Fények

Mint minden érdekes történet valahol keleten kezdődik. Az elfelejtett tájak földjén, ahol szakállas pátriárkák vándoroltak az Úr parancsára, vagy éppen szakadt ruhás szerzetesek keresnek utat az új hitnek szintén a Lélektől indítva. Ennek a távoli, világnak a hangulata érdekes módon itt nyugaton is megjelenik. Csupán figyelni kell rá. Keresni, megragadni, aztán el nem engedni.

Délután volt. Talán fél öt körül. A havas járdán bandukoltam, mögöttem apám lépdelt masszív léptekkel, mint majdan Jákób . Hittanórára igyekeztünk. Szombat délután volt,s a templom még messze . Már sötétedett. A híd amelyen át kellett mennünk, ami elválasztotta a külvárost a belvárostól jeges csúszdának tűnt a lemenő nap fényében. Minden annyira lehangoló volt.A tél, a hideg, a szürkület, az est, mintha sohasem akarna már kihajnalodni.

A hittanórás gyerekek csevegtek. Mesélték , milyen volt ma a foci a havas iskolaudvaron, vagy éppen mit barkácsoltak kézimunkaórán. Senki sem bámulta az imaterem hatalmas festményeit. Az már a múlté. Rég elfelejtett öregemberek voltak, öreg cserépedények, melyben hajdanán az Úr lelke oly szívesen megpihent. Ezek az ősz hajú emberek építettek oltárokat, templomokat, szórták az igét, embereken segítettek, aztán helyüket újak foglalták el. Mindig újak és egyre újabbak. Alakjuk megbabonázott. Masszív széken ült némelyik, határozott, arckifejezéssel, csontos keze úgy szorította a Bibliát, mint annak idején Mózes a kőtáblákat. Hosszú palástjuk furcsán redőzött, mint a lecsendesítésre váró tenger. Nagy emberek lehettek, gondoltam amikor felnéztem ezekre a nálamnál sokkal magasabb festményekre. Aztán volt ott még egy térkép is, ami ismerős volt az iskolából . Fölötte egy másik festmény, de inkább rajz, vagy talán kőnyomat. Furcsa embert ábrázolt. Egyszer azon nevettünk, hogy az egyik hittanórás azt mondta rá, hogy milyen mulya képe van és milyen vicces micisapkája. Valóban érdekes Luther kép volt. Sápadt, fáradt arcot ábrázolt. Tekintete valahova a messzeségbe meredt és nagyon sokáig kutatta a letűnt időket, ősi helyeket s amit látott, megrendült tőle a föld is. Valóban vicces sapkája volt. Talán ez az ami úgy fogva tartott és arra indított, hogy megkérdezzem: ki az az ember? Velem szemben egy szép Jézus portré függött, ami oltárkép is lehetett a jobbjával intő mozdulatot végző Jézust ábrázolt. Csodálatos volt ez a kép. Mindig azt hittem, hogy fénykép, bár nem jutott eszembe soha, hogy hogyan fényképezték le.A lényeg az, hogy nagyon hiteles volt. Fiatal arc és színes selyem leplekbe becsavart test. El nem tudtam képzelni hogyan lehet ilyen ruhában mozogni. Nem tudtam eldönteni pontosan, hogy ez most Jézus, vagy Isten. Akkor még minden nagyon összefüggött. Rajongtam ezért a képért. Olyan szelíden intett,fenyegetett,hogy semmi esetre sem lehetett egyenrangúnak tekinteni a tanitónéni agresszív fenyegetésével, vagy a szülői fenyitéssel.Sokat elbambultam ezen a képen. Rajta felejtettem tekintetemet, olykor véletlenül, máskor viszont szándékosan.A háttérben a tiszteletes magyarázta József történetét, vagy valami egyéb történetet, amit már ismertem.

Ebből az édesded ábrándozásból ébresztett fel a tiszteletes jelenléte.A zsibongás alábbhagyott, de nem sünt meg. Egyenletes léptekkel közeledett a harmóniumhoz, majd leült. Én semmit sem láttam belőle, csak néha a fejét amikor lecsukta a kottatartót. Elővettük a fekete vászonkötéses énekeskönyvet, amin ezüst Luther rózsa volt és belekezdtünk egy hitélesztő énekbe, rendszerint a Pásztorunk a Jézus-ba, amit már kívülről tudtunk. Ének közben körmömmel keresztet karcoltam a könyv hátlapjára. Olyan volt mint egy palatábla. Jól lehetett rá karcolni, közben szólt a harmónium, ami elbűvölő, felemelő búgás árasztott. Nem tudtam elképzelni hogyan jönnek ki a hangok ebből a furcsa szekrényből.A tiszteletesnek szokatlanul hosszú ujjai voltak. Tetszett nekem milyen hosszú, vékony ujjak, milyen szimmetrikus tenyere van és milyen szépen muzsikál. Azután összekulcsolta ezeket a szokatlanul hosszú ujjakat, ahogy a papok szokták és imádkozott. Ilyenkor vártam, hogy az a fénykép a Jézusról vagy Istenről leengedi feltartott figyelmeztető kezét és vállon veregeti a tiszteletest, hogy minden rendben van. De nem történt semmi. Nem estem kétségbe, gondoltam csupán idő kérdése, előbb-utóbb csak elfárad az Úristen keze, ha sokáig úgy tartja, aztán leengedi. Akkor még úgy hittem az Úr keze is elfáradhat.

Megkezdődött a hittanóra fénypontja, amikor a történet következett. Izgatottan készültem az ilyen történetek hallgatására, mert lebilincselt. Mindig történik benne valami nagy dolog, akár özönvíz, tűzeső, népvándorlás, esetleg megjelenik egy erős ember, aki nagyon sok másikat megöl mindössze egy szamár állkapcsával. Ezúttal azonban egy furcsa öregemberről szólt a történet.Ábrahámról.Furcsán ejtette ki a tiszteletes ezt a nevet.Ő már javában beszélt én még mindig a nevet forgattam a számban, mint egy cukorkát. Megpróbáltam ugyanazzal az arckifejezéssel kiejteni, mint amivel a tiszteletes

Egy nagyszakállú ősz öreg embernek képzeltem el, talán valami olyasfélének, mint ott az egyik festményen láttam. Csontos kezű, ráncos arcú, lángoló tekintetű embernek. Közben már úton is volt ez az ember, akinek a nevét olyan sokáig ismételtem. Útban volt egy hegyre egy másik furcsa nevű ember társaságában:Izsákkal.Furcsa volt nekem, hogy ez az ember, aki Isten hű szolgája volt, most miért kell feláldozza a fiát neki, hiszen azon a fényképszerű képen egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki embervérre szomjazik.Szelid pónibarna szeme, niluskék és rubinvörös leplei földöntúli szelídséget sugároztak, mintha csak ezt sugallták volna: ne félj fiam, nem tudsz semmi olyan bűnt elkövetni, amit én ne tudnék megbocsátani. Igen. A mindent megbocsátó jóságos Isten képe sokáig függött emlékezetemben,s nagyon sokszor visszatértem hozzá, képzeletben, imádságban, gondolatban.

A történet tovább gördült, s mire én visszakapcsoltam mint egy hűtőszekrény hőkapcsolója, már ott tartottunk, hogy az angyal megjelent és Ábrahám fülébe ordította, hogy nem kell feláldoznia fiát. Valóban, most ordítozásnak tűnt nekem is a tiszteletes hangja, holott az elbeszélés folyamán soha egy hanggal nem emelte meg a hangszinét.Nocsak, töprengtem. Milyen kiszámíthatatlan az Isten. Egyszer azt akarja, hogy feláldozzák a gyereket, később pedig meggondolja magát. Meggondolja magát és küld egy angyalt.Végülis csak nem maradt el az áldozat, mert egy kecskét mégis csak feláldoztak. De az mégsem olyan mintha egy embert áldozott volna fel. Némileg csalódott voltam. Semmi nagy dolog nem történt ebben a történetben. Nem vonult fel valami páncélos óriás ,mint Góliát, nem sepert egyiptomi csapás a történetben, csupán egy angyal közölte a jó hirt.Talán akkor még Isten számomra látványos dolgokat cselekvő Isten volt. De ez a történet változást idézett elő. Történetesen azt, hogy a lélek a csodák igazi nagy színtere.

A tiszteletes ismét lehajolt a frigyláda szerű harmónium mögé és felhangzott a Fel barátim drága Jézus csengő gyermekhangon.A záró imádságkor ismét egymásba fonta hosszú zongorabillentyűkre emlékeztető ujjait s alázatos hangon imádkozott, mintha búcsúzkodna az Istentől. Addigra már a parfümözött anyukák is megjöttek s a cigarettaszagú apukák a folyton mosolygó csillogó szemű nagymamák, hogy csemetéjüket hazavigyék.

Útközben vett apám egy zacskó aszalt szilvát s a nátriumgőz lámpák betlehemi fényében megindultunk haza. Otthon sötétség fogadott, mert áramszünet volt. Nagyanyámék konyhájában derengett valami világosság. Az asztalon állt egy petróleum lámpa, ami füstölve pislogott, mint kialudni készülő áldozati tűz. Felkucorodtam az ágyra s bámultam a tüzet. Szerettem így áramszünetkor felülni az ágyra s hallgatni a két öreget hogyan beszélgetnek, morgolódnak, zsörtölődnek, hogy mikor jön meg a villany. Leültek vacsorázni s a gőzölgő tejbegríz fényben úgy néztek ki, mint az emmausi tanitványok.Az aszalt szilvára nem csúszott a tejbegríz, így nem ettem ,csak néztem őket. Ábrahám és Sára.gondoltam.A tiszteletes furcsa arckifejezése, ahogy azt a br-t ejtette ki, jutott eszembe. Minden megy tovább. Isten gondoskodik a folyamatosságról.

Nagyapám leült az ágyra. Együtt vártuk a villanyt.Megkérdeztem:miért van sötét? Nem válaszolt. Megvonta a vállát, mint annak idején Ábrahám, amikor megkérdezte, hogy mit fognak feláldozni.A sötét azért volt, most már tudom, mert olyankor történnek a csodák. Olyankor vesszük észre a csodákat, mint azt is, hogy angyal szállt el felettünk s a konyha fénybe borult.A villany mindenkit felvidított, van fény, lehet látni, lehet tévét nézni.A sötétben legfeljebb Isten válik láthatóvá.

Aznap este lefekvéskor még eszembe jutott a hittanóra. Az ágyam melletti falvédőn is ez a jelenet volt látható. Ábrahám kész feláldozni fiát. Eddig sohasem értettem, eddig sohasem gondolkodtam el ezen a képen. Az angyal könnyed balettlépésre emlékeztető mozdulatára, ahogy megérinti a kést markoló marcona öreget...

Azóta sok idő eltelt s ennek a távoli keletnek a hangulata itt maradt velem. Azon az estén engem is megragadott az Úr angyala és sohasem távozott el tőlem. Nem tudom ki kit ragadott meg azon az estén az angyal engem, vagy én őtet, de valahányszor eloltom a villanyt, vagy lehunyom a szemem ott látom az öreget felfelé az úton, egyenletes léptekkel, gondterhelt tekintettel s ismerős módon megvonja a vállát.