Mint a szerelem az embernek szívében,
Úgy bújik meg e kis falu az Olt völgyében.
A Fogaras hósapkás, égbe nyúló bérce
Megnézi magát reggel a folyó tükrében.
E kis faluban maroknyi a magyar,
Őrzi ősi hitét, és maradni akar.
A rohanó világ bősz hullámverése
Be-behallszik e nyugalom szigetére.
Emlékszem, miként ragyog az ünnep fénye,
S hogy vetül az emberek összekulcsolt kezére.
Fülembe cseng még a torony szép éneke...
„Gyermek születék…” s egy kicsit mi is ővele.
Leány- és legénykacaj tölti be a rétet,
Húsvét másodnapján egykor pezsgett az élet.
Kakasütés zsivaja száll a magas bércre,
Népdal s népzene harsog a kék égre.
„Itten formáltatik a gyermeki elme,
Hogy bele oltassék az Isten félelme” –
Az iskola homlokán így olvasták régen,
Új nyelvek, új szavak hangzanak már a téren.
A szavak megkoptak, mint kavics a folyóban,
A jókedv is kihűlt, mint parázs a hóban.
Hisszük, hogy a nagy víz elfolyik, s a kő marad,
S egyszer még tűzre lobban a parázs a hó alatt.
