Valahányszor
elsétálok a főtéren a volt Gulliver cipőbolt előtt, kellemes
borzongás vesz erőt rajtam. A boltíves kapu alatt bérházba vezet
az út. A cipőbolt cégére maga Gulliver volt, ahogy hatalmas
cipőjében magasodik a lilliputiak fölé. Gyerekként arra
gondoltam, a boltíves kapu alatt lakik egy óriás, vagy valami
meseszerű dolog van mögötte. És nem tévedtem. Az évek elteltek,
a cégér megkopott. De a varázslat megmaradt. Mint Oz a nagy
varázslóban volt ott egy különleges ember. Nándinak hívták.
Tévészerelő volt. Azért beszélek róla múlt időben, mert már
nem él az országban. Néha még halljuk egymást telefonon.
Colosnak is szólították, hiszen magas ember volt. Amikor
meghibásodtak a tévékészülékek, ami elég sűrűn előfordult,
akkor őt hívtuk. Két nagy utazótáskával jelent meg az ajtóban,
annyi alkatrésszel, műszerrel és egyéb kütyüvel, hogy annyival
már egy űrsiklót meg lehetett volna szerelni. A tévék akkoriban
lámpás készülékek voltak. Nekünk kívülállóknak rendkívül
bonyolult szerkezeteknek látszottak, aminek megjavításához minimum
félisten kellett hogy legyen az illető. Hol egyik lámpa, hol a
másik, hol egyik transzformátor, hol a másik adta fel a
szolgálatot, így a távolba nézés élménye megszűnt. És itt
jött a képbe Nándi. Aki otthon annyi tévét felhalmozott a
padlásán, hogy falat rakott belőle és aki a konyhában egy régi
Cosmos tévé faborításán ült, míg mások hokkedlin. Igy olyan
volt, enyhe szójátékkal, mintha a Kozmosz ura lett volna.
Generációk nőnek fel, akik nem tanulják meg, mit jelent várni.
Várakozni. Mi akkoriban vártuk a tévéműsor megkezdődését. Az
adást. Ami bizonyos órától, bizonyos óráig tartott. Nem
nonstop. Nagyon izgalmas és léleképítő tudott ám lenni ez a
várakozás. Amikor ez a távolba látó készülék, a televízió
meghibásodott, akkor a várakozás átminősült,
perszonalizálódott, már a tévészerelőt vártuk. Aki mint egy
mindenttudó, mindenhez értő szaki kinyitotta a készülék
hátlapját, lenyitotta az alkatrész panelt és elkezdett
méricskélni, forrasztgatni. Olykor még két szemüveget is
feltett, hogy az apróbb alkatrészek értékeit helyesen olvassa le.
Mi gyerekek tátott szájjal néztük és izgatottan vártuk, mikor
jelenik meg a fekete-fehér kép a villódzó ernyőn. Nándi ezt
mindig kihasználta és nagy pukkanást imitálva a szájával úgy
tett, mintha a készülék lőtt volna. Aztán nagyot nevetett
rajtunk, amikor megijedtünk. A várakozás átminősült. A jelenkor
unalomnak érzi. Elpocsékolt, vagy elfecsérelt időnek. Technikai
kifejezéssel élve: no signal-nak vagy stendby-nak. Amikor nem
történik semmi. Aztán, volt egy másik régi kütyü, a
lemezjátszó. Amin bakelit lemezeket lehetett hallgatni. A régi
lemezt újra lehetett cserélni. Maga a kicserélés folyamata szinte
szertartás volt. Volt egy fajta koreográfiája, ha lehet ezt így
mondani. Varázslat. A magnetofon pedig az külön élmény. A
látványosan nem egyforma sebességgel forgó tárcsák titokzatos
élményt teremtettek. Egy alkalommal kölcsön kaptunk egy
magnótekercset, és a magnetofon becsípte a szalagot. Ez igen
kellemetlen dolog, főleg, ha nem a sajátod. De mentő ötletünk
támadt, majd kivasaljuk. Mármint a géppel. A tekerőgombok
elfordításával, azok váltakozásával, ide-oda tekertük a
szalagot, hogy kisimuljon. Már majdnem sikerült, amikor a bizonyos
„na még egyszer” próbálkozásnál becsípődött a szalag és
elszakadt. Persze megragasztottuk, de lehangoló látvány volt az
elszakadt magnószalag forgása a tárcsán. Erről a cseh magnóról
a Tesláról, (aki egyébként horvát származású) jutott eszembe,
hogy Nándi nagy rajongója a tudósnak, akinek nevét ez a zenegép
viseli. Különösen a magasfeszültségű generátorok és az azzal
kapcsolatos jelenségek érdeklik és engem is. Egy régi rádiónk
is volt, aminek volt varázsszeme. És amikor kikapcsoltuk olyan
lassan hunyt ki, mint amikor az emberből elszáll a lélek, vagy
elveszti öntudatát. Álmodni tanított meg bennünket Nándi. Sőt
mi is részesei, résztvevői voltunk ennek az álomnak. Az álom
abból fakadt és maga az álmot körülvevő titokzatosság, hogy
valahol a messzi távolban van egy adótorony. Onnan jön az adás.
És nekünk az a szerencsénk, hogy van egy vevőkészülékünk,
amivel ezt az adást felfoghatjuk és értelmezhetjük. Itt válik az
én főtéri sétám teológiai elmélkedéssé. Hiszen csak az ember
képes felfogni és értelmezni azokat a jelzéseket, üzeneteket,
amik nem ebből a világból jönnek, hanem Isten világából.
Csakhogy ezt a jelet megzavarja valami. (Az elmúlt rendszerben
szándékosan zavarták a tévéadást, hogy ne halljunk magyar
szót.) Meghibásodhat maga a felfogó rendszerünk, nevezzük
léleknek. (Csak az embernek van pneümája az állatnak pszüchéje
van. A magyarban mindkettőt léleknek fordítják.) Ilyenkor
javításra szorul. De ahhoz pedig szakember kell. És a dolgok mögött
megtalálhatjuk a szakembert, aki a lelkünket (pneümánkat)
javíthatja, maga az, aki teremtette, alkotta, összerakta. A műsor
már ebben az életben látható, hiszen az örömüzenet sugározva
van a világban. Nándi személye és alakja, ahogy a Cosmos-on ül a
valódi Kozmosz Urára emlékeztet. Megnyugvás tölti el a lelkemet,
amikor arra gondolok, hogy Nándi számára nem léteztek
megjavíthatatlan tévék, vagy már elektronikai felszerelések. Csak
a megfelelő időt kellett rászánnia. Érdekes módon neki mindig
volt ideje piszmogni, pepecselni olyan dolgokkal, készülékekkel,
amik már a vastelepen kellettek volna legyenek, és a színesfém
konténerben várakozni a beolvasztásra. Sosem lehet tudni...Mondta
nagy komolysággal és rengeteg fantáziát, lehetőséget, reményt
látott bennük. Ezt a látást loptuk el tőle. Ezt tanítani nem
lehet. El kell lopni. Lelkünk finomhangolására is időt kell
szánnunk. Ahogy egy készülék apró kalibrálására. Amikor
tisztán jött az adás, akkor nagy volt az öröm. Mindenki
mosolygott. Olyan hangulat volt, mint egy születésnapon. Sikerült
helyreállítani a távolba látást. Nagy kincs, aki távolba tud
látni. Nem csak nézni. Ismétlem, az évek elteltek. Amikor
megcsörren a telefon és Nándi beleszól a kagylóba a megfáradt
hangon mégis ugyanaz az álmodó, titokzatos, varázsló,
álomgyáros, hallatszik, mint aki volt gyermekkoromban. A Cosmos
ura.
