Szeptember
volt. A nap ferdén sütött. Ez a verőfény mindig az iskolakezdést
juttatta eszembe, s bár rég elhagytam az iskolapadot, mégis valami
furcsa szomorúság vett erőt rajtam, hogy vége a nyárnak, a
gyermekkornak, valaminek, ami már sohasem jön vissza. Na, azért
ebben nem voltam annyira biztos, mert léptekre lettem figyelmes.
Léptekre és nevetésre. Kitti egy elnyűtt iskolatáskával a hátán
futott felém. Messziről integetett, hogy álljak meg. Hová
szaladsz ilyen vidáman? Iskolába. Lihegte, amikor odaért. Még van
az iskolakezdésig pár nap. Egyébként hányadikba is mész? Már
negyedikes leszek. Húzta ki büszkén magát a kis emberpalánta. És
melyik iskolába mész? Tettem az ostobát. Az „annyanyelvű”
magyar iskolába. A „ny” betűt úgy megnyomta, mintha odaragadt
volna a nyelve a szájpadlásához. És te papbácsi merre mész?
Iskolába. Feleltem. Melyikbe? Az „annyanyelvű” iskolába. De
még van pár nap az iskolakezdésig. Te mondtad. Abba az iskolába,
amelyikbe megyek már rég nem szól a csengő. Lesütött szemmel
állt. Akkor tudom melyikbe mész, a régi magyar iskolába. Mehetek
veled? Hát... nem is tudom... Nem félsz a régi épületektől? Én
nem félek semmitől papbácsi. Negyedikes leszek. A negyedikesek már
nem szoktak félni semmitől. Igazad van. El is felejtettem.
Kinyújtottam a kezem és elindultunk kézenfogva a régi magyar
iskolába. Egyébként csak iskolásdit játszottam papbácsi.
Gondoltam, de most a játékból azért igaziba fogunk átmenni. Már
alig várom! A mama mesélte, hogy ő még ide járt iskolába, meg a
tata is, aztán lett az új épület. Igen, tudom a történetét,
gondoltam és szótlanul folytattuk utunkat, amíg megérkeztünk az
épület elé. Mi van oda írva? Ott fent? Igen. Nem nagyon látom,
meg nem is nagyon tudom elolvasni. Segítesz? Igen. Mutattam betűről
betűre a megrongált imitt-amott eltűnt betűket, amiket a
homlokzatra írtak. „Itten formáltatik a gyermeki elme, hogy
beleoltassék az Isten félelme. Építtetett 1861”. Hallgattunk. A
mély csend ránk telepedett, s ebben a csendben mintha a falak
megszólaltak volna. Durva kifejezések röpködtek, amikor az
épületet elvették a kommunisták, tönkretették, s kis híján
még a templomból is gabonaraktárat akartak csinálni. De a felirat
megmaradt. Jöttek - mentek a mindenféle istentelen rendszerek, s az
Isten neve megmaradt a mészréteg alatt (még csak nem is megbújva,
csak a háttérben inkább) a különféle lobogók és jelszavak és
himnuszok és pártok alatt. Menjünk be. Mondtam. Mi az, hogy
formáltatik, meg hogy oltassék? Formálódik. Mondtam. Akkor,
amikor itt tanítottak ebben az iskolában még olyan világ volt,
hogy a tankönyvekben az állt, hogy a világot Isten teremtette. Meg
a miatyánkkal kezdték a tanítást. Formálódott az ember. Oltani
az olyan, mint amikor oltják be a gyümölcsfát, meg a rózsákat.
A vadba oltják a nemeset. A gyermekek, akik ide jártak ugyanolyan
rosszak, csintalanok voltak mint te meg én. Ők sem szerettek
tanulni. De ebbe a vad, engedetlen, akaratos szívbe a tanítók a
tiszta hitet beleoltották, hogy legyen az életed szép, teremjen
gyümölcsöt, jó ember legyen belőled. Aki tudja mit akar, honnan
jött és hová megy. Kik építették ezt az iskolát? Olyanok, akik
hittek abban, ami ott fent van írva. Azért is írták oda.
Belevésték a vakolatba, hogy ne lehessen kitörölni. Tudod,
Amerikát is a telepesek és a felfedezők építették és tették
azzá ami. Itt is felfedezők voltak, de mások. A felfedezők, és
telepesek, otthont teremtettek, bárhol is legyenek. Mi is itt
kevesen vagyunk. Százan is alig. Mintha telepesek volnánk, vagy
felfedezők. De látod tudtunk itt otthont teremteni. Nekem azt
mondták az iskolában, hogy el fogunk fogyni. Meg úgyis az övéké
lesz a falu. Meg az egész ország, meg a világ is. Meg hogy nekünk
nincs is hazánk. Butaságot beszéltek. Könnyes szemmel mentünk be
az iskolaépületbe. Nem is tudom mitől lett könnyes a szemem,
attól, amit Kitti mondott, hogy még mindig ez a lemez van, vagy
attól, amit láttam. Semmiben sem hasonlított iskolára az épület.
A tégláig lepucolt falak, tető, ami pár évvel ezelőtt lett
felújítva, valami önkéntes alapon külföldi segítséggel, de
azon kívül pusztulás. Megpróbáltam a tantermet elképzelni. Itt
volt a tanterem? Itt. Itt tanultak a gyerekek? Igen. Neked mi a
kedvenc tantárgyad Kitti? Ének - zene, rajz, torna, magaviselet és
kézi munka. Sorolta. És neked papbácsi? Nekem is ezek voltak, csak
más sorrendben. És a legeslegkedvencebb? A rajz. Mondta Kitti. Itt
is tanultak rajzolni? Igen, minden bizonnyal. Annak örülök, hogy
szeretsz rajzolni, mert akkor rajzolhatsz nekünk egy jobb világot.
Szükségünk van rá. Itt voltak a cserépkályhák. Mutattam a
kéménylyukakra. De már a kályhák nem voltak. Régen avval
tüzeltek? Igen avval melegítettek. Még én is voltam tűzfelelős.
Az mi? Nagyon fontos dolog. Az iskolában mindig voltak tűzfelelősök,
akiknek az volt a feladatuk és felelősségük, hogy ébren tartsák
a kályhákban a tüzet. Sorra jártuk a tantermeket és megnéztük,
hogy ég-e a tűz, ha nem akkor tettünk még rá. Nagyon fontos volt
ébren tartani a tüzet, nehogy kialudjon. És ha mégis kialudt?
Akkor megbűüntettek? Igen. Hogyan. Pofon az járt biztos, meg szidás,
meg akkor meghoszabították a tűzfelelősséget még egy nappal,
vagy akár egy héttel is. És most? Most már nem vagy az? De. Azt
hiszem most is az vagyok, tűzfelelős. Vinni kell a lángot, a
parazsat, a tüzet, de most a lelkekbe, a szívekbe, mert nagy
hidegek vannak és még lesznek is. És mi akartál lenni amikor
iskolába jártál? Tűzoltó? Inkább tűz ébresztő. Valami
olyasmi, ami meleget ébreszt és éleszt a világban. És te is
„annyanyelvű” iskolába jártál? Igen, anyanyelvű iskolába
jártam én is. És milyen volt? Egy kicsivel nagyobb ennél, de
bennünket magyarokat egy kisebb épületbe tettek, ahol a tanító
lakott valamikor. A nagy épületben mások voltak. Értem. Majd
elviszel egyszer? Elviszlek. És az szép? Szebb egy kicsivel.
Belekarcoltuk a nevünket a téglákba. Tudod bordó dísztéglával
van beborítva. Minek karcoltátok be a neveteket? Hogy itt jártunk
iskolába és hogy itt olyan emlékeket és tudást gyűjtöttünk,
amit sehol máshol. No, meg barátokat. És ma is anyanyelven
tanítanak. Talán még van egy osztálynyi gyerek. És a többiek?
És itt a többiek? Kérdeztem vissza. Szótlanul néztük a falat,
hátha választ kapunk a kérdésre, hogy a többiekkel mi van.
Olvastam egy novellát nyáron. Az volt a címe, hogy az anyanyelv.
Egy kínai nő írta. Arról szólt, hogy egy nem túl távoli
jövőben mi történhet. A nőnek volt egy egyetemista lánya.
Amerikában tanult. De nagyon sokba került az egyetem, a kollégium
és neki nem volt elég pénze. Elment hát egy intézménybe és
áruba bocsátotta az anyanyelvét. Egy szerkezettel kitörölték az
agyából az anyanyelvét és azt eladták egy bevándorlónak. Azt
kérdezte, hogy akkor elfelejti teljesen? Igen, mondták neki a
szakemberek, de újra megtanulhatja. Eladta végül az anyanyelvét
és hazament Kínába a családjához. De nem tudott beszélgetni a
saját édesanyjával sem, egy másik dialektust, nyelvjárást
kellett használjon és a lányát sem értette meg, aki ünnepekre
érkezett haza. Szomorú történet papbácsi. Az. Azért üres ez az
épület, mert sokan eladták az anyanyelvüket. Pedig még csak nem
is kellett hozzá valami szuper technológia. Ajtó nélküli épület
volt. Bárki bemehetett. Mindenkié és senkié volt. Az őszi nap
ferdén besütött a tanterembe. Mintha meg akarná eleveníteni az
egykori tűzfelelősök arcát, a jövőt rajzolók arcát és az
anyanyelven éneklők arcát. A szél szemetet sodort az udvaron.
Megálltunk egy pillanatra. Ezek itt életet keresnek, de csak
hamisítványokat találnak. Mondtam. És Kitti nem kérdezett
vissza, hogy kik ezek az „ezek”. Elhitetik veled, hogy neked csak
ez jutott. Hogy nincs különbség jó és rossz között, csak a
szemét van. Szemét az autópálya szélén, hogy te is hajszold a
szemetet, ami a mocskos szélben lebeg, ők pedig megpróbálnak
maguk közé csábítani, hogy belőled is szemét legyen, hogy
kihasználjanak, birtokoljanak és eldobjanak. Úgy emlékszem, hogy
ezeket az utolsó mondatokat magamnak mondtam, vagy az
iskolaépületnek. Menjünk. Ne menjünk még papbácsi! Szeretek itt
lenni. Játszunk iskolásat. Jó. Bementünk a néhai tanterembe.
Kitti kinyitotta a táskát. Elővett egy vadonatúj rajztömböt és
egy csomag ceruzát. Hallod papbácsi, becsengettek. Kezdődik az
első óra. Rajzóra. De, előbb mondjuk el a miatyánkat. Úgy, mint
régen és azután rajzolok neked egy szebb világot.
