaz?
-Igaz.
Hallgatunk.
A bűnbánatnak már semmi értelme sincs.Ezekkel az őrökkel úgysem
érhetek el semmit. Végülis mindenki azt kapja, amit megérdemelt.-
Suttogom, de csak én hallom. A két őr nem reagál a
megállapításomra. Hirtelen megállunk.
-Megérkeztünk.Szól
hozzám az egyik őr ugyanazon az érzelemnélküli hangon.
Kiszállunk. Semmi különöset nem látok. Egy szikla mögé kell
menjünk. Ott van a tűz tava! Valóban olyasmi, mint amilyennek
elképzeltem földi elmémmel. Folyékony lávához hasonlít. A két
őr megfogja a karomat. Bevezet a tóba.
-Tovább
mi nem mehetünk. Innen egyedül kell mennie!
És
ha megfordulok és kimegyek? Töprengek. De lábam csak előre tud
haladni. Elengednek. Arcukon a tűz tavának fénye visszatükröződik,
akár egy folytonos naplemente fénye. Rájuk nézek. Arcomon
segélykérés van, de nem szólok. Az egyik őr ennyit mond
köszönésképpen: sajnálom. Mintha egy könnycsepp is a szemében
lenne. Katonásan megfordulnak, mintha robotok lennének és eltűnnek
a szikla mögött.
-Szóval,
itt fogom eltölteni az örökkévalóságot. Sóhajtok lemondóan.
Nem valami szórakoztató hely.
-Ezek
voltak az őrangyalaid. Szólal meg mögöttem egy hang.De milyen is
ez az ember!!! Már nem is ember.A teste tűzből van. Érzem, ahogy
a teste ontja a meleget, akár egy izzó kohó.
-Tessék
csak bátran előre!
Ahogy
megyek, egyre mélyül a tó.Testem teljesen átizzik és hasonlóvá
válik azéval, akivel beszélek, illetve megszólított.
-Ne
félj, nem fog fájni, nincs mid elégjen.
-Maga
rég van itt?
-Eléggé.
Igazából nem tudom. Itt nem telik az idő. Eleinte számoltam az
éveket, de csak szórakozásból. De ma már nem...Tudja,
rendszeresen kijövök ide a partra, megnézem az ujjoncokat. Nem
mindenki ilyen nyugis ám, mint te.
-Hanem?
-Olyan
hisztiket, jeleneteket lehet látni itt, hogy csak na. Sírás,
jajgatás, kiabálás...
-Az
őrök mindig ugyanezek?
-Nem.
Nem ezek. Mindenkinek személyreszabottak.
-Ezek
a te őrangyalaid voltak. De ezt már mondtam.
-Furcsa.
Nem tűntek ismerősnek.
-Pedig
egész életedben melletted voltak.
-Sohasem
láttam őket.
-Biztos,
nem akartad.
-Az
is lehet. Felelem lemondóan.
-De
ha láttad volna, akkor nem itt lennél, hanem a mennyben.
-Gondolom,
itt többen vagyunk.
-Igen.
Valamennyire.
-A
társaság milyen?
-Meleg
fogadtatásra számíts! De tetszik nekem, hogy olyan helyes fiú
vagy.
-Tudom.
Azért vagyok itt.
Nagyot
kacagott.
-És
nagyon vicces! Régóta nem nevettem ilyen jót.Tudod, itt nem sokat
nevetnek, de te kellemes beszélgetőpartner vagy.
-De
annyi.
Ismét
nevetett.
-Lesz
valami műsor most? Kérdem.
-Műsor?
Nevetett. Ezt hogy érted?
-Úgy
értem valami főzés, szurok, vasvilla, ördögök, meg ilyesmi.
-Hahaha.
Szavamra, nálad viccesebb figurával még sohasem találkoztam!
Műsor, program, ördög! Micsoda kifejezések. Miért? Mit
gondolsz, én mi vagyok?
-Te
egy ördög vagy?
Ha
ezt a régimódi kifejezést akarod használni, akkor igen. De te
mit gondolsz mi vagy?-
-Én
Horváth Csaba vagyok.
Ismét
kacagni kezdett. Az már rég nem vagy. Az csak voltál. Nézd csak
meg magad! Akkor néztem végig magamon először. Ahogy
végiggázoltunk a tűzön, testem, illetve karakterem teljesem
megszűnt, helyette átlátszó vöröseslila tűzből volt valami
forma, ami földi testem vonásait követte. Szóval én is egy ördög
lettem.
-Kárhozott
lélek barátocskám! Nézz szembe a tényekkel.
Ahogy
haladtunk a mélység felé a tűz nem olyan közegnek tűnt, mint a
víz. Nem volt fullasztó, amikor ellepett, hanem mindent betöltött.
Elfogyott a kávém.
Felnéztem. Előttem egy fehér ajtó. Hármas szoba. Ajaj....Ide
kell bemennem. Na jó....kezdődjön a cirkusz....A poharat a
szemetesbe dobtam, aztán lenyomtam a kilincset. A szobában egy
videoprojektor volt. Az asztalon egy laptop.Fénye haloványan
vibrált. Nem kapcsoltam fel a villanyt. Becsúsztattam a cédét. A
serpenyő azonnal benyelte, mintha soha nem akarná már kiadni.Vajon
ki gyártja ezeket a ketyeréket? Megy, akár a golyó.
Mosolyogtam. Azután
elkezdődött életem filmje. Leültem és néztem. Amikor vége
volt, kivettem a lejátszóból. Most jön az a rész, amikor ki kell
mennem. De nem merek... Éreztem, hogy valaki néz. Most jönnek a
testőrök és megyünk. Futott át rajtam a rettegés. A projektor
fénye a szemembe vágott. Nem láttam semmit.
-Add ide a
cédét.mondta a hang.
Odaadtam.
-Erre már semmi
szükség. És most....add a kezed.
