Mielőtt
helytörténész barátaim összevonnák szemöldöküket és
gondolatban azon töprengenének, hogy hol is volt, ha egyáltalán
létezett Szentannán zsidó hitközség, és mi az összefüggés
Simánd és az egyiptomi fáraók között, előrebocsátom, hogy
mindez személyes vonatkozású elbeszélés kíván lenni. A
történet egy szentannai játszótéren kezdődött jópár évvel
ezelőtt. Tavasz volt. A gyerekek a homokozóban játszottak.
Megformáltak egy emberszerű lényt. Ez nekem nagyon megtetszett.
Olyan biblikus volt, mint amikor az Úristen megformálta az embert a
föld porából. Ott feküdt kidomborodva a homokból. Feje, törzse,
keze-lába is volt, folyófűből még haja is és két eldobott
szaloncukor csomagolópapírjából félelmetesen csillogó szeme is,
valamint apró kavicsok ból egy hiányos, ám de ijesztő fogsor.
Magamban csak „ homokzombinak” neveztem, mármint rendszertanilag
a padról figyelve evolúcióját. Hogy hogyan lett ebből a
kisvárosi homokzombiból a prágai gólem helyi mása, azt mindjárt
elmesélem. Nagyon bájosan, ugyanakkor félelmetesen hevert ott a
hársfák árnyékában. A szaloncukor papír csillogása pedig
igazán megtette a kellő hatást, hiszen tekintete semmibemeredő,
túlvilági, személytelen volt. Léleknélküli. A folyondár
frizura némi gorgószerű jelleget kölcsönzött neki. A bordái ki
voltak emelve és a fiam még a szandálját is kölcsönadta neki,
amennyiben lábra állna és a halászkalapját, hogy ne süsse a nap
a vizeshomok koponyáját. A Géza nevet adtuk neki. Géza, a
szentannai homokzombi. A történet itt véget is érhetne, az akkori
gombos telefonommal még egy fényképet is készítettem róla, hogy
ne vesszen a feledés homályába. Aztán megkönnyebbülten
visszaültem a padra. Néhány perc múlva odajön a lányom. Meg
tudnád csinálni, hogy éljen? Vagyis? Hogy felkeljen és járkáljon,
mint az igazi zombik. Nem! Pedig pap vagy. Nem tudod feltámasztani a
halottakat? Géza nem is élt, nem is volt halott, szóval elég
kacifántos helyzetben volt. Ő is én is. A kérdés jogos volt.
Miféle pap az ilyen? Rendben. Megpróbálhatom. Mondtam. Gyertek
ide! Gondolkodni kezdtem, hogy is kell az ilyen Géza féle lényeket
életre hívni. Na? Sürgetett a lányom. Mindjárt kitalálok
valamit. Válaszoltam. Egyetlen módját ismertem az efféléknek, a
prágai gólem esetét. A történetben az agyagfigura homlokára az
EMET szót írta a rabbi, vagy a gazdája, és amikor azt akarta,
hogy megálljon, vagy aludjon, vagy ne éljen, akkor letörölte a
szó első betűjét és a héber írásnak olvasata módosult
MUT-ra, ami halált jelent. Nagy vonalakban ennyire emlékeztem a
történetből. Rendben. Menni fog! Mondtam biztatóan, aztán
kerestem egy ágat, amivel a szavakat Géza homlokára karcolom majd.
És tényleg felkel majd? De még mennyire! Csak mi maradtunk a
játszótéren. A szél meglengette a hársfák lombjait és Géza
eddig még élettelen homokteteme fölött hideg fuvallat söpört
végig. Érzitek? Igen. Figyeljetek ide! Most egy varázsszót fogok
Géza fejére írni, ami azt jelenti:élet, azután háromig számolok
majd, és amilyen gyorsan csak tudunk, futásnak eredünk, nehogy
elkapjon. Egyszerre bólintottak, hogy értették. Megfogtuk egymás
kezét, én felírtam a szót a homokzombi homlokára, és elkezdtem
számolni. Lélekzetvisszafolytva figyelték a lassan kirajzolódó
héber betűket, amik meseszerűnek tűntek.Éledj! Háromra sikítva
szaladni kezdtünk. A legközelebbi padra ugrottunk szívdobogva.
Kacagva bújtunk össze. Géza továbbra is a játszótér homokjában
várta a feltámadást. Nem sikerült? De. Amikor kimondtam azt a
szót, hogy „Éledj”, abban a pillanatban mindhárman elhittük,
hogy Géza felkel. Egyetlen pillanat volt, amikor a mese és a
képzelet valósággá vált és futottunk, sikítottunk, szívből,
őszintén. Ez nagyon izgalmas volt! Lihegték a gyerekek. Éjszaka
eleredt az eső. Igazi tavaszi zápor. Másnap Géza még mindig ott
feküdt. Dacolt a záporral. Alakja mégis kivehető volt. Később a
parkot felújították és átrendezték. Addig Simándra mentünk a
játszótérre. Géza története még frissen élt lelkünkben és
elhatároztuk, ismét megpróbálkozunk egy hasonló lénnyel.
Simándon a homokozóban két méternél nagyobb alakot formáltunk
meg, részletesebben, alaposabban kidolgozva. Igazi szarkofág
méreteket használtunk, mintha egy ásatáson lenne a csontváz
szerű lelet. Simándi fáraónak soroltuk be a leletet, és a
megfelelő néven gondolkodtunk. A Simándi Amenemhet volt az első
változat, amit aztán átformáltunk Simándi Amenófiszra, röviden
Simanófisz. Mindhárman elégedettek voltunk a kellően egyiptomi
hangzású névvel és az egyiptomi kinézettel is. Simanófisz nem
kapott helyet az egyiptomi Királyok Völgyében, így Simándon
hantolták el. A szemei szintén szaloncukor papírból voltak,
rendkívül átható tekintettel és egy pillanatig sem kételkedtünk
a fáraó átkában, miközben farkasszemet néztünk az uralkodó
maradványaival. Bordái közé egy eldobott szív formájú
eurokrémes dobozt is tettünk, érzékeltetve, hogy minden édesség
kifogyott a zsarnok uralkodó szívéből, talán ezért is
keseredett meg és lett oly kegyetlen. Amikor elkészültünk,
elégedetten leültünk egy padra és vártuk a hatást. A fáraót
nem akartuk életre kelteni. Talán nem lett volna igazi kihívás,
ezért nem is erősködtünk. Jelenléte biztosította, hogy a park
azon része átok alatt van. Nemsokára megjelent, akire vártunk.
Egy fiatalember, rövidre gépelt frizurával, a bőre egyiptomi
árnyalatban sötétlett, a még annál is sötétebb napszemüvege
agyig betolva, és sárhányó nélküli ezersebességes kerékpárján
ficánkolva látszott rajta, keresi a kihívást. Gondolta lerövidíti
az utat és a parkon keresztül a homokozón átvág és majd így
folytatja útját. Egymásra néztünk. Ő a mi emberünk.
Mosolyogtunk össze. Kétkerekű kincsvadászunk beletaposott a
drótszamárba és elindult a homokozón keresztül. Amikor meglátta
Simanófisz fáraó múmiáját ijedten kapta félre a kormányt és
csikorogva húzta meg a fékeket. Feltolta napszemüvegét és csak
nézett, mint a hal a szatyorban, még tátogott is hozzá, aztán
keresztett vetett, nagy ívben elkerülve alkotásunkat folytatva
útját, de még kétszer visszanézett, nem követi-e senki. Az
éppen totyogó kisgyerek pedig cumiját is kivette ámulatában és
gőgicsélve mutatta a nagymamának, hogy milyen drága figura van a
homokban. Valószínűleg haza akarta vinni. A két történet a
varázslatról szól. Amikor a pillanat élménnyé válik és az
élmény valósággá, később pedig felejthetetlen emlékké, a
boldogság harmatcseppjévé. A játékban a varázslatot kerestük.
Azt, ami túlmutat a valóságon, kimozdít a komfortzónánkból.
Olyankor még a világtörténelmet is képesek vagyunk átírni
gyermekeink mosolyáért, egy szívből jövő kacagásért. És
mondja valaki, hogy nem éri meg?
