Természetes, vagy
kevésbé természetes, hogy legyen mindig egy történetem.
Amivel milyen szándékaim vannak? Elkápráztatni?
Elgondolkodtatni? Valamit elmondani egyféle madárnyelven? Magam
sem tudom. Nos, ha nem bánod, akkor leülök ide melléd.
Igyekszem kicsit észrevétlen lenni és mesélek ezt-azt. Egy
nőröl olvastam. Hogy hogy nézett ki? Nem tudom. Nem is gondoltam
rá, hogy milyen. A nejem rávágta volna, téged ismerve biztos
szőke és nagymellű. De ez most nem igaz. Egyáltalán nem
szőke. Inkább amolyan észak-amerikai, vagy kanadai.
Hollófekete hajú és piros fekete kockás inget visel. Ezt is
csak utólag képzeltem így. Ami elterelte a gondolataimat róla
az a lelki beállítottsága volt. Hitetlen volt. Soha nem is
érezte szükségét annak, hogy higgyen. Úton volt a férjével
egy távoli vidékre, amit valaha otthonnak nevezett, ahol most
az édesanyja haldoklott. Mit fog mondani? És egyáltalán mi
értelme van a sírásnak és jajveszékelésnek, és mindennek?
Bradbury csodálatosan alkotja meg ennek a nőnek a
gondolatvilágát a „Villanytelep”-ben. „Én vagyok az az
asszony, aki sohasem szomjazik a hitre....Milyen biztos volt a
dolgában hosszú évekig! Hogy soha, de soha nem fogja szükségét
érezni, hogy templomba menjen. Csak hallgatta, hogy jól nevelt
emberek vallásról, fényes templomokról, hatalmas
bronzvázákban illatozó fehér liliomokról, óriási
harangokról és templomokról fecsegnek, amelyekben kereplésnek
hangzik a prédikáció....Egyszerűen soha nem volt rá okom,
hogy beüljek egy templomba...Sose jelölt meg könyvjelzővel
egyes fontosnak tartott verseket a Bibliában, mert, bár ebben a
kietlen pusztaságban, gránithegyek között, testet olvasztó
tűző napsütésben telt el az élete, veszély sosem
fenyegette....sosem kellett letérdelnie, legfeljebb azért, hogy
újból felsúrolja a padlót.” A klasszikus kérdés: mire
való ez az egész? Miért is csináljuk? Furamód, csak a
gazdasági válságra figyelünk fel, csak azt látjuk. Az
érzelmi, lelki, spirituális, erkölcsi válságot valahogy
másodrangúnak és kezelhetőnek tartjuk. Amíg nem vagyunk
benne. Azt mondjuk: ilyen a világ, ilyen valakinek a vére.
Talán ez utóbbin kicsit elmosolyodom, ne vedd rossz néven. Na
igen, a történet. Még kicsit billegtetem magam a hintaszékben,
mert igazából nincs akkora lendülete, hogy hintázásnak
nevezzem. Nemrég valaki adott egy gyertyatartót. Szép,
formatervezett, falra akasztható. Aztán rájöttem, hogy nincs
hova kitegyem. Olyan házakat építünk, ahol hamarabb találunk
helyet egy falra akasztható plazmatévének, mint egy
gyertyatartónak. Még mindig a szekrényben hever, mert az
egyetlen hely, ahova felakaszthatom, az óra helye volna, de
akkor az órát hova teszem? Még nekem is, aki az
örökkévalóságnak dolgozom, szükségem van az órára. Bár
szoktam mondani viccesen az órás ismerősömnek, hogy halálunk
után, kerüljünk bárhova, mi ketten biztos munkanélküliek
leszünk, mert az örökkévalóságban nem lesz szükség sem
órásokra, sem papokra. De, legalább akkor sörözhetünk majd.
A történet persze ürügy.
|
Beszélek itt mindenféle hülyeségről. Szóval
még a háború idején történt, hogy amikor a katonák egy
faluban egy idős házaspárnál szálltak meg néhány napra,
lehettek vagy öten-hatan, meséltek. Arról, hogy hogyan
jutottak hitre. A háborúban, a lövészárokban, a fronton
sokan hitre jutottak. Egy este mindenki elmesélte a maga
történetét. Aztán a házigazdára került a sor, és az
asszony könnyek között vallotta be: nekem nincs történetem.
Egy másik fajta hitetlen asszony, mint az, akiről az elején
beszéltem. Sokat nem foglalkoztam vele. Nem akartam jó
tanácsokat adni neki, még így elméletben sem, legkevésbé
kioktatni valamilyen formában, vagy valamilyen vallásos
ideológiát lenyomni a torkán. Ami miatt még emlékszem rá,
az az, hogy annak a hollófekete hajú nőnek volt története,
ami ugyan kérdések láncolata volt, és megpróbálta
elmondani, miért nincs neki története. Elmondani azt, ami
nincs. Paradox módon sikerült neki.
 |
