A kobalt ég alatt

 

Thorma János emlékére

Álomba szenderültem a diófám alatt,

Egy délután a nagybányai kobalt ég alatt,

S álmomban Petőfit láttam, „talpra magyart” szavalt.

S az álom, ahogy jött, úgy el is szállt a diófám alatt.

Vázlattömböt ragadtam, s szénceruzát,

Vászonra vinni az álmot: egy nemzeti összefogást!

Napokig küszködtem a vászon és én,

A vászon repedt és porlott a szén.

Ecsetet ragadtam, hogy álmomnak színt adjak,

Vajon milyen a szabadság színe a kobalt ég alatt?

De nem tetszett, mit rajzoltam, s később festettem,

Talán százszor is levakartam és százszor is felkentem.

Egy életen át e délutáni álom kínzott,

Meg lehet-e festeni a magyar szabadságot?

Milyen színe van neki, a színtelen világban?

S lelkünk vajon újra összeforr majd e lelketlen világban?

Az élet elszállt, mint az álmom a diófa alatt.

A kép elkészült e küzdelmes álom-lét alatt,

Szívem majd a Zazar partján pihen az anyaföld alatt, mondjátok,

A szabadság színe: piros, fehér, zöld, a kobalt ég alatt.