Surrannak az éjben az áruló leplek,
Végzetes holdfény hull a Gecsemáné kertre,
Katonák lihegnek, vérszomjtól izzadtan,
Tanítványok alszanak borgőztől fáradtan.
Ímhol a Mester, a sápadt arcú király,
Imáját mondja buzgón, szólítja az apját.
Pilátus arca sápadt, fakó és unott,
Ismét egy király kell, és ismét egy új halott.
Íme a Mester, a sápadt arcú király,
Az ő szeme oly szelíd, nem fél, ő megbocsát.
Kezét a helytartó fáradtan megmosta,
Hiszen ez kellett nektek. Tudta és megmondta.
Kereszten függ már az, kit elítéltetek,
Kinek bordái közé lándzsát merítenek.
Szemét lehunyta a sápadt arcú király,
Elfedte az eget a sűrű sötét homály.
Testét levették és kősírba helyezték,
Kenet és fehér lepel fedte el a testét.
Sűrű homály van reggel, hűvös és nyirkos,
Asszonyok mennek megtörten a kősírhoz.
De íme eltűnt a sápadt arcú király,
Mit előre megmondott, az most valóra vált.
Úgy fénylik és ragyog most minden odakinn,
A feltámadt Mester vár és hívón feléd int.
