Még
első szolgálati helyemen voltam. Tél volt, illetve már a tél
vége felé tartottunk. Amikor beléptem a fáskamrába, hogy tűzifát
hasogassak. Furcsa dolgot tapasztaltam. A tél folyamán, ugyanis,
amikor naponta fát vágtam, azokat a darabokat, görcsöket,
melyeket nem tudtam felaprítani félredobtam: majd még növök,
mint a népmesében, majd még erősödöm, és akkor újra
nekiveselkedem. Így ment ez alkalomról-alkalomra, mígnem ezen a
nevezetes napon a tűzifából már csak görcsök maradtak. Mit
csináljunk, amikor már csak görcsök vannak? Lehangoló látvány,
amikor már csak görcsöket látsz. Tűnődtem magamban. Érdemes-e
még valamit is csinálni? A görcsök kemények. Nem lehet csak úgy
széthasítani, nem éri meg a fáradtságot, és nem is lesz belőlük
rendes tűz. Próbálgattam magyarázatokat találni erőtlenségemre.
Aztán adtam még egy esélyt magamnak és belevágtam a fejszét az
egyik göcsörtös tuskóba. Na most aztán, se ki, se be. Egy
darabig ácsorogtam, aztán mentő ötletem támadt. Elhívom a
mestert, segítsen. Nem volt ez alapvetően olyan rossz gondolat, mert
a harangozó asztalosmester volt, aki értett a fához, majd segít
összevágni. Egy félliter kétszerfőzött szilvapálinkát
készítettem a fáskamra sarkába, sosem lehet tudni alapon, mikor
lesz rá szükség, illetve bátorításul, aztán elindultam. Szó
nélkül jött, nagyon segítőkészen. Mi a gond? Kérdezte.
Nincsenek már csak görcsök. Tártam elé a nagy igazságot. Az is
fa. Az is elég. Az is melegít. Ránézett az üvegre. Én
bólintottam, hogy csak bátran. Elvette az üveget, szájához
emelte. Nekem egy Shakespeare szonett jutott az eszembe, ahogy
hatalmas kortyokkal magába engedte a spirituszt. (Az vagy nekem,
mint testnek a kenyér S tavaszi zápor fűszere a földnek, Lelkem
miattad örök harcban él,) De a 75.szonett soraiból nem tudtam
többet idézni, mert közben megragadta a fejszét és az egyik
órmótlan ákácfa tuskóba eresztette, olyan erővel, hogy a
szilánkok úgy repültek, mintha gyalogsági aknára léptem volna.
Hamar fedezékbe is vonultam, és néztem, ahogy minden fejszecsapás
eredményeként a tuskók engednek, elrepednek, eltörnek,
megnyílnak, akár a tavirózsa. Néhány perc után megállt a
mester, letette a fejszét, gyöngyöző homlokát megtörölte a
kabátujjával, majd ismét beleivott az üvegbe. Most már
bátrabban. Amikor kellően feltöltekezett, intett a tőke felé:
most maga jön tiszteletes úr. Rendben. Nézni néztem, eddig hogyan
dolgozott a mester, de hát sokszor nem elég nézni a másikat, hogy
le tudjuk utánozni. A fejsze már az első suhintásnál beleragadt
a görcsbe. A mester szótlanul nézte. Szedje ki. Nem tudom.
Próbálja! Adta az utasítást. Próbálom, de nem megy. Hogy nem
megy? Fordítsa meg! Maga az erősebb, gyerünk! Nehezem, de valahogy
kiszedtem a fejszét az órmótlan és nehéz görcsből. Nem nekem
való ez a mesterség! Nem a csudát. Sóhajtozott. Fogja azt a
fejszét. Na, magyarázta, mielőtt lesújtottam volna: mondok
valamit. Mindig a szívére üssön. Aha. Könnyű azt mondani
gondoltam. De hol van a szíve a tuskónak? Itt ni. Mutatott a tuskó
erezetének közepére hiányos ujjkészletével, ahogy ez már
megszokott dolog a favágóknál.(Nekem még mind megvan!) Ide kell
ütni. Ezt kell eltalálni. Ha a szívét eltalálja, akkor
megnyilik. Hátrébb állt, alakja a fáskamra ajtóban olyan volt,
mint az éppen feltámadott Jézus Krisztusé, aki a fényben áll.
Rendben. Sóhajtottam megadóan, bár nem sok esélyt adtam magamnak,
hogy eredményesebben fogom végezni a munkát, de azért, ami tőlem
telik, megteszem. Lesújtottam. Beleragadt. A mester türelmesen
várt. Nem szólt. Sem azt , hogy jó, sem azt, hogy nem jó. A
tizenötödik kudarc után, már kezdtem látni a fatuskók szívét.
A huszadik után, már engedtek a görcsök, repültek a szilánkok.
Látszott a munka eredménye. Na lássa. Ezek a száraz görcsök
sokkal jobbak a hagyományos fáknál, mert ezek reggelik tartják a
parazsat. Öregek, szárazak, de kemények. Nehezebben alszik ki
belőlük a parázs. Némán bólogattam. Mit is lehetett volna erre
mondani. Az üres üveget a földre dobta. Fejébe nyomta kucsmáját,
aztán elégedetten távozott. Na, Isten áldja tiszteletes! Azzal
eltűnt a havas úton. Azóta is eszembe jut ez a tanács, és mint
engedelmes diák, amikor egy-egy nehezen hasadó görcsöt kell
elhasítanom elismételem a fáskamrában tanítottakat, szóról
szóra. És a görcsök engednek, megnyílnak. És melegítenek. Este
a cserépkályha valahogy másképpen ontotta melegét. Igen, azt
hiszem nem csat hőt sugárzott, hanem melegséget.
