Este
hatkor bekapcsoltam a harangot. A járvány idején visszavezetődött
a „vecsernyére húzás”, ahogy a régi öregek mondták
egymásnak. Felkapcsoltam a fényeket is az oltáron és felléptem a
lépcsőkön. Fennhangon mondtam az imákat, annak ellenére, hogy
egyedül voltam. A betegek imájával kezdtem. „Könyörülő
Istenem! Irgalmas Mennyei Atyám! A mélységből kiáltok hozzád.
Nagy nyomorúságomban téged hívlak. Halld meg ó Uram az én
kiáltásomat és könyörülj rajtam. Szabadíts meg szenvedésemtől.
„Gyógyíts meg engem, Uram, hogy meggyógyuljak. Szabadíts meg,
hogy megszabaduljak!” Te látod az én
vergődésemet.”Blaaa-blaaa-blaaa...Megakadtam. Egy kicsit
elbizonytalanodtam. Folytassam, vagy sem. Megfordultam. Az ördög az
orgonista helyén terpeszkedett. A patái a kottatartón.
Papocska-papocska...te olyan végtelenül naív vagy. Szívem szerint
azt mondanám, már, ha lenne szívem, hogy szánalmasan naív és
ostobán hiszékeny vagy. Mondd, te tényleg azt hiszed, hogy van
ennek értelme? Nap-mint nap bejössz ide, felkapcsolod a harangot,
mint valami ördögűző masinát, aztán bekapcsolod az
oltárvilágítást, mintha a gonosz félne néhány harmincas
égőtől, aztán fennhangon felolvasol néhány ötszáz évvel
ezelőtt megfogalmazott imádságot és azt hiszed, mindez majd
felszáll a mennybe és az öregúr, akit ti olyan nagyon tiszteltek,
majd meghallgatja, megsímogatja a fejeteket és megsajnál. Azt
várjátok, hogy holnapra majd az angyalok elvigyék a koronavírust
és minden olyan szép és meghitt legyen, mint előtte. Aztán
büszkén feszítenél a palástban, mondván, a mi érdemünk,
kiimádkoztuk az ellenszert. Nevetségesek vagytok. Szerintem az
imáid még a padlásig sem jutnak fel. Pedig itt szép nagy padlás
van. Csalódottan tettem le az énekeskönyvet az oltárra. Egy
pillanatra olyan érzésem volt, mintha a hitemet tettem volna le.
Nem tudom, meddig jutnak fel az imádságaim. Így igaz. Nem tudom
azt sem, hogy meghallgatja-e Isten. De nem is az a fontos, hogy én
mit hiszek. A fontos, és amire most is tekintek, azok az Ő
ígéretei. Megígérte, hogy meghallgatja az imáinkat. Megtanított
imádkozni. A többi nem az én dolgom. Én egy imádságot
meghallgató istenhez imádkozom. Mese. Játszol a szavakkal.
Zsonglőrködsz velük, de ez nem változtat a lényegen. Még a
neved sem jut az eszembe, annyira jelentéktelen kis krumplihaj vagy.
Sosem kerülsz be a bográcsba, a nagyok közé. Krumplihaj.
Ismételtem a szót. Sértő volt. Rendkívül az. Az ördög tudja,
hogy a hiúságunk a legérzékenyebb pontunk. Igazad van ebben.
Válaszoltam. Nem vagyok más, csak egy kis krumplihaj. De mondok én
neked valamit. Régen, a háború alatt és még a háború után is
a nagy szegénységben, nem volt vetőkrupli. Olyankor vastagabban
hámozták meg a krumplit, és azt vetették a földbe. Jó föld
kellett, és lett termés. Hidd el. Nem valami díszes, de azért
lett. Szóval a krumplihaj is, ha jó földbe kerül, akkor tud
termést hozni. De megmondom én, miért nem jut eszedbe a nevem.
Mert nem tudhatod. A nevem az Élet Könyvébe van beleírva. Oda,
barátom te nem nézhetsz bele. Belenézhetsz a múltamba, a
gondolataimba, még a jövőmet is láthatod bizonyos szinten, de a
szívembe nem láthatsz bele. Az Élet Könyve örökre csukva marad
előtted. Valójában nem is fontos a nevem. Mert van, Aki a nevemen
szólítson, Aki azt mondta: enyém vagy. Van, Aki a nevemen kívül
a hajszálaimat is nyilvántartja. A lényeg az, hogy kinek a nevében
vagyok itt. Nem az én nevem a fontos, hanem Azé, Aki elküldött
engem.
Ezek
is csak szavak. Túl nagy szavak ilyen kis krumplihajhoz. És mondd,
mire küldött el az öregúr téged? Itt az istenhátamögött?
Arra, hogy őrizzem a várat? Milyen várat? Nem látok én itt
várat, csak egy üres templomot. Most üres. Jójó. Máskor sem
ütik le egymást, úgy akartam mondani. Ez vár. Ide be lehet jönni
és vedelmet lehet találni. Mégis mitől véd meg ez az „Erős
vár”? A világtól. A világiasságtól. Az önző, haszonelvű,
nyerészkedő világnézettől. És egyedül meg tudod védeni ezt a
várat? Kicsit nevetséges, amiket mondasz. Nem tudom megvédeni
egyedül. Való igaz. Akkor? De valamire képes vagyok egyedül is.
Fel tudom húzni a zászlót. Amíg a zászló leng, addig tudják,
van élet a várban, vannak várvédők, van remény, van harcolni
akarás, van győzelerme való kilátás. Nem látok zászlót. Lehet
túl rossz a a szemem. Igaz is, ennyi ezer év óta nem csoda, hogy
meggyengült a látásom. Pedig ott a zászló a templom hegyén,
hogy mindenki lássa. Régebben volt még egy fémlobogó is benne
egy évszámmal. A régi fényképeken még látszik. De a kereszt és
a gömb, ami a világot jelképezi ma is ott van. A kereszt a mi
királyi zászlónk. Ennek a lobogónak a vezénylete alatt állok
itt. Addig, amíg kell. Parancsot kaptam. Nem arra, hogy számoljak,
jelenlétet írjak. Hanem, hogy jelen legyek akkor, amikor kell, ott,
ahol kell. Az ördög nagyot sóhajtott. Papocska, papocska,
papocska. Leszállt az orgonáról és sétálni kezdett. Komolyan
mondom neked, ha lenne szívem, megsajnálnálak. Figyelj ide rám! A
csata már zajlik. Nyerésre állok. Nézd csak a tévéhíradókat.
A világvárosokban villás targoncával pakolják teherautókra a
halottakat és viszik az égetőbe. De ez nem azt bizonyítja, hogy
te győztél. Válaszoltam. Kezem ökölbe szorult. Szemembe a
tehetetlenség könnyei gyűltek. Szerettem volna felnézni a
keresztre. Egy kis bíztatásért. Csak egy pillanatra! És a
feltámadott Jézusra. De háttal álltam neki. Mint oly sokszor, a
döntő pillanatokban. Az igazán fontos döntésekkor...Mindig
háttal. Elmondom neked papocska, ha már itt vagyok, hogyan
csináltam, hogy győzzek. Mondta az ördög. Nem volt csúfondáros.
Sem harsány. Nagyon természetes hangnemben beszélt, mintha mindig
is meghitt barátok, mondhatni bizalmas barátok lettünk volna. És
ez szörnyű volt hallgatni a bizalmas, meghitt hangnemet, ami nem
Istentől való volt. Amit mondtál, hogy targoncával pakolják a
halottakat és tömegesen viszik az égetőbe, nem igazán érdekel.
Ez olyan, mint egy háborúban az elesettek. Tudod mi gyönyörködtet?
Ami miatt mondom, hogy megnyertem a csatát? Az, hogy rengeteg ember
hal meg Isten nélkül, hit nélkül, és ami a legszebb, megtérés
nélkül. Pedig ezekben a kórházakban, járványközpontokban is
vannak hozzád hasonló naív prédikátorok akik, mint te
köhögve-hörögve-harákolva, ekegve-mekegve mondják az élet
igéjét. És nem térnek meg. Ilyenkor sem. Na, papocska ezt nevezem
én győzelemnek. Megtérés nélkül, hit nélkül, bűnbánat
nélkül meghalni. Igazam van? Nekem csupán az elszállításuk
marad. Igazából semmit nem kell tennem. Az elszállítás, az már
ilyen morbid dolog. Így van? Mondd ki kérlek! Úgy szeretem, amikor
igazat adsz nekem! Nem mintha szükségem volna a dícséretedre, de
azért jól esik eljátszadozni veled. Teljesen összetörtem.
Tanácstalan voltam. A hallás szűnik meg utoljára az érzékek
közül. Mondtam halkan. Igen. Válaszolt majdhogynem együttérzően
az ördög. Bólogatott, mintha csak vígasztalni próbált volna.
Tudom papocska. A szív megállt már, a légzés úgyszintén, s ti
még ekkor is küszködtök, hogy térjen meg. Ő hallja. El tudod
képzelni? Még percekig hall. És.....akkor sem. Akkor sem! Honnan
tudod? A szívébe nem látsz! Az agyába még igen. Az utolsó
gondolatait még hallhatom. Sajnálom barátocskám. De ez van.
Megnyertem a csatát! De, ha te gondolod itt egymagadban harcolhatsz,
a zászlóddal, vagy ahogy nevezed. Csak teljesen fölösleges.
Harcolhatsz...viszhangzott a szó a lelkemben. Mit tegyek? Kitől
kérjek most tanácsot? Ki tud nekem segíteni? Harcolni. Harcolni.
Ismételgettem Aztán derengeni kezdett egy régi emlék. Régi
professzorom (Isten bocsássa meg nekem, mennyit szidtuk...) hébert
tanított. Egyik álmos reggeli héberórán valami harcról volt szó
a szövegben. A harc szó, a lacham. Értik tiszteletes urak? Igen.
Bólogattunk. Ennyi. Ez volt Isten válasza. Egy homályos emlék. De
miért jutott ez most eszembe? Van egy másik szó is, ugyanezzel a
három betűvel, csak más pontozással. A lechem. Kenyér. Harcolj a
kenyérrel! A szó magában hordozza a választ. Az ellenszert. A
harc ellenszere a kenyér. „Én vagyok az Életnek kenyere”.
Harcolj az úrvacsorával. És győzni fogsz. Hallod? Le foglak
győzni. Ugyanmár. Mégis, mivel? Az úrvacsorával. Jaj, ne már!
Egy korty borral, meg azzal az ízetlen ostyával akarsz győzni?
Igen. Így mobiltelefonon felmutava? Működik így is? Nem. Vagyis
szerintem nem. De azért az élet kenyere az írott ige, minden
otthonban megtalálható. Minden szív talán az is, aki eddig
közömbös volt, vágyakozik az úrvacsorára. Talán milliónyi
ablak nyílik Isten felé. Ezekre nézünk. Nem a becsukott
ablakokra, az Isten felé ki nem nyílni akaró ablakokra.
Vágyakozunk. És ez a szent vágyakozás, a sakramentális csend
lesz a te halálod. Megfordultam. A keresztre néztem. A feltámadott
Jézus kezében zászló lobogott. Jóleső érzés volt ránézni a
győzelmi lobogóra. Bezártam a templomot. Szofia aggódva kérdezte.
Volt valami gond? Kicsit hosszabban harangoztál. Semmi gond nincs.
Minden rendben lesz. Észre sem vettem, hogy jövő időt használok.
