Én láttam az Urat. De nem akkor kezdődött, amikor a templom megtelt füsttel, és a küszöbök megremegtek. Nem ott kezdődött. Azt hiszem, sokkal régebben.
Gyermek voltam még, mikor először hallottam, hogy valaki úgy beszél róla: Seregek Ura. Azt hittem, ez valami katonai cím. Háborús isten, mint a környező népek istenei. Akkoriban még voltak, akik hittek benne. Legalábbis a szavaikban. A tetteik másról árulkodtak.
Mi, Jeruzsálem fiai, sűrűn jártunk a templom udvarába, de ritkán néztünk az ég felé. A tömjén nehéz illata lebegett a levegőben, a rézoltár izzó parazsán sistergett a hús, ének csengett, lant és hárfa hangja keveredett a nép morajával. De mindez inkább volt díszlet, mint jelenlét. Arany borítás, illatok, ének – szép volt, igen. De kevésbé szólt Istenről, mint rólunk. Mintha az Úr vendég lett volna a saját házában.
A papok már akkor is áldoztak – de sokuk szíve máshol járt. Az áldozat füstje fölszállt, de a könyörgés nem. És az emberek... mit mondjak róluk? Jómódúak lettek, akiknek teltek házaik, szőleikkel egészen mások földjéig nyúltak. A szegény perét senki sem hallgatta meg. A templom terén kívül már ott ültek az idegen bálványok, mint várakozó uzsorások. És beengedtük őket.
Néha azt gondoltam: Isten már rég elment. Csak mi maradtunk itt, egymásnak hátat fordítva, köveket építve a szívünk köré.
Aztán meghalt Uzzijjá. A király, aki hosszú ideig tartotta össze az országot. Nemcsak uralkodó volt, hanem valaki, akit személyesen ismertem. Fiatalon gyakran hívtak be az udvarába, ahol tanácsosként hallgatták a szavam. A király bizalmasa lettem – nem hivatalosan, inkább lélekben. Volt, hogy kettesben maradtunk a belső kert árnyékában, ahol úgy beszélt velem, mint baráttal. Néha kérdezett Istenről. Volt, hogy kételyeit is megosztotta: félt, hogy már csak a forma maradt, és a Lélek elhagyta a szentélyt. Én pedig hallgattam, és nem tudtam válaszolni. Talán ezért is lettem az, aki vagyok – mert a hallgatásom is kiáltás volt. Az udvari termekben tanultam meg, hogyan fonódik össze a bölcsesség és a hatalom, de azt is, hogyan halványul el az igazság, amikor a politika árnyékot vet rá. Láttam, mikor az igaz szót elnyomta a haszon, amikor az ítélet mérlege elbillent azok javára, akik többet adhattak – nem az igazságnak, hanem a hatalomnak.
És mégis: ezek között a falak között kezdtem sejteni, hogy a világ mögött több van, mint emberi játszmák. Mintha valami – Valaki – mindig jelen lett volna a csendek mögött. Talán már ott elkezdődött az elhívás. Most, visszatekintve, értem: nem véletlenül szóltak háromszor a szeráfok…
Nem tudom, hogyan léptem át a küszöböt. Látni egészen más dolog. Eddig csak tudtam. Hallottam, beszéltek róla – és én is beszéltem róla. De most… most megláttam. Más dolog tudni róla, és más dolog látni. Más dolog énekelni róla, és más énekelni neki. Más dolog beszélni róla – és más, amikor Ő beszél általad. Emlékszem a fényre. Olyan volt, mint a hajnal, de mégis vakítóbb, mintha ezer olajmécses lobbant volna lángra egyszerre. Az illat ott is jelen volt – nem földi tömjén, hanem valami égő tisztaság: fenyőgyanta, füst, és valami nevető, mély levegő. Hangok zengtek – nem hangszerekből, hanem magából a levegőből, mintha a mennyezet is dicséretet lehelne. Mintha a nap belülről gyúlt volna ki bennem. És mégis: nem égetett. Inkább leleplezett.
A trón ott állt, magasra emeltetve. Valaki ült rajta – Ő. Nem volt arca, mégis tudtam, hogy lát engem. Nem volt szava, mégis hallottam, mit mond.
A templomot betöltötte a palástja – nem volt, hol elbújnom. Aztán jöttek a szeráfok.
Ők nem voltak emberszerűek. Inkább mint lángoló gondolatok, szárnyakba csomagolva. Hat szárnyuk volt: kettővel arcukat takarták, mert nem volt méltó látni az Arcot, kettővel lábukat fedték, a rejtett mozgásuk misztériumát, és kettővel lebegtek – nem a levegőben, hanem a dicsőség közegében.
Mintha tűz és zene keverékei lettek volna. Mintha valaki egy himnuszt öntött volna lángba, és az élni kezdene.
Mozdulatlan tűz és repülő dicséret. És csak a hangjuk szólt:
„Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!”
Nem háromszor szóltak, mert nem tudtak mást mondani. Az volt minden szavuk, hogy Ő más, Ő tiszta, Ő teljes. A hangjuk megrepesztette a köveket. De nálam mélyebbre ment: belém hasított.
Azt hittem, meghalok. Azt kívántam, bár meghalnék. „Jaj nekem! Elvesztem! Mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom...”
Ami eddig bennem volt, titokban – gőg, kétely, önvádolás – most kiáradt. Isten jelenlétében nem lehetett tovább viselni az álarcot. Mert Ő valóban jelen volt.
És mégsem hallgatta el a jajszavamat.
Nem fordult el, nem mondta: „Késő.” Nem sújtotta le. Szólt. Vagy inkább: küldött. Egy szeráfot. Parazsat hozott – nem a harag tüzét, hanem a tisztulásét.
A számhoz ért. Éreztem, ahogy éget, igen. De utána valami más történt: könnyebb lettem. Mintha nemcsak a bűn égett volna ki belőlem, hanem a szégyen is.
És akkor hallottam meg az első szót, amely nekem is szólt:
„Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?”
Nem nekem parancsolt – kérdezett. Nem akarta kényszerrel elérni a szívemet – meghívott.
És ekkor értettem meg, miért szól Isten. Mert nem bírja csendben nézni, ahogy a népe pusztul. Mert a fájdalma nagyobb a mi bűneinknél. Mert Ő nem önmagát félti, hanem minket. Mert a szeretet nem tud közömbös maradni.
És én – aki még pár pillanattal előtte elveszettnek hittem magam – most azt mondtam:
„Itt vagyok, engem küldj!”
Nem azért, mert méltó lettem. Hanem mert már nem a félelem, hanem a válasz szólt belőlem.
Nem értettem akkor még. Ez a titok nem olyan, amit emberi értelemmel ki lehetne mérni. Nem három név vagy három alak, nem emberi fogalmak szerint való rend. Inkább olyan, mint egy forrás, amely önmagát adja. Örök, eleven, személyes jelenlét, amely egyszerre sokféle, és mégis egyetlen. Élő kapcsolat. Örök szeretetkörforgás, ahol az Atya szereti a Fiút, a Fiú viszonozza ezt, s a Szentlélek maga a közöttük áramló, személyes szeretet. Nem érteni kell – hanem belépni ebbe a kapcsolatba. És most már lángol bennem ez a jelenlét, hármas egységben, mint egy szívdobbanás, amely három ütemben ver, mégis egyetlen életet hordoz. Nem lehet kimondani, csak dicsérni – nem kívülről, hanem belülről, nem egyedül, hanem együtt:
Szent az Atya, aki teremt és trónol. Szent a Fiú, aki szólít és küld. Szent a Lélek, aki megtisztít és bennem él.
Szent, szent, szent a Seregek Ura!
És ahogy ezt suttogtam, mintha valaki más is mondta volna velem. Előbb csak bennem. Aztán mellettem. Aztán mögöttem. Aztán… mintha a kövek, a falak, a városok, a hegyek is mondanák már. Mintha a teremtés is újra levegőt venne.
És most – amikor ezt írom – rád gondolok, testvérem, aki olvasol. A kérdés most neked is szól:
Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?
Ha érzed a hangját – ne félj. A tuskó él. A hívás most is él. És a dicsőség – az Atyáé, a Fiúé és a Szentléleké – most már benned is zenghet.
Szent, szent, szent a Seregek Ura – dicsősége betölti az egész földet.
