Thorma János emlékére
Álomba szenderültem a diófám alatt,
Egy délután a nagybányai kobalt ég alatt,
S álmomban Petőfit láttam, „talpra magyart” szavalt.
S az álom, ahogy jött, úgy el is szállt a diófám alatt.
Vázlattömböt ragadtam, s szénceruzát,
Vászonra vinni az álmot: egy nemzeti összefogást!
Napokig küszködtem a vászon és én,
A vászon repedt és porlott a szén.
Ecsetet ragadtam, hogy álmomnak színt adjak,
Vajon milyen a szabadság színe a kobalt ég alatt?
De nem tetszett, mit rajzoltam, s később festettem,
Talán százszor is levakartam és százszor is felkentem.
Egy életen át e délutáni álom kínzott,
Meg lehet-e festeni a magyar szabadságot?
Milyen színe van neki, a színtelen világban?
S lelkünk vajon újra összeforr majd e lelketlen világban?
Az élet elszállt, mint az álmom a diófa alatt.
A kép elkészült e küzdelmes álom-lét alatt,
Szívem majd a Zazar partján pihen az anyaföld alatt, mondjátok,
A szabadság színe: piros, fehér, zöld, a kobalt ég alatt.
