Emlékszem, már nem szálltak fekete korompillangók,
Az égigérő torony is mély álomba szenderült,
Az ipar csörtető zaját elsodorta a Küküllő zavaros vize,
Csak a templom harangja kongatott búsan, de magyarul.
Halottak napján a temető gyertyafénybe öltözik,
Az élők a holtakhoz jönnek imára, tanácsért, békéért, háláért,
Már nem lesz kormos az arcod, ha könnyeid végigszántják,
Csak a kezed, ha a röghöz nyúlsz melyből vétettél.
Volt egy kapu, a templommal vállvetve,
Alatta futott a pénzes országút, s a zajos világ is vele
Marcona szuronyos katona kérdezte egykoron...
Merre tart utad, mi van a batyudban, jó ember mi lesz veled?
Arcát, s szuronyát elsodorta az idő
A kaput is széthordták, csak a templom áll,
De a kérdés még mindig hangzik odafentről:
Merre tart utad, s miért oly nehéz a lelked batyuja?
Mi marad majd, ha egyszer minden véget ér?
Mi marad majd a kormos álmokból?
Egyszer majd kitisztul az ég, s lelkünk havára nem hull több korom...
Szívemben viszlek magammal, szólj harang még sokáig magyarul.
Horváth Csaba (Kiskapus 2023 szeptember)
