Anyák napjára
Olvasni
akarok,
de közben eszembe jut anyám…
a könyv kinyílik,
de
bennem megáll —
nem a betűk beszélnek,
hanem ő, aki már
nem szól, csak hall.
A szemem megakad,
nem haladok.
Nem
a történet visz,
hanem az, hogy ott vagyok
egy lap mögött,
ahol már nincs szó,
csak csend — és benne az arcod.
Nem
mindig értettem,
csak tartottam.
Mint egy könyvet,
amit
nem kell olvasni,
csak tenni a mellkasra —
mint valamit, ami
visszahoz egy vasárnapot.
Járni tanítottál,
botladozva
is hittél.
Beszélni tanítottál —
nemcsak szavakat,
hanem
hitet és türelmet,
amit mindig vittél.
Töröltél
könnyet,
nem kérdeztél miért.
Gyógyítottál sebet
—
bőrön s belül,
ahol a félelem él.
Ott álltál
a boltban,
mint egy napra nyitott ajtó.
Mértél és
mosolyogtál,
és este is adtál:
kenyeret, nyugalmat, halk
biztatást —
jó volt látni, hogy voltál.
Mindig csak
adtál.
Nem kértél tapsot,
nem vársz visszhangot —
csak
ott voltál,
mint a fény, ha jön a nap,
és mi nem kérdezzük,
miért ragyog.
A csendből tanultam,
mit jelent otthon
lenni,
időben élni,
nem félni —
és nem kell hozzá
más,
csak tudni, hogy volt kiért figyelni.
Most, hogy
szólok,
nem tudom, mit mondjak.
A könyv fölé hajolok —
nem
olvasni,
csak hogy közelebb legyek hozzád.
És ha már
nem vagy,
csak a sír jelez,
akkor is lehajolok —
mint
aki egy könyvet becsuk,
de az utolsó szót
még ott érzi
belül, egész estig.
A szeretet nem veszít —
csak
őriz.
És most, hogy emlékezem,
letészek melléd
egy
csokor margarétát:
egyszerűt.
Fehéret.
A
nevedért.
Érted.
