Reformáció a hétköznapokban
A reformációt megünnepeljük. Valamilyen formában. Úrvacsorás istentisztelettel és kiváló szónoklatokkal, aztán becsukódik a templom kapuja. Mi lesz tovább? Letudtuk, kipipáltuk, ez is megvolt, vagy elképzelhető-e valamiféle folytatás? A hétköznapokban? A mai digitális világban? Őszinte leszek. Nem tudom. De nem volt mindig így. Tapasztalatból tudom. Gyermeki tapasztalatból, ami valamiféle éleslátást adott akkor.
Az iskolából hazajövet ebédeltem, majd aludnom kellett pár órát. Ez nem mindig sikerült. Viszont a szobában volt egy kép. Luther-képnek neveztük. A reformátort ábrázolta, Melanchton Fülöppel, Gustav Adolffal, és Hesseni Fülöp tartomány gróffal. A háttérben egy igen meredek hegy rajta egy vár. Luther felemelte bal kezét mintha megáldana, vagy figyelmeztetne, a másik kezében nyitott Biblia amin ez a szöveg volt olvasható: Erős vár a mi Istenünk! Az úrvacsora szent jegyei is ott voltak az oltáron és egy feszület. Az erős vár a háttérben a keresztközpontú lutheri teológia a két szín alatti úrvacsora a reformáció evangélikus nagy alakjai. Ma így határoznám meg. A kép egy kartonpapírra nyomtatott olcsó reprodukció, egy ugyszintén olcsó, ám díszes kerettel ellátva, amiröl lekopott az aranyozás. A titka az volt, hogy zenélt. A zenélő kép. Úgy is neveztük. Kulccsal fel lehet húzni a szerkezetet és akkor elpengeti a zenélő doboz az Erős vár a mi Istenünk dallamát. Csakhogy a gép meghibásodott már és helyette más dallamot vásároltunk bele. Hogy azért zenéljen. Azt hittem értékes ritkaságnak vagyok a birtokában, aztán Mokrán még láttam egy házban egy a mienknél jobb állapotban levő képet. Abból hiányzott a zenegép. Fazekasvarsándon régen több ilyen kép is volt. Sokan vásároltak. Vándorárúsok kínálták. A tiszta szobában a kaszni, vagy komód fölé akasztották, így kicsit olyan oltár jellege is volt a szoba azon részének. De a reformáció ott volt a hétköznapokban. Rá-rápillantott az ember, és tudta, és belül büszke is volt rá: én evangélikus vagyok. A kép, ha zenélt ezt a kedves, fülbemászó dallamot pengetve kiragadta az embert a hétköznapokból és az erős vár képe nem egy elérhetetlen csúcs tetején volt, hanem már a valóságban. Amikor ezek a képek még ott voltak a tiszta szobában, a Bibliák is rongyosra voltak olvasva. Hiszen a kalendáriumon kívül és a Szentíráson kívül más könyv nemigen volt, esetleg egy Petőfi összes költeményei. Idén elvittem Szebenbe a képet. A Brukenthal múzeum restaurátora üveglapot tett a kartonra, ne köpjék a legyek, a keretet bearanyozta, patinával látta el és egy fémrestaurátor küszködött, hogy a régi zenedobozt ismét működésbe hozza, de sikertelenül. Az interneten próbáltam rákeresni. Egy aukciós háznál találtam is egy jobbacska példányt így meghírdetve: Luther Márton és az evangélisták. Ezek sem jártak konfirmációra gondoltam. Aztán találtam egy videofelvételt egy tájházról, ahol a Luther kép muzsikál, de nem az Erős vár a mi Istenünket. Milyen szomorú. Amikor már nem azt a dallamot játtsza, amit kellene. Milyen szomorú, amikor az ember szíve már nem azt a dallamot dobogja, amit a Teremtő szeretne. Gondoltam tovább ennek a kép - históriának a mai hétköznapokra lebontott tanulságát. Van egy szép restaurált képem, de még mindig nem az igazi. És van egy Luther plakettem is. Az ötvenes években ezt kapták a konfirmandusok emlékbe. Kirakták a falra és büszkék voltak, hogy ők már megkonfirmáltak. Megerősítették a fogadalmat, amit anno keresztszüleik tettek. Büszkén énekelték...szent hitemben megmaradok. És volt eredménye, volt foganatja? Igen. Még itt vagyunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése