Odakint
havazott. Elviselhetetlen fájdalom hasított belém. Először a
testembe. Aztán a lelkem is sajogni kezdett. Nem tudtam volna
megmondani, melyik fájdalom a rosszabb. De nem is kérdezte senki. A
plafont bámultam. Már majdnem minden repedést ismertem és az
összes részletére tisztán emlékszem. A kórteremben most egyedül
voltam. Aki tehette elintézte magának, hogy ünnepre otthon legyen
a családja körében. Én is elintéztem volna. Vagyis így akartam.
Néhány nappal ezelőtt az orvosomhoz jöttem, hogy megbeszéljük a
hátgerincsérv műtétemet. Azt mondta elmegy sízni, és csak 23-án
tud megműteni. Nem! Az nem jó. A karácsonyt a családommal akarom
tölteni! Mondtam határozottan, mint egy parancsolatot. Hát jó.
Felelte a professzor és kikísért a kórház elé, ott elszívtunk
egy cigarettát és áldott ünnepeket kívánva egymásnak
elindultam hazafelé. De nem értem haza. Írtózatos fájdalmaim
lettek menet közben. Régi dolog ez. Nem is tudom, miért
halogattam, miért is gondoltam úgy, hogy még ezt az ünnepet, még
ezt a karácsonyt letudom vele? Gyermekkorom óta mozgási
idegrenyheségem van, a járásom is emiatt kicsit nehézkesebb, a
szaladásról nem is beszélve. Nem hitték sokan, hogy megtanulok
szaladni, biciklizni, vagy sízni. De nem adtam fel. Hihetetlen
akaraterőm volt. Vagyis pontosabban fogalmazva hihetetlen akaraterőt
kaptam. Akkor, gyermekkoromban nem volt kérdés kitől és hogyan.
Volt és használtam. Kaptam és elfogadtam. Mennyit csúfoltak, hogy
nem tudok bicajozni...Aztán, amikor csak úgy megjelentem a bandában
kétkeréken, csak ámultak és azt mondták: Ilyen nem létezik.
Csoda történt! Lehet. Én minden esetre nem éreztem csodának. Ha
megy a szaladás és a biciklizés, akkor a sízés is fog. Egy
darabig elhülyéskedtünk azon, hogy sízés
vagy síelés, de
megtanultam. Hosszú idő volt. De időt is kaptam és az idő is
elszaladt. Mintha csak pár hét, vagy inkább nap lett volna a két
év, amíg megtanultam lesiklani a fekete lejtőn is, amin azért nem
mer akárki. De bátorságot is kaptam. Vagy lehet jobb lenne úgy
fogalmaznom, a félelmemet vették el. Ezek most ezen az adventi
estén mind eszembe jutottak a kórterem plafonját bámulva.
Nemsokára meg fognak műteni. Sikerülnie kell. A fájdalmak
elmúlnak és minden rendben lesz. Mert rendben kell lennie
mindennek. A szirénák folyamatosan vijjogtak. Egy ideig számoltam
őket, de aztán beleuntam. A mentőautók szirénáját
megkülönböztettem a rendőrségétől és a tűzoltóságtól.
Micsoda hely ez a világ! Folyton veszélyben élünk. Mindig mennie
kell egy szirénázó járműnek, vagy mert valaki megsérült,vagy
megtámadtak, vagy mert meggyulladt valami. Amikor viszont kialszik
egy ember élete nincs szirénázás. Csak a csend. Amikor valaki
szívéből kihuny a hit lángja nem hívnak tűzoltókat,
tűzébresztőket, tűzgyűjtókat. Csak a csend telepszik az
életekre. Advent van. Még egy kicsit. Aztán karácsony. A szívem
tele keserűséggel. Úgy érzem elrontottam a családom karácsonyát.
Aggódnak miattam. Ezért valami beárnyékolja majd az ünnepi
fényeket. Eddig még sohasem hiányoztam egyetlen ünnepről sem. De
ez most már így marad. Egy könnycsepp gördült ki a szemem
sarkán. Nem lát senki. Nem töröltem le. Azt mondják, hogy ha a
könnyet lefagyasztanák, mint egy hópelyhet, akkor a rajzolata egy
kereszt volna. Isten belerejtette a keresztet a könnybe. Mert a
könnyeink egyformák, ha a vallási rendszereink nem is. Még nem
próbáltam ki. Ha túl leszek a műtéten, akkor ki fogom próbálni.
Néztem a havazást. Azt mondják nincs két egyforma hópehely.
Szerintem nem igaz. De, ha mégis, min változtat ez? A hópelyhek
végtelen variációt alkotnak, a könnyek pedig egyformák. Hogyan
lehetséges ez? Tizenhárom éve nem kötöttem lécet a lábomra.
Amikor megszületett a lurkó, azóta nem síeltem. Nemrég tanult
meg síelni ő is. Bátor fiú. Büszke vagyok rá. Sokkal bátrabb
és rátermettebb nálamnál. Szeretnék egyszer együtt lecsúszni
vele. Mint apa és fia. De vajon a műtét után megengedik-e? Ki
tudja? Annyira szeretném. Együtt leereszkedni...milyen boldogság
volna! Az ember milyen kevéssel beéri. Milyen kevés és egyszerű
dolgok jelentik a valódi boldogságot! Mi közben tárgyakat
halmozunk fel, vagyont, pénzt, ingatlanokat, barátokat,
kapcsolatokat. Azt hiszem az igazi boldogság akkor volt az
életemben, amikor a természetfölötti megérintett. Igen. Most már
csak érint. Gyermekkoromban nem érintésre emlékszem, hanem együtt
járásra. Az erőt folyamatosan kaptam, a bátorságot úgyszintén.
Most meg Isten karácsonyra befektetett a kórházba. Nemsokára
műtőasztalon leszek. Isten műtőasztalán. Mosolyogtam el magam a
furcsa szótársításon. Helyre akarja hozni az életemet. Nem a
gerincemet. De, ha otthon maradok a családdal, karácsonyfát
díszítek és ünnepi vacsorán vagyok, erre sohasem jövök rá.
Mindig is szárnyakat kaptam tőle. Egyszer sem köszöntem meg. Most
van időm. Lenne időm. Lehet, hogy nem sikerül a műtét. Akkor
elfogy az idő. Köszönöm Istenem a szárnyakat. Az oroszlánszívet
és a sámsoni erőt. A kősziklából vizet fakasztó hitet. De
most, csak a kőszikla van. Kemény, hideg. Mi történhetett? Hol
romlott el minden? Mi miatt? Ki miatt? Azért, mert hideg és kemény
a szívem, még nincs veszve minden. Barlangistálló. Valahol
olvastam erről egy cikket karácsony táján. Ha üres is a szívem
most, helyet készítek benne a Megváltónak. Megkérem segítsen.
Legyen velem a műtét alatt. Aztán pedig gyógyuljak meg annyira,
hogy ismét síelhessek. Nem a magam tetszésére. Nem akarok többé
magamnak és magamért élni. Őérette akarok élni. Amikor majd
ismét leereszkedem a lejtőn, azt akarom érezni, hogy nincs az a
lejtő, amin Isten meg ne tartana. Igen. Most már tudom miért
engedte, hogy megtanuljak sízni. Ő tanított meg. Mert azt akarta,
hogy megtapasztaljam, milyen az, hogy megtart és megőriz. A lejtőn.
Ugyanezért tanított meg biciklizni is. Hagy megtanuljam az
egyensúlyt. Mindent egyensúlyban tartani. És szaladni, futni is az
ő felügyelete alatt tanultam, hogy ne késlekedjek elérni a célt,
hogy igyekezzem az ő országa felé. Ha megengedné, hogy most a
műtét után leereszkedjek a lurkóval, az olyan volna, mint egy
istentisztelet. Elmondanám a kisfiamnak, hogy kitől tanultam meg
síelni. Azt is, mi a síelés lényege. Feladata. Üzenete. Miért
érzünk örömet amikor siklunk egy lejtőn. De vajon megengedi-e?
Várnom kell rá. Az ápolók megérkeztek. Minden nagyon gyorsan
történt. Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy az altatás
könnyű és szép átmenet volt. Amikor felébredtem, minden a
helyére került. Kell egy cigi! A doki nevetett. A műtét sikerült.
Odakint havazott. Egy ápoló kitolt az ajtó elé és nevetve
cigiztünk. Én a páciens, s a doki. Boldog voltam. Fáj még a
hátad? Kérdezte a doki? Csak a szárnyaim nyomnak egy kicsit.
Mondtam két slukk között, aztán kirobbant mindkettőnkből a
felszabadult nevetés. Boldog karácsonyt!
Már tizennégy éve nem síztem. A műtét során az 5.csigolyámból le kellett faragni, hogy ne nyomja az ideget. Kockázatos a sízés ennyi kihagyás után. Összegugliztam egy csomó mindent. Talán azért, hogy felkészüljek az elutasításra. A nagy NEM-re. Nem mertem magam rászánni, hogy felhívjam a dokit és megkérdezzem. Egy hétig csak bolyongtam és kerülgettem a témát. Aztán elmentem. Gyalog mentem, nem autóval. Útközben imádkozni akartam. Egyébként sohasem indulok el imádság nélkül sehova. De kicsit hosszabb út volt, hosszabb imádság. Az imádságban elmagyaráztam Istennek, mit kell csináljon. Mit kérek. Mi emberek így imádkozunk többnyire. Amikor a doki szobájába értem akkorra fejeztem be az imátkozást. Már nem voltak szavaim. Mindent aprólékosan elmagyaráztam Istennek, hogy hogyan csinálja. Amikor leültem a székre rájöttem semmim nincs. Koldus vagyok. Egyetlen dolog kell csak. A kegyelem. Csak egy morzsa. Semmi több. Miben segíthetek? Kérdezte a doki. Szeretnék síelni. Nem szólt semmit. Belenézett az aktáimba, a műtét eredményeibe. Nem tudtam a szeméből semmit kiolvasni. Iszonyú volt a várakozás. Akkor vettem észre, hogy az ablak, ami mögötte van négy szemes. Ahogy tagolódik az ablaküveg pont keresztet formál. Akkor készült lemenni a nap és a falra egy kereszt árnyéka vetült a narancsszínű fényözönben. Melyik pályán? Kérdezte a doki. A Szulináron. Válaszoltam. A szívem a torkomban dobogott. Azért majd küldj egy képeslapot. Jó? Persze! Szipogtam. Örömöm határtalan volt. Szikrázó napsütésben kötöttük fel a léceket a lurkóval. Nem csak felhőtlen egünk volt, hanem nyitott is. Közel volt az ég a földhöz. Aztán elindultunk lefelé. A szárnyaim stabilan tartottak, a szívem újra egy oroszláné volt és az izmaimba sámsoni erő költözött. Így telt a délután. Este a vacsoránál elmeséltem a kisfiamnak ezt az adventi éjszakát. A szárnyaktól kezdve, a biciklizésen és futáson keresztül a könnycseppig. Tudjátok mit mondott? Jó fej vagy apa!
