Tárnák ( ötödik rész )

 

A holló

„Szólt a holló: soha már.”
Edgar Allan Poe

Elalvás előtt még mesét olvastam a fiamnak. La Fontaine „A holló és a róka” című meséjét kérte. „A furát, amiben a sajt is benne van” – így mondta. Elmeséltem. Hogy a hollónak sajt volt a csőrében, a róka pedig szép szavakkal próbálta rávenni, hogy énekeljen. A holló végül kinyitotta a csőrét, a sajt leesett, a róka elvitte. Aztán megkérdezte:

– Apa, ki a róka?

– A kísértő – válaszoltam. – Aki szép szavakkal elveszi, amit nem kaphatna meg erővel.
– Mint a sátán?
– Igen. Pontosan.

– És a holló?
– Az az ember.
– És a sajt?
– Az a lelke.

Csend lett. A szeme lehunyódott, de a homloka még ráncolódott. A kérdés beette magát. Éreztem, hogy nem aludt el a gondolat — csak elbújt. Mint egy holló az eresz alatt. Mielőtt kimentem volna a szobából, még visszanéztem. A lámpa fényében a kis feje alig látszott ki a párna alól. De tudtam, hogy hall még. Talán már álomban. Talán már túl a mesén.

A házban csend volt, de nem nyugodt. A padló nem nyikorgott, de lélegzett. A mennyezet roppant, mintha feszülne valami a gerendák között. A hűtő egyetlen halk sóhajtással jelezte, hogy valami működik, de nem feltétlenül úgy, ahogy kéne. A mesén járt az eszem. A hollón. Hogy az ember néha csak azért veszít el valamit, mert nem bírja tovább zárva tartani a száját. Mert egy hang eléri. Egy szó. Egy dicséret. Egy szép kérés. A róka nem erőszakos. Csak kér. A holló pedig enged. Ez egy engedelmességi próba. Nem az erőről szól. Hanem arról, hogy kihez maradunk hűségesek, amikor más hangok szebben szólnak. A hollónak engedelmesnek kellett volna maradnia. Csendben kellett volna maradnia. Megőrizni, amit kapott. De nem bírta ki. És én magam? Hányszor engedtem már? Hányszor voltam holló, aki nem a gazdájához, hanem a hízelgőhöz fordult? És ha a sajt a lélek — hány szelet hiányzik már belőlem? A gondolat hirtelen visszakanyarodott az Édenbe. Ott is ez történt.
A kígyó nem parancsolt. Nem kényszerített. Nem fenyegetett. Csak szólt. Csak kérdezett. „Valóban azt mondta Isten, hogy ne egyetek?” Ez is engedelmességi próba volt. A cél nem a tiltott gyümölcs volt. Nem a tudás. Hanem a lélek. Megszerezni, amit ő – a kísértő – a saját lázadásával elveszített. Ő már nem lehet ott, ahonnan kizuhant. De eléri azt, aki még ott van. És ha lehúzza magához – ha a másik is enged –, akkor legalább nem marad egyedül a veszteségben. Ezért mindig szép szóval jön. Nem az fáj, amit elvesz. Hanem ahogy elveszi:
önként adjuk át. A holló, az ember, Éva. Engedetlenség. Egy kinyíló csőr. Egy megnyíló száj. Egy kieső lélek. Egy hang: „soha már”.

Reggel a konyhaasztalon egy rajz várt. A gyerek hagyta ott. Nem szólt róla, csak otthagyta.
Nem volt különös — első pillantásra. Csak egy madár, egy sajt, egy másik állat. De valami mégsem stimmelt. A madár nem volt gyerekes. Nem volt aranyos, nem volt kerek szemű.
A madár sötét volt. A szeme feketével volt kisatírozva, olyan erővel, hogy a papír gyűrődött alatta. A másik állat talán róka volt — vagy kígyó. Nem volt arca. Csak egy hosszú, vörös nyelv. A nyelv a madár felé nyúlt. És a sajt... nem volt a csőrben. A sajt a levegőben lebegett – épp kiesés közben. Mintha a pillanatot akarta volna elkapni: amikor már túl késő. A madár csőre nyitva volt. A sajt zuhant. A másik lény mosolygott. És valami „írás” is volt a rajz sarkában, bizonytalan betűkkel, tükörírással, de kivehetően: sohamár. Egybeírva. Mint egy gyerek, aki még nem tudja, hová kell szóközt tenni. Vagy mint valaki, aki már túl van a szóközökön. Sokáig néztem a rajzot. Nem tudtam, hogyan magyaráznám meg, ha most kérdezne róla. Nem kérdezett. A gyerek kabátban ült, és a cipőjét bámulta. Nem tudom, mikor rajzolta. Nem tudom, mikor tanulta meg ezt a szót. Csak azt tudom: a rajz előbb jött, mint a látogató. Felvettem. Nem hajtogattam össze. Félbehajtottam, és betettem a jegyzetfüzet mellé. Azzal a szándékkal vittem át az irodába, hogy majd kiteszem a szekrényre. Hogy szem előtt legyen. Mint egy figyelmeztetés. Vagy mint egy ősrégi térkép, amin nincs út, csak egyetlen pont. Egy zuhanó sajt. Egy megnyíló csőr. A rajzot kitettem a szekrényre. Nem tűztem fel, csak megtámasztottam egy régi papírsúly mögött, ahol a fény épp ráesett.
Nem tudtam, pontosan miért. Talán emlékeztetőnek. Talán védelemnek. Vagy egyszerűen… tanúnak. A székem nyikorgott, ahogy leültem. A levegő állt, tompa volt, mint egy régen be nem csukott könyv. A falon a falióra nem mutatott rossz időt, mégis „túl sok volt benne a perc”. Aztán a kilincs megmozdult. Halkan, lassan. Az ajtó kinyílt. A bányász lépett be. Nem kopogott. Nem szólt. Csak nézett körül, mint aki hazajött oda, ahol sosem járt. Megállt egy pillanatra a rajz előtt. Nem hajolt közelebb, nem kérdezte, mi az.
Csak nézte. Aztán elmosolyodott. Nem gúnyosan, nem barátságosan. Inkább úgy… mint aki ismeri a történetet.

– Ügyes gyerek – mondta csendesen.
Majd leült. Mintha ez a mondat „engedély lett volna a jelenlétére”.

– Tudod-e, miért a hollót engedte ki Noé először? – kérdezte a bányász.

Nem sietett. Nem nézett körbe. Nem mutatta, hogy érdekli a válasz. Csak elvetette a mondatot, mint egy horgot.

– Mert... el kellett valakit küldeni. Hogy felmérje, van-e már élet a víz felett.

Elmosolyodott. Nem derűsen. Inkább beleegyezően.

– El kellett valakit küldeni. Igen. De miért „őt”? Miért nem a galambot rögtön?

– A holló erősebb. Túlélő. Elbírja a tetemek látványát. Nem olyan szelíd. Nem olyan... tiszta.

– Túlélő, igen. A dögöt is megeszi. Nem válogat. Megy, és nem kérdez. Tudod, mit jelent az, hogy „nem tért vissza”?

– Nem volt mihez visszatérnie?

A bányász bólintott.

– Nem. A holló meglátta a világot, és azt mondta: „Itt jobb dolgom lesz, mint ott bent.” És elment. Először ő. Mint mindig.

– Miért gondolod, hogy az első mindig a legjobb? A kiválasztott? Az engedelmes?

– Nem gondolom.

– Nem? Pedig te is mindig a galambokról beszélsz. Fehérről. Olajágról. Reményről. És elfelejted, hogy a holló előbb volt ott, mint a remény. Előbb volt jelen, mint a megbocsátás.

– Te... mindig a hiányra építesz. A kimondatlanra. A homályra. A hollóban is csak a sötétséget látod.

– Nem. Én a valóságot látom. A holló nem tűnt el. Nem. Csak más lett. Megtanult „hallgatni”. És ha sokáig hallgatsz... egy idő után te leszel az, akit mások hallgatnak.

– A holló nem próféta. Csak madár.

Elvigyorodott.

– Mint én? Csak bányász? Te azt hiszed, a rossz mindig ordít. Pedig legtöbbször csak... kérdez.

– És mit akar tudni?

– Csak azt, hogy ki volt előbb.
És ki marad utoljára.