Carpathia

 

Gondolatok egy kiemelt figyelmet igénylő gyermekek fejlesztőközpontja átadása kapcsán 

"Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa" (Lk.18,16)

Horvátországban nyaraltunk abban az évben. Családosan, sőt még Gyusziékat is magunkkal vittük. Én kereszteltem kisfiukat, Áront, aki már nem is kisfiú, hanem bátor nagyfiú volt. Csak még nem tudott úszni.

Sétahajózásra fizettünk be. Az idő gyönyörű volt, és mindenki élvezte az utazást, a napfényt, a meleget, a gondtalanságot, az áttetsző tengert. Javasoltam, hogy ússzunk egyet. Gyuszi bólintott, majd belevettette magát a tengerbe. Nem volt jó úszó, így a hajóhoz közel maradt, és úgymond csak kavarta a vizet. A három gyerek izgatottan nézte, meddig bírja apuci a tengerben. A két nagy, tudott úszni, de Áron nem. Áron Down-szindrómában szenved. Azon a nyáron és azon a nyaraláson azonban ő volt a sztár. Erről akarok most mesélni. Szóval látta, amint apja a tengerben evickél és élvezi a pancsolás örömét, aztán a nővérei is csatlakoztak hozzá, ő pedig a hajóról irigykedve nézte őket. Én jó úszó vagyok. Vagyis annak tartom magam. Úgy álltam ott a fedélzeten, ugrásra készen, mint Johnny Weissmüller a Tarzanban, de kicsit formatervezettebb ágyékkötőben, és az emberi beszéd biztosabb ismeretével, aztán én is belevetettem magam a tengerbe. Egy idő után kifáradtunk, beleuntunk, és visszatértünk a fedélzetre. Áron ekkor ellentmondást nem tűrő hangon határozottan bejelentette, hogy ő bemegy a tengerbe. De gyermek, te nem tudsz úszni! – mondtuk kórusban. Nem számít. Akkor apával. Intett a fejével, hogy nem, mert apa örült, hogy legalább ő életben maradt a tengerben, nemhogy egy gyereket vigyen a hátán. A gyerek engem akart, hogy én vigyem. Akkor már sok éve szolgáltam – majdnem mindent elmondtam már a szószékről. Úgy éreztem, amit érdemes tudni, megtanulni, az nagyjából megvan, csak finomítani, csiszolni és persze aktualizálni kell. Azon a nyáron azonban rájöttem, hogy tévedtem. Újratanultam a hitet: Áron volt a tanítómesterem. A Down-szindrómás, úszni nem tudó, de úszni akaró nagyfiú. Belevetettem magam a tengerbe, majd vártam, hogy leereszkedjen a létrán. A nyakamba kapaszkodott, nem görcsösen, nem félelemmel, nem az életben maradás ösztöne járta át a mozdulatait.

Először elbizonytalanodtam, mert nem tudtam, valójában ki kibe kapaszkodik, ki a vivő, és ki az, akit visznek. Furcsa érzés volt. Aztán elkezdtem úszni. És nemcsak úszni, hanem lemerülni, búvárkodni, és Áron kacagott és boldog volt. A második dolog, amit éreztem, az irigység volt. Irigyeltem ennek a fiúnak a hitét, gyermeki, őszinte bizalmát. Pedig csak egy ember vagyok, nem természetfeletti lény, vagy maga az Úristen, akiben érdemes hinni. Honnan van ennek a gyereknek ekkora hite? De nem ez zavart. Hogy működik ez ilyen egyszerűen, őszintén? Mennyire természetes a gyermeki hit! Mint a lélegzetvétel. Nekünk, felnőtteknek tanult, racionális, kipróbált hitünk van. A gyermeki hit nem ilyen. A gyermeki hit őszinte és mindent birtokol, mindent hisz, mindent remél, és ezért mindent lát.

Amikor visszamásztunk a fedélzetre, más ember voltam. Hallgattam, és ebben a csendben próbáltam megragadni és feldolgozni a tanultakat. A hasam akkora árnyékot vetett a fiúra, aki a fedélzeten ült, hogy azt hitte, napfogyatkozás van, és hunyorogva kereste a napot. Félreállnál? Elmosolyodtam: persze. Rossz érzés, amikor eltakarod a világosságot. Kicsit elszégyelltem magam, és leültem az asztalhoz. Zavaromban egy cigire gyújtottam. A hajó finoman ringott a tengeren. A szél kissé felerősödött. A gyújtómat házassági évfordulóra vették a gyerekeim. Közös ajándékuk volt, márkás Zippo benzines gyújtó. Harminc évet garantáltak. Vajon van-e még annyi hátra? Most, amikor kézbe vettem, ismét megvilágosodott előttem valami. Amikor meggyújtottam a cigarettát, eszembe jutott, hogy miért is ezt vették nekem a gyerekek. Ennek a gyújtónak a lángját nem lehet elfújni. Szélálló, úgy hirdették. A most feltámadt szél meglobogtatta, de nem oltotta ki. Igen. A hit ki nem alvó lángját kívánták a szívembe, a feleségem a szerelem ki nem hunyó tüzét. Belekortyoltam a sörbe. Akkor vettem észre a poháralátéten a hajónk nevét: Carpathia. Elmosolyodtam. Még ez is! A hajó, ami a legmagyarabb hajó volt valaha, és a Titanic elsüllyedése után felvette az életben maradt hajótörötteket. Volt ott egy magyar orvos is, úgy emlékszem. Beteg világban élünk. Mindenki építi a maga elsüllyeszthetetlennek hitt hajóját, életét, karrierjét. Aztán elindul a nagybetűs életbe, a nyílt tengerre, tele önbizalommal, tervekkel, álmokkal és ábrándokkal. De ott vannak a jéghegyek is. A maguk instabilitásával azonban igenis stabilak. Aztán ha egy hajó nekiszalad, akkor felnyitja, mint a halkonzervet. Zátonyra futott, sérült életek, amelyek rövidesen a tenger mélyére kerülnek. A Carpathiát is elsüllyesztették.

Vajon miért adták egy adriai sétahajónak ezt a nevet? Talán azért, mert tudták, hogy egyszer eljön ez a fiú, és hitre tanít bennünket. Eszembe jutott megboldogult nagyanyám, amikor elmesélte Noé történetét, miközben éppen nagy záporeső volt. Azt hittem, árvíz lesz és özönvíz, és annyira a történet hatása alá kerültem, hogy lelki szemeimmel láttam, amint a házunk úszik a hullámokon, mint egykor Noé bárkája. Nagyanyámnak volt egy kedvenc része. Amikor minden állat bement a bárkába, Isten azt mondta Noénak: gyere be a bárkába. Értetlenkedve hallgattam. Akkor jött egy pár másodperces hatásszünet, de nem tudtam, mire vár. Mire elmosolyodott, és megkérdezte: hol kellett Istennek lennie, hogy ezt mondja? A bárkában – válaszoltam meglepetten. Bizony – bólogatott idős fejével. Isten mindig velünk utazik a bajban, nem kívülről nézi a bajainkat. Aztán pár évvel később, amikor A tizenöt éves kapitányt olvastam egy nyáron, a diófa alatt, egy másik dologra jöttem rá. A templomban dörgő hangú papok prédikáltak a bűnről. Alig vártam, hogy vége legyen. Nem magyarázták el, mi a bűn. Vagyis nem jól magyarázták. A könyvben a szakács egy kést tesz az iránytű mellé, és az már nem mutatja a helyes irányt. Amikor ezt a jelenetet emlékezetembe idézem, rájövök, hogy ez a bűn: a célt tévesztett állapot. Sodródás. Hamis célok. Céltalanság. Cél nélküliség. Egy órája sincs, de megtapasztaltam a hitnek egy magas fokát. Valaki rám bízta az életét. Annyira megbízik bennem, annyira szeret, hogy az ő élete már az én életem, és fordítva. Vigyél a mélybe – az volt ebben az ölelésben. Nem félek, mert te velem vagy. Te erősebb vagy. Sok ilyen hajóra lenne szükség ebben a mai hajótörött világban, mint ez a Carpathia. Mi magunk kellene ilyenekké váljunk. Felszedni a hajótörött, becsapott, elsüllyedt vagy elsüllyesztett emberi sorsokat. A partot néztem. Sosem voltam ennyire boldog. Van túlpart, van megérkezés, van kikötő.

A turisták közül valakinek megszólalt a mobilja. Zorán éneke volt a csengőhangja: Kell ott fenn egy ország. Elmosolyodtam. Milyen jó, hogy mi azt tanítjuk: van ott fenn egy ország! Az ég tiszta volt. Nemcsak tiszta, hanem nyitott is. Mikor megyünk haza? – kérdezte Áron. Mindig útban vagyunk hazafelé – akartam mondani. De felesleges lett volna, hiszen ő ezt nálam sokkal jobban tudja. Végezetül elmondom, hogy ez a Down-szindrómás hitoktatóm most már aranyért úszik. Jó pár aranyérme van, de a legfényesebb még hátravan.

1