Fekete ezüst

Walter tiszteletes hunyorogva hajolt a fekete bőrkötéses Bibliája fölé. Fiatal arca így néhány évvel öregebbnek látszott, amint szúrós tekintetét az apró sorok közé fúrta. Sötét szemöldökét összevonta, olykor fejét ingatta, vagy finoman bólintott, amikor egy-egy érdekesebb részhez ért. Az isteni üzenet apró cseppekben szivárgott át a könyvből a fejébe. Megpróbált figyelni minden apró mozzanatára a krisztusi példázatnak, hogy aztán úgy magyarázza a gyülekezetnek, hogy az csakugyan megértse és kapjon valami lelki ajándékot az istentisztelet alatt.

"Kiment a magvető vetni. Vetés közben némelyik mag az útfélre esett és eltaposták, vagy megették az égi madarak." - olvasta félhangon a szöveget, majd papírt és ceruzát vett elő. A szent tűz, amit prédikációíráskor érzett, lassan parázslott csontjaiban és izgalomtól remegő kézzel írta le vázlatának első sorait.

Amikor aztán magára vette a fekete palástot, mintha valami megváltozott volna. Nem tulajdonított neki jelentőséget. Elindult a templom felé, aminek ezüstös csúcsa, mint az örökkévalóság felé mutató kőnyíl meredt az égre. - Vannak pillanatok, amikor a templomról az örökkévalóság jut eszünkbe.

* * *

Amint beszélt, bele-belepillantott jegyzetébe, amit sietve vetett papírra dohos lutheránus molyszagú szobájában. Nem tudott szabadon beszélni. Fogva tartotta az írás. Saját írása, az írás biztonsága. Úgy ragaszkodott a jegyzeteléshez, mintha odaszegezték volna, olyan elválaszthatatlanok voltak e rövid időre. Mint ahogy Krisztust a kereszthez szegezték. Meg-megremegett a hangja beszéd közben, főleg akkor, amikor az Isten szóhoz ért. Valósággal megborzongott ennek a szónak a hallatán. Olyan megdöbbentő, olyan félelmetes volt. Gondolatban alámerült az időben, egyre mélyebbre az évszázadok örvényében, míg elért addig a misztikus korhoz, amikor megszólalt az Úr. A teremtő, hatalmas, mennydörgő szavú Isten. "Vagyok, aki Vagyok" - dübörgött fel ebből a Walter által ásott kútból az Isten dörgő hangja, mintha egy alagútból beszélne. Valóban alagút volt, amelynek egyik végén Isten volt, a másik végén a prédikáló Walter tiszteletes. Közötte sötét, hideg évezredek. Csakis dörgő hangúnak képzelte el ezt az Istent, aki mindenekelőtt félelmet ébreszt. Ő viszont képtelen volt reprodukálni ezt a tekintélyt. Az ő szájából hamisan csengett a Teremtő szava, sokkal emberibb és erőtlenebb volt.

A nő ezüstszínű dzsekit viselt. Csillogót, mint az űrhajósoké. Walternek olyan érzése támadt, mintha a nő a csillagokból érkezett volna, egyenesen az égből. Még utcalány létére is mennyei, vagy legalábbis égi tünemény benyomását keltette. Walter keserűen húzta el a száját, s gondolatban megállapította, hogy talán ez az ezüstruhás nő közelebb van Istenhez, mint ő a hollószínű palástban. Valamit mondani akart neki, valami biztatást, vigasztalást, ami megnyugtatja a megfáradt lelket, a hitetlenségbe, kétségbeesésbe, kételkedésbe belefáradt lelket. Aktualizálni szeretett volna. Elszakadni a papírtól, elszakadni a textustól, és valamit mondani. Valami emberit mondani. Még sohasem improvizált, még sohasem rögtönzött. Félt. Félt önállóan gondolkodni, félt érezni, és érzelmeit kimutatni. Abban a tudatban élt és dolgozott, hogy az a nagy hollószínű palást mindent elrejt, gondolatait, érzelmeit, vágyait. És el is rejtette. Talán túl jól, mert most, amikor egy kis részvétet akart előkeresni a palást mögül, amikor bátorságot akart előhozni, akkor a palást makacsul testére tapadt, fojtogatni kezdte, egyre erősebben. A lelkére tapadt ez a feketeség s két lélegzetvétel között úgy érezte egy tizedmásodpercig, mintha maga az ördög szorongatná a lelkét, fekete, szőrös kezével.

Nem tudott semmit mondani. A kereszténység számára megfáradt nyílként zuhant le az ezüstruhás prostituált előtt, mintegy egy centiméter távolságra. Ennyire nem képes? - kérdezte magától, vagy csak neki rémlett, hogy poros lelkiismerete ismét megszólalt. Ennyire képtelen lenne összefoglalni a kereszténység lényegét, esszenciáját? Talán, mert ő nem ismerte. Talán ő is egész életében ezt kereste, könyvekben, kommentárokban, ősrégi nyelvek kusza szótáraiban, templomokban és szószékeken, és nem találta. Ebben a pillanatban, semmiben sem különbözött lelke az ezüstruhás utcalányétól, aki sírva, zokogva tért be a templomba, hogy megvigasztalódjon. Mindketten lebegtek abban az alagútban, melynek egyik végén a dörgő hangú Isten ismételgette megállás nélkül, hogy "Vagyok, aki Vagyok", és a másik végén a gyülekezet fásult érdektelensége.

Az ezüstruhás utcalány könnyezve felállt, majd szipogva kisietett a templomból, maga mögött hagyva azt az Istent, akinek vigasztalása nem jutott el hozzá. Walter tiszteletes pedig tovább magyarázott a szántás-vetés-aratás jelentőségéről, monotonon, néha krahácsolva, enyhén gesztikulálva hollószínű palástjában. Elvesztette a csatát. Rossz sáfárnak bizonyult és keserű, csalódott hangon mondta ki az Áment.

Az ezüstruhás prostituált élete egyhangú volt, de nem üres. A monotonság még nem jelent ürességet, még nem jelenti, hogy nincsenek érzelmei, vágyai, fájdalmai, félelmei. Mindezek benne voltak, de eltakarta az ezüstszínű dzseki, ami talán azért csillogott azon a vasárnap délelőttön olyan fényesen, mert valami átvillant ezen a testen, valami belső fényesség kifelé törekedett, át a hústest szövetén, a ruha anyagán, egyenesen Walter tiszteletes szemébe. Ez a belső tűz, fénysugár egy felismerés volt, valami olyan, amit még ő sohasem tapasztalt, amit nem tudott hová tenni, csak érezte, hogy elindult és könnyei patakokban folytak, tisztára mosva ennek a felismerésnek, ennek a földöntúli fénynek az útját.

Élete semmiben sem különbözött a többi utcalányétól. Rendezetlen családi körülmények juttatták erre a munkára. Menekülés volt egy torz szeretetből az üzleti szerelembe. Még csak luxuskurvának sem mondhatta magát, mert szépsége nem volt kirívó és nem tudta elhitetni magával, hogy élvezi a dolgot. Partnereivel igen. Magának viszont mindig igazat mondott, sohasem hazudott saját lelkének. Kliensei török kamionsofőrök és olasz üzletemberek voltak, valutaüzérek, akik durván leszólították, meghívták egy italra. Zajosan beszéltek, sokat ittak, rendszerint töményet, megállás nélkül szivaroztak, és nagyokat nevettek. Az olasz nyelv alkalmas a különleges durva trágárságok kifejezésére és magas fokú obszcenitások kimondására. Sokat mosolygott nekik, rúzsos ajkaival szajhálkodva ráharapott a vékony falú pohárra s nyelvét beleérintette az italba. Ajka után rúzsos maradt a pohár. Torkán legördült az erős rozspálinka, akár mint valami nehéz higanycseppek. Érezte, teste áthevül a tüzes ital hatására. Már nem esett nehezére kacagnia. Szajhálkodva, vulgárisan kacagott a részeg olaszokkal együtt valami trágárságon s érezte, hogy minden egyes kacagás után megkönnyebbül. Lelkéről rétegenként hámlottak le a tévedések, megalkuvások, érőtelenségek, kudarcélmények. Aztán beleomlott egy izzadt alkohol- és szivargőzös olasz barna, ragacsos karjába, aki felvitte a szobájába.

Rendszerint a félhomályt szerették. Az olasz böfögött kettőt, majd káromkodott és vetkőzni kezdett. Durván nyúlt a lányhoz. Elvégre csak egy utcalány volt. Lecibálta ruháit, majd megpróbált valami csókfélét a lány ajkára nyomni, de csak egy türelmetlen lihegésre futotta. A lány igyekezett a kedvében járni, mindenben engedelmeskedett s meztelenségének teljes tudatában hempergett az ágyon. Ilyenkor mintha kiszállt volna a testéből, és felülről nézte magát. Mint egy eszközt, vagy mint egy szerszámot, látta formás testét, amit a pénzes, ápolatlan olasz marcangolt, mint kutya a koncot. Vonaglott a másik test alatt s érezte, hogy teste engedelmeskedik, befogadja a másik testet, aki ugyanolyan vétkes, mint az övé. Valami apró rokonszenvet érzett, vagy szánalmat, ami arcára ki is vetítődött. Ilyenkor az olasz pénzes pasasok azt hitték, hogy szerelem az, hogy tényleg szívből csinálja, és megelégedtek az aktus után. Vissza-visszatértek hozzá, mert kedvelték, ahogy szeretkezik. Szerették, de csak egy pár percig. Ő is szánta őket, de csak egy pár pillanatig. Aztán a rozspálinka kövér higanycseppjei mindent elborítottak és rezzenéstelenné vált minden, akár egy higanycsepp.

Walter tiszteletes szívélyes mosollyal vonult be a gyülekezeti terembe, ahol az istentisztelet utáni kávézást szokták megtartani. Meleg nyüzsgés fogadta. Már javában folyt a beszélgetés, evés, kávézás, visszafogott pletykálkodás, ami undorral töltötte el Walter tiszteletest. Ezért nem kedvelte ezeket az alkalmakat, ezért nem is kezdeményezett beszélgetést. Mindig hallgatott, és az embereknek mindig volt mondanivalójuk a tiszteletesnek. Egymásnak nem annyira. Alighogy kézbe vett egy csésze kávét és megpróbálta volna a süteményt elfogyasztani, megszólította őt egy középkorú nő, akinek nyájas hangjába némi tolakodás is vegyült.

- Tiszteletes úr - kezdett bele pergő hangon a mondanivalójába -, én nem tudom, ki lehetett az a fiatal nő, aki ma bejött az istentiszteletre, de felháborító volt. Az öltözéke... az egyenesen minősíthetetlen. De hát kérdem én, mégis hogy jöhet be valaki egy templomba miniszoknyában és tűsarkú cipőben? Még jó, hogy a tiszteletes úr úgy ránézett. Biztos elszégyellte magát és kiment. Egy ilyen nő, kérem szépen, csak - és most suttogóra fogta a hangját - egy kurva lehet. - Felháborodását egy bólintással is kihangsúlyozta. - Az ilyeneket mind össze kéne szedni és bezárni! - folytatta ítéletes hangú beszédét.

De Walter tiszteletes tovább mosolygott és olykor helyeslően bólintott. Hallgatta a báránykáját, hadd beszéljen, hadd tombolja ki magát. Nem vágott közbe, mer már gondolatai messze jártak. Nem tudott szabadulni ettől a képtől, ettől az ezüstszínű dzsekitől. Úgy érezte, ezután folyton vele lesz, mindig kísérteni fogja valahányszor fellép a recsegő tölgyfa szószékre, hogy hirdesse annak az Istennek az igéjét, aki megteremtette őt... és aki megteremtette az ezüstszínű dzsekis utcalányt is. Megborzongott, amikor arra gondolt, hogy jövő héten ismét fel kell menjen erre a parancsnoki hídra. Ismét szembe kell nézzen az emberekkel, akik hamarosan megköveznék az utcalányt. Enyhe undort érzett és csalódottságot, megvetést érzett ezek ellen az emberek ellen. "Hogyan merészelik bántani az ő kísértetét, amihez szintén odaszegeződött, mint Krisztus a keresztfához? Szenvedést okozott ez a kereszt neki is. Hirtelen a parázna nő példája jutott eszébe. Jézus ezt mondta neki: «Eredj el, és többet ne vétkezzél.» Igen. Ezt kellett volna mondja ő is akkor, amikor rájött, hogy az az ezüstszínű dzsekis nő egy utcalány. Meg kellett volna álljon a prédikációval, és meg kellett volna mondja... "Az Úr Jézus teérted is meghalt a kereszten, jer, testvérem, imádkozzunk. Eredj el, és többet ne vétkezzél. Igen. Ezt kellett volna tenni. Ezt kellett volna. Kellett volna." Visszhangzott néhány tizedmásodpercig fejében a gondolat, aztán ismét a jelenben volt egy pillanatig, amikor látta a zöld féloldalra csapott sapkás nőt, ahogy felindultan sértegeti az utcanőt, s szájából folyton repültek a morzsák, mint egy sorozatvetőből. "De mit szólt volna a gyülekezet- töprengett magában -, mit szólt volna ez az erélyes, temperamentumos nő, ahhoz, hogy csak úgy megszólít valakit a szószékről, aki ráadásul még nem is gyülekezeti tag?" Mindjárt elindult volna a pletyka: biztos ismerte valahonnan, volt más dolga vele, a tiszteletes utcalányokat szólít le a szószékről, és ehhez hasonló durvaságok, rágalmak, melyektől irtózott, ha csak rágondolt. Arca belefájdult a mosolygásba és belekortyolt kihűlt kávéjába. "Gyerünk gyorsan, idd meg, aztán tűnés" - fogalmazta meg magában. Közben a zöld féloldalra csapott sapkájú, temperamentumos nő is abbahagyta a mondókáját és nyájasan mosolygott, majd szabadkozó hangon folytatta.

- Ó, bocsásson meg, hogy feltartottam a tiszteletes urat, egy kicsit sokat beszéltem.

- Hát persze.

Csak ennyit mondott, majd ő is szabadkozva távozott a teremből, ahol már indulóban volt mindenki. Maga mögött hagyta ezeket a rágalmakat, amiket elképzelt, a pletykákat, a tekinteteket, a tömeget, ami kétezer év óta semmit sem változott. "Vajon nem ugyanilyen emberek feszítették meg Jézust is?" - tette fel a kérdést, mikor sietve kinyitotta a lakását. Aztán az ajtó csapódására kifújta magát. Most már kettesben maradhatott ő és az ezüstdzsekis kísértet.

A nehéz álmok, mint vastag hártyák szakadtak le szeméről. Teste még mindig fedetlen volt. Mellette mélyen szuszogott az olasz pasas, mint egy partra vetett hal. Másnapossága nem az első eset volt. Ettől már nem tudott kiborulni, megszokássá vált. Az egyetlen hatásos módszer volt, amivel testét, amiben érző lelke lakott, egy eszközzé változtassa. Egy eszközzé, ami megélhetését biztosítja.

Bement a fürdőszobába és megengedte a melegvizet. Hagyta, hadd zubogjon, hadd teljen meg a kád a forró vízzel, ami majd megtisztítja testét minden szennytől. Bárcsak a lélek tisztogatása is ilyen könnyen menne. Arca elhomályosult a tükörben, ahogy bepárásodott az üveg, már nem ismerte fel magát. Már nem magát látta, hanem csak egy alakot. Óvatos mozdulattal beszállt a kádba. Hagyta, hogy a forró víz fokozatosan ölelje át testét. Mint a pokol tüze, úgy égette testét a víz. Úgy érezte, megérdemli. Megérdemli, mert nem választott egy becsületes életet, egy szakmát, amit kitanulhatott volna, nem alapított családot, nem tartozik senkihez, és nem is ismer senkit. Még Istent sem. Nem kéne ezt így folytatnia. Ez már kibírhatatlan, folyton sminkmaszkot hordani, naphosszat állni és várni, hogy valaki megvásárolja ágyékát néhány órára, aztán megint elölről az egész. Mit számít, hogy milyen nap van, hogy tél van, vagy nyár. A kádból halvány gőz emelkedett fel, mint valami archaikus égőáldozat füstje. Engesztelő áldozat volt az Istennek. Saját élő, eleven, tisztátalan testét tette az oltárra és égette. Valami meggyújtotta ezt a tüzet, a lelkiismeret tüzét, a bűnbánatnak a tüzét. Egy gondolat. Egy felismerés. Nyakig belemerült a habok közé, szemét lehunyva, sóhajtott, majd félhangosan kimondta.

- Tegnap vasárnap volt. Legalább vasárnap nem kellett volna.

Walter tiszteletes kinézett az ablakon. Az ég szürke volt, szomorú szürke. Walter tiszteletest a héber-német szótárra emlékeztette ez a szín. Annak is ilyen fedele volt, bár sohasem értette, hogy miért kell egy ilyen könyvnek, ami Isten szavainak sokrétű értelmét tárja fel, szürke fedelet tenni. Annyira elszomorítja, elkedvetleníti az embert. Szürkének érezte magát. Fullasztóan hatott ez a felhőréteg. Lebiggyesztette az ajkát, mint aki belenyugszik valamibe, aztán bement a fürdőszobába. Megeresztette a melegvizet, hadd zubogjon, hadd teljen meg a kád forró vízzel, ami lemossa testének minden szennyét. "Bárcsak a lelket is ilyen könnyen meg lehetne tisztítani" - villant át agyán, majd figyelte, hogyan homályosodik be a tükör, hogyan takarja el a pára az arcát. Lassan eltűnt és nem látta már arcképét. Már nem tudott szembenézni önmagával. Nem látott tisztán. Testét körülvette a forró víz. A pokolra emlékeztette, amit néha emlegetett is a faragott, recsegő-ropogó szószékről. Nem érzett félelmet. Inkább közönyt. Ez a közöny minden félelemnél, rettegésnél elviselhetetlenebb állapot volt. Nyakig belecsúszott a kádba, majd félhangosan kimondta, amit gondolt.

- Meg kellett volna mondanom.

Lelkében a félelem és az elhatározás küzdött. Az elhatározás, hogy felkeresi az utcalányt és beszél vele. Beszél neki Istenről, a kereszténységről, a feltámadásról, újrakezdésről, üdvösségről. Arról, hogy Isten őt is szereti és érte is meghalt, és hogy van lehetőség új életet kezdeni. És a félelemé, hogy mit szól hozzá a gyülekezet. Mi lesz, ha valaki meglátja? És mit szólna hozzá a zöld féloldalra csapott sapkás nő? A félelem, mint síkos kígyó csúszott be gondolataiba. Észre sem vette. Már nem volt ereje tovább gondolkodni. Álmosság fogta el és elaludt. Lelkiismerete is.

"Meg kéne szentelni az ünnepnapot. Mint más emberek. Legalább vasárnap kéne, más legyen" - töprengett az utcalány és felhúzta ezüstszínű dzsekije cipzárját. Rájött, mennyire hiányoznak életéből az ünnepek. Mikor is volt egy emlékezetes karácsonya? Talán öt éves lehetett. Milyen rég is volt az! Azóta egy szép karácsonya sem volt, se egy ünnepélyes húsvét, születésnap, névnapról nem is beszélve. Nem voltak ünnepek, csak fájó emlékek, amire nem akart emlékezni. Félt emlékezni. Félt újra kezdeni az életet. Pedig az imént még elhatározta, hogy felkeresi a tiszteletest és megkéri, hogy beszéljen neki Istenről, hogyan szentelje meg a napot, hogyan változtasson életet, adjon tanácsot neki. De a félelem, mint nyirkos kígyó csúszott be gondolataiba, érzéseibe. Észre sem vette. Ő már hiába is menne, már nem kezdheti elölről az életét. Nem tagadhatja le a múltját, egyébként is mit mondana neki a tiszteletes? Lehet, hogy szóba sem állna vele. A félelem közönnyé változott benne. S ez a közöny a pokoltól való félelemnél is elviselhetetlenebb volt. Közöny nélkül nem tudott volna dolgozni. Ez is hozzátartozott a munkájához. Számára mindennapi volt a közöny. Az emberektől tanulta, akiket kiszolgált, akiknek fiatalságát feláldozta, akiknek becsületét, lehetőségeit, álmait feláldozta. És mit kapott helyébe? Közöny. Be kellett érnie ezzel.

Kiállt a sarokra és cigarettára gyújtott. Lefelé fújta a füstöt, mert már nem akart égőáldozatot bemutatni. Szenvedni akart.

Walter tiszteletes mélyen magába szívta a friss őszi levegőt. Elindult. Maga sem tudta, hová. Rábízta magát a sorsra, vagy inkább a végzetre, mert sohasem tudta, melyik befolyásolta jobban az életét. A sorsa, hogy pap lett, vagy a végzete? Mert mindenképpen a végzet felé hajlott, mert tudta, hogy valami történni fog, valaminek, vége kell legyen. Maga mögött hagyta a parókiát, a szent tudományok egész raktárát, a Luther művek sorozatát, amelyek mint zongorabillentyűk sorakoztak a polcon, érintetlenül, porosan. Maga mögött hagyta az ezüstösen fénylő templomtornyot, az üdvösség felé mutató kőnyilat. Lefelé nézett. A tócsák tükrében az ég mélységként látszott. Valamikor a magasság csábította, most pedig a mélység hívogatja.

Befordult a sarkon.

Vasárnap, amikor ismét felment a recsegő-ropogó, faragott szószékre, nem remegett a lába. Már nem érzett félelmet, a Szentlélek tüzét, ahogy végigperzseli csontjait, és szent remegéssel tölti el. Belenyugvást érzett. Valami kimondhatatlan nyugalmat, mint aki tudja, mi lesz vele, hova kerül. A közönynek volt ez egy szelídebb változata, a megbocsátó, mindent feloldó, elfedező közönyé. A szürke közönyé, ami a héber-német szótár titkait rejtette, a felhők szürke nyomasztó közönye, ami elrejti a napot. Azé a közönyé, ami akkor is lelkébe telepedett, amikor találkozott az utcán az ezüstszínű dzsekis utcalánnyal. S ez az ezüstszínű dzseki is közönyt sugárzott. Amikor karjaiban feküdt és birtokba vette a testét, hogy átadja azt a közönyt, amit az emberektől tanult, akkor sem érzett semmi mást. Az emberektől tanult közöny. Az emberektől, akiknek szolgált. Akik birtokba vették a lelkét, a szeretetét, a magánéletét, akik durván visszaéltek jóindulatával. Elvégre csak egy lelkész. A közöny immár eszközzé vált számára. Enélkül már nem tudott volna dolgozni.

Az utcalány szerette néhány percig, vagy inkább szánta, mint a többieket, aztán a hideg higanycseppek legördültek a torkán és ismét minden rezzenéstelenné vált, akár egy csepp higany.

Ezüstös. Csillogó. Szürke.

Azt hiszem, akkor Walter tiszteletes a magvetőről prédikált. Közben kitért a földművelésre, a nehéz földi munkára és sok más egyébre. A gyülekezet megelégedett volt. Még a zöld féloldalra csapott sapkás nő is.