Könnyek és hópelyhek

 

    Odakint havazott. Elviselhetetlen fájdalom hasított belém. Először a testembe. Aztán a lelkem is sajogni kezdett. Nem tudtam volna megmondani, melyik fájdalom a rosszabb. De nem is kérdezte senki. A plafont bámultam. Már majdnem minden repedést ismertem és az összes részletére tisztán emlékszem. A kórteremben most egyedül voltam. Aki tehette elintézte magának, hogy ünnepre otthon legyen a családja körében. Én is elintéztem volna. Vagyis így akartam. Néhány nappal ezelőtt az orvosomhoz jöttem, hogy megbeszéljük a hátgerincsérv műtétemet. Azt mondta elmegy sízni, és csak 23-án tud megműteni. Nem! Az nem jó. A karácsonyt a családommal akarom tölteni! Mondtam határozottan, mint egy parancsolatot. Hát jó. Felelte a professzor és kikísért a kórház elé, ott elszívtunk egy cigarettát és áldott ünnepeket kívánva egymásnak elindultam hazafelé. De nem értem haza. Írtózatos fájdalmaim lettek menet közben. Régi dolog ez. Nem is tudom, miért halogattam, miért is gondoltam úgy, hogy még ezt az ünnepet, még ezt a karácsonyt letudom vele? Gyermekkorom óta mozgási idegrenyheségem van, a járásom is emiatt kicsit nehézkesebb, a szaladásról nem is beszélve. Nem hitték sokan, hogy megtanulok szaladni, biciklizni, vagy sízni. De nem adtam fel. Hihetetlen akaraterőm volt. Vagyis pontosabban fogalmazva hihetetlen akaraterőt kaptam. Akkor, gyermekkoromban nem volt kérdés kitől és hogyan. Volt és használtam. Kaptam és elfogadtam. Mennyit csúfoltak, hogy nem tudok bicajozni...Aztán, amikor csak úgy megjelentem a bandában kétkeréken, csak ámultak és azt mondták: Ilyen nem létezik. Csoda történt! Lehet. Én minden esetre nem éreztem csodának. Ha megy a szaladás és a biciklizés, akkor a sízés is fog. Egy darabig elhülyéskedtünk azon, hogy sízés
vagy síelés, de megtanultam. Hosszú idő volt. De időt is kaptam és az idő is elszaladt. Mintha csak pár hét, vagy inkább nap lett volna a két év, amíg megtanultam lesiklani a fekete lejtőn is, amin azért nem mer akárki. De bátorságot is kaptam. Vagy lehet jobb lenne úgy fogalmaznom, a félelmemet vették el. Ezek most ezen az adventi estén mind eszembe jutottak a kórterem plafonját bámulva. Nemsokára meg fognak műteni. Sikerülnie kell. A fájdalmak elmúlnak és minden rendben lesz. Mert rendben kell lennie mindennek. A szirénák folyamatosan vijjogtak. Egy ideig számoltam őket, de aztán beleuntam. A mentőautók szirénáját megkülönböztettem a rendőrségétől és a tűzoltóságtól. Micsoda hely ez a világ! Folyton veszélyben élünk. Mindig mennie kell egy szirénázó járműnek, vagy mert valaki megsérült,vagy megtámadtak, vagy mert meggyulladt valami. Amikor viszont kialszik egy ember élete nincs szirénázás. Csak a csend. Amikor valaki szívéből kihuny a hit lángja nem hívnak tűzoltókat, tűzébresztőket, tűzgyűjtókat. Csak a csend telepszik az életekre. Advent van. Még egy kicsit. Aztán karácsony. A szívem tele keserűséggel. Úgy érzem elrontottam a családom karácsonyát. Aggódnak miattam. Ezért valami beárnyékolja majd az ünnepi fényeket. Eddig még sohasem hiányoztam egyetlen ünnepről sem. De ez most már így marad. Egy könnycsepp gördült ki a szemem sarkán. Nem lát senki. Nem töröltem le. Azt mondják, hogy ha a könnyet lefagyasztanák, mint egy hópelyhet, akkor a rajzolata egy kereszt volna. Isten belerejtette a keresztet a könnybe. Mert a könnyeink egyformák, ha a vallási rendszereink nem is. Még nem próbáltam ki. Ha túl leszek a műtéten, akkor ki fogom próbálni. Néztem a havazást. Azt mondják nincs két egyforma hópehely. Szerintem nem igaz. De, ha mégis, min változtat ez? A hópelyhek végtelen variációt alkotnak, a könnyek pedig egyformák. Hogyan lehetséges ez? Tizenhárom éve nem kötöttem lécet a lábomra. Amikor megszületett a lurkó, azóta nem síeltem. Nemrég tanult meg síelni ő is. Bátor fiú. Büszke vagyok rá. Sokkal bátrabb és rátermettebb nálamnál. Szeretnék egyszer együtt lecsúszni vele. Mint apa és fia. De vajon a műtét után megengedik-e? Ki tudja? Annyira szeretném. Együtt leereszkedni...milyen boldogság volna! Az ember milyen kevéssel beéri. Milyen kevés és egyszerű dolgok jelentik a valódi boldogságot! Mi közben tárgyakat halmozunk fel, vagyont, pénzt, ingatlanokat, barátokat, kapcsolatokat. Azt hiszem az igazi boldogság akkor volt az életemben, amikor a természetfölötti megérintett. Igen. Most már csak érint. Gyermekkoromban nem érintésre emlékszem, hanem együtt járásra. Az erőt folyamatosan kaptam, a bátorságot úgyszintén. Most meg Isten karácsonyra befektetett a kórházba. Nemsokára műtőasztalon leszek. Isten műtőasztalán. Mosolyogtam el magam a furcsa szótársításon. Helyre akarja hozni az életemet. Nem a gerincemet. De, ha otthon maradok a családdal, karácsonyfát díszítek és ünnepi vacsorán vagyok, erre sohasem jövök rá. Mindig is szárnyakat kaptam tőle. Egyszer sem köszöntem meg. Most van időm. Lenne időm. Lehet, hogy nem sikerül a műtét. Akkor elfogy az idő. Köszönöm Istenem a szárnyakat. Az oroszlánszívet és a sámsoni erőt. A kősziklából vizet fakasztó hitet. De most, csak a kőszikla van. Kemény, hideg. Mi történhetett? Hol romlott el minden? Mi miatt? Ki miatt? Azért, mert hideg és kemény a szívem, még nincs veszve minden. Barlangistálló. Valahol olvastam erről egy cikket karácsony táján. Ha üres is a szívem most, helyet készítek benne a Megváltónak. Megkérem segítsen. Legyen velem a műtét alatt. Aztán pedig gyógyuljak meg annyira, hogy ismét síelhessek. Nem a magam tetszésére. Nem akarok többé magamnak és magamért élni. Őérette akarok élni. Amikor majd ismét leereszkedem a lejtőn, azt akarom érezni, hogy nincs az a lejtő, amin Isten meg ne tartana. Igen. Most már tudom miért engedte, hogy megtanuljak sízni. Ő tanított meg. Mert azt akarta, hogy megtapasztaljam, milyen az, hogy megtart és megőriz. A lejtőn. Ugyanezért tanított meg biciklizni is. Hagy megtanuljam az egyensúlyt. Mindent egyensúlyban tartani. És szaladni, futni is az ő felügyelete alatt tanultam, hogy ne késlekedjek elérni a célt, hogy igyekezzem az ő országa felé. Ha megengedné, hogy most a műtét után leereszkedjek a lurkóval, az olyan volna, mint egy istentisztelet. Elmondanám a kisfiamnak, hogy kitől tanultam meg síelni. Azt is, mi a síelés lényege. Feladata. Üzenete. Miért érzünk örömet amikor siklunk egy lejtőn. De vajon megengedi-e? Várnom kell rá. Az ápolók megérkeztek. Minden nagyon gyorsan történt. Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy az altatás könnyű és szép átmenet volt. Amikor felébredtem, minden a helyére került. Kell egy cigi! A doki nevetett. A műtét sikerült. Odakint havazott. Egy ápoló kitolt az ajtó elé és nevetve cigiztünk. Én a páciens, s a doki. Boldog voltam. Fáj még a hátad? Kérdezte a doki? Csak a szárnyaim nyomnak egy kicsit. Mondtam két slukk között, aztán kirobbant mindkettőnkből a felszabadult nevetés. Boldog karácsonyt!

Már tizennégy éve nem síztem. A műtét során az 5.csigolyámból le kellett faragni, hogy ne nyomja az ideget. Kockázatos a sízés ennyi kihagyás után. Összegugliztam egy csomó mindent. Talán azért, hogy felkészüljek az elutasításra. A nagy NEM-re. Nem mertem magam rászánni, hogy felhívjam a dokit és megkérdezzem. Egy hétig csak bolyongtam és kerülgettem a témát. Aztán elmentem. Gyalog mentem, nem autóval. Útközben imádkozni akartam. Egyébként sohasem indulok el imádság nélkül sehova. De kicsit hosszabb út volt, hosszabb imádság. Az imádságban elmagyaráztam Istennek, mit kell csináljon. Mit kérek. Mi emberek így imádkozunk többnyire. Amikor a doki szobájába értem akkorra fejeztem be az imátkozást. Már nem voltak szavaim. Mindent aprólékosan elmagyaráztam Istennek, hogy hogyan csinálja. Amikor leültem a székre rájöttem semmim nincs. Koldus vagyok. Egyetlen dolog kell csak. A kegyelem. Csak egy morzsa. Semmi több. Miben segíthetek? Kérdezte a doki. Szeretnék síelni. Nem szólt semmit. Belenézett az aktáimba, a műtét eredményeibe. Nem tudtam a szeméből semmit kiolvasni. Iszonyú volt a várakozás. Akkor vettem észre, hogy az ablak, ami mögötte van négy szemes. Ahogy tagolódik az ablaküveg pont keresztet formál. Akkor készült lemenni a nap és a falra egy kereszt árnyéka vetült a narancsszínű fényözönben. Melyik pályán? Kérdezte a doki. A Szulináron. Válaszoltam. A szívem a torkomban dobogott. Azért majd küldj egy képeslapot. Jó? Persze! Szipogtam. Örömöm határtalan volt. Szikrázó napsütésben kötöttük fel a léceket a lurkóval. Nem csak felhőtlen egünk volt, hanem nyitott is. Közel volt az ég a földhöz. Aztán elindultunk lefelé. A szárnyaim stabilan tartottak, a szívem újra egy oroszláné volt és az izmaimba sámsoni erő költözött. Így telt a délután. Este a vacsoránál elmeséltem a kisfiamnak ezt az adventi éjszakát. A szárnyaktól kezdve, a biciklizésen és futáson keresztül a könnycseppig. Tudjátok mit mondott? Jó fej vagy apa!