Doki, én nem hiszek a szellemekben, a földönkívüliekben, visszatérő halottakban, vámpírokban, zombikban. A doki csendesen bólogatott. Majd felnézett és elmosolyodott. Én sem. Ezekben én sem. De akkor, mi a te magyarázatod tiszti? Az én magyarázatom? Ismételtem meg a kérdést, mintha csak időt szerettem volna nyerni, valójában pedig féltem elmondani, nehogy kinevessen. A pokol feltör a bioszférába. Az ördögök teste nem biológiai rendszer, inkább kaotikus, mint rendszer. Úgy változnak, hogy tudnak a pokol kapuin (nevezzük most ajtónak) túl is létezni és megjelenni. Legalább is vannak olyan helyek, helyek és idők, pontosítottam, és ez a közelség, vagy inkább jelenlét megváltoztatja az agyi kémiánkat, ez produkálja ezeket a tévképzeteket, amiket aztán valóságnak érzékelünk. Mint ahogyan az ellenkezője is igaz. Az Isten lelke megváltoztatja az agyi kémiát akkor és ott, amikor neki tetszik és az eredmény jelenés, látomás, kinyilatkoztatás. Amennyiben ha úgy tetszik racionális választ, magyarázatot vársz tőlem. Nem tudom mennyire racionális ez számodra. Körülnéztem az udvaron. A betegek kis szigeteket alkottak az egészséges világban. Úgy tűnt, mintha a betegség, a romlás, a bűn mintha megette volna, elpusztította volna mindazt, ami jó és szép és egészséges. Miért múlik el minden, ami szép? Jutott eszembe. Annácska mellém szegődött. Én is feltettem ezt a kérdést. Miért hervadnak el a legszebb rózsáim a kertészetben? Kicsit úgy éreztem mindig én is velük hervadok. Egy kicsi eltávozik belőlem, amikor elnyílnak. Egy kicsi jóság, szépség, egészség, emberség, hit, remény. Egyszóval minden, minden, ami emberré tesz. És megtaláltad rá a választ? Most már tudom a választ tiszti, de már késő. Olyan szívesen gondolok vissza arra, amikor még ember voltam. Amikor arra kerestem a választ, hogy milyen egy boldog élet. Elmosolyodott. A férjem, amikor még udvarolt egy levélben leírta nekem a Szeretet himnuszát. Az Újszövetségből. A legszebb mondata ez volt: „a szeretet soha el nem fogy”. Akkor úgy éreztem, megtaláltam a boldogságot. A garancia is megvan hozzá, a biztosíték és a szerelem soha el nem múlik. Megmarad, megmarad. Úgy örültem ebben a világban van valami, ami megmarad. Mindig csak azt hallottam, elfogyott, nincs, nem lesz, elmúlt, elkéstem, az a vonat elment már. Megköszörültem a torkom. Pipára gyújtottam és Annácskához fordultam. Most ugye nem baj, ha nem megyek bele az agapé szeretet, a filia szeretet és az erosz szeretet értelmezésébe, mert ezeket már mindenki tudja és sokszor elmondják. Hozzáteszem, feleslegesen. Igen, igazad van. Ezekről sokat hallottam, de nem érzem, hogy ezek a dolgok előrébb vittek volna bármiben is. Annyit tudtam és megjegyeztem később, hogy az Isten szeretete nem fogy el, nem a mienk. Mert az én szeretetem elfogyott. Mindenem elfogyott tiszti. Először a szépségem, majd az egészségem, az időm, a családom, a barátság, az anyai szeretet, minden, minden, és ami legrosszabb a lehetőségeim, hogy mindent helyrehozzak. Aztán rájöttem arra, mi fogyasztja és eszi meg mindezt. A bűn. A bűn mindent megesz. Az emberi szeretetet is. Azért gyűlöljük egymást, mert a bűn megeszi a bennünk levő kevés isteni szeretetet. Itt a pokolban ez a legrosszabb. Mindig elfogy a szeretet, a vágyakozás, a sóvárgás. Itt minden elfogy és a folyamatos kiüresedés az elviselhetetlen. Ez okozza a legnagyobb szenvedést, hogy nincs szeretet, elfolyik. Itt jöttem rá, hogy mit veszítettem. Mit? Kérdeztem. Azt, hogy Isten világában éppen fordítva működik minden. Éspedig? Ott a szeretet eszi meg a bűnt. Ahogy mondanánk, a befőtt teszi el a nagymamát, vagy a vas eszi meg a rozsdát. Ez a szeretet törvénye, ami Isten Országában működik. A pokolban pedig a bűn eszik meg mindent. A világban amiben éltünk és még élsz, az a törvény uralkodik. Ahol a bűn az erősebb és mindig megeszi a szeretetet. A legerősebbet is. Csak az Isten kiáradó szeretete képes magára venni, karanténba helyezni a bűnt és megsemmisíteni. Nem a mi kislányos, lányregényes szeretet-szerelem elképzeléseinkről van szó. De akkor nem érdekelt. Most már késő. Egy másik törvény alatt vagyok. A bűn törvénye alatt. Folyton az eszemben van. Az elszalasztott lehetőség. Emlékszel tiszti, hogy meséltem a gyermektáborról? Meg az ifjúsági táborról? Igen. A gyermektáborban volt egy szép történet, amire még most is emlékszem. De most már fáj. Akkor nevettünk rajta a barátnőimmel, mert olyan gyermetegnek tűnt, mi pedig már nagylányoknak képzeltük magunkat, akik nem foglalkoznak efféle gyermekmesékkel. A tábor maga kincskeresésről szól, hogy mi is kincsek vagyunk, minket is keres az Isten, de mi is keresők, érték-keresők vagyunk, akik Istent keressük, aki a legnagyobb kincs. Most a legnagyobb kincs, amikor már elérhetetlen számomra. De elmesélem az esetet, ami akkor olyan nevetséges volt, most meg sírok miatta. Egy öreg tiszteletes volt, aki mesélte. Már ez is olyan nevetséges volt számunkra, mert ódivatúnak gondoltuk, aki semmit sem tud az életről s mai fiatalságról, csak ül a dohos irodájában és várja az angyalokat. Ő beszélt az Isten szeretetéről és ahogy mondta, (még most is emlékszem a szavaira): olyan, mint amikor a kagylóba bekerül egy homokszem. A kagyló teste az Isten szíve, a homokszem pedig a bűn, ami sérteni kezdi a kagyló testét. Ekkor a kagyló izzad, vérzik, hogy körülzárja a homokszemet. Ezen nagyot kuncogtunk mi lányok. És akkor azt kérdezte, hogy tudjuk-e mikor serkent ki először Jézus Krisztus vére? A bátrabbak azt mondták, amikor megkorbácsolták, mások a töviskoronára tippeltek, az okosak amikor arcul verték a főpap előtt. Egyik sem volt jó. A Gecsemáné kertben, amikor imádkozott, amikor még emberi kéz nem is érintette. Mert ő az a kagyló, aki eljött ennek a bűntenger fenekére és magára vette a bűnt. Ezen megint csak kacagtunk. Jézus mint kagyló...A tiszti bácsi pedig nem törődve a kuncogásunkkal tovább folytatta. Annyira gyötri az ember bűne, hogy vért izzad. Irtózott tőle. Azt kérte, hogy az Atya vegye el tőle. De nem ez történt. Ekkor kezdett szenvedni. És így keletkezett a fehér ruha, amit az övéinek ad majd. Nekem a menyasszonyi ruhám lesz fehér! Nem várok én a Jézus ruhájára! Mondtam akkor és nevettünk, hogy alig tudtuk abbahagyni. Most kellene az a fehér ruha. Fázik a szívem. Jó volna, ha körülvenné a szívemet és átmelegítene. Október volt. A fák lombjai ilyenkor a legszebbek. Én is fázni kezdtem. Kell lennie megoldásnak...Ha tényleg létezik bűnbocsánat, akkor Annácskának is van. És akkor ismét szabad. Tiszti, egykor Jézus a szívem ajtaja előtt állt és zörgetett, most én zörgetek a mennyország ajtaján. Ha akkor kinyitottam volna, nekem is kinyitnák most...de már késő. Igyunk egy forró teát tiszti. Javasolta a doki. Hátha megváltoztatja az agyi kémiánkat. Nevetett. Nem is mondasz hülyeséget! Jó volna egy olyan teakeverék, vagy készítmény, amit ha beveszünk mindent helyesen látnánk. Csak helyes és jó döntéseket hoznánk. Szép új világ. Igaz tiszti? Néztük a gőzölgő csészét. A jóságot nem lehet csak úgy bevenni, lenyelni, kémcsövekben előállítani titkos kormányzati laboratóriumokban. Hanem? Kérdeztem. Mondd meg te. Előbb meg kell ismerni, aztán el kell fogadni. De nem a jóságot, hanem az igazságot. Itt sok jó ember van, és milyen kevés ismeri az igazságot. Tiszti, ha amíg éltünk nem ismertük meg, most már késő. Igen. Bólogattam. Most már késő. Az ajtóra néztem. Zárva volt, és nem állt előtte senki. Jézus sem.
