„A gyalog is elérhet a végére. De közben meg kell tanulnia járni.”
(Laci bácsi)
Reggel volt, de már meleg. Az a májusi fény sütött be az iskolába, ami még nem perzsel, de már ígéretet hordoz: hogy ma nem lesz dolgozat, nem lesz tantárgy, csak gyereknap. A tanári asztalomon egy kockás szalvéta remegett a huzattól – valaki hozott egy tálca linzert, túl korán, de szívből. Az udvar felől halk zsongás szűrődött be, olyan, mint a méhek moraja egy orgonabokorban. Ismerős zaj: a gyerekek lassan, csapatokban érkeztek. Ki álmosan, ki ugrálva, ki már színes lufit lengetve. Panni például fordítva vette fel a pulcsiját, de nem érdekelte. Ma nem számított. Én meg ott ültem a tanteremben, ahol aznap már senki nem tanult, mégis olyan érzésem volt, hogy ma tanulunk a legtöbbet. A krétaporos táblán maradt még egy félrecsúszott vezér, tegnapról. A sakktáblát este hagytuk ott, mert azt mondtam: „Majd holnap befejezzük.” Nem tudtam, hogy ez a „holnap” már nem a játékról fog szólni. A kezemben forgattam egy darab papírt, amire este írtam fel három szót, csak úgy, a magam kedvéért: „Engedjétek hozzám jönni.” Bibliai mondat, persze. Gyerekkorom óta ismerem, de mindig új jelentést kap, attól függően, mikor olvasom. Egykor úgy hallottam, mint egy ígéretet. Aztán úgy, mint vádat – hogy talán mi, felnőttek, állunk a gyerek és Isten közé. Most pedig... inkább úgy, mint egy halk kérés: „Ne zárd be az ajtót.” Mert néha észre se vesszük, hogy mi zárjuk ki őket. Fegyelmezéssel, tananyaggal, sürgetéssel, nézésekkel, amik azt mondják: „Most ne zavarj.” Pedig Jézus nem csak magához hívta őket. Meg is ölelte. Nem mondta, hogy „most nincs időm.” Nem tolta át őket máshoz. Nem csak annyit tett, hogy „jöhetsz, de csak ha csendben vagy.” Azt mondta: „Az ilyeneké az Isten országa.”
Egy gyerek akkor lépett be a terembe. Kicsit féloldalasan, mint aki nem biztos benne, hogy szabad. Bence volt, az örök első érkező, mert őt mindig túl korán teszi ki a busz.
– Ma akkor... játszunk? – kérdezte.
– Azt hiszem, ma inkább... figyelünk – feleltem.
– Figyelni? Mit?
Elmosolyodtam.
– Azt, ahogy jönnek. Sorban, futva, nevetve. Mert ma nem mi választunk figurát, Bence. Ma mi vagyunk a tábla. És ők lépnek.
Ő erre bólintott, mint aki érti, vagy legalább sejti, hogy ez most valami komolyabb, mint egy matt a negyedik lépésben.
Az udvaron már állt a sakk-készlet. A nagy. A műanyag figurák kicsit kopottak voltak, de büszkén álltak a betontáblán. A király billegve várta, hogy játsszanak vele. A gyerekek körbeállták a táblát. Egyesek vitatkoztak, mások csak nézték a figurákat. Én a padra ültem, nem messze, a sötét ló mögé, és vártam, mikor kezdenek kérdezni.
Gergő kezdte:
– Azt mondta reggel, hogy „engedjétek hozzám jönni a gyerekeket.” Ez valami Biblia, ugye?
– Az bizony.
– És az azt jelenti, hogy bárki mehet Jézushoz?
– Igen. Főleg, aki nem kérdezi előtte, hogy szabad-e.
Nevettek. Aztán Panni megkérdezte:
– De hát a tanítványai nem akarták engedni, hogy a gyerekek odamenjenek, ugye?
– Nem. Mert azt hitték, zavarják. Ők óvni akarták. A Mester már fáradt volt. Csak azt nem látták, hogy ő épp a gyerekektől erősödik.
Dani odaszólt:
– Mint maga a játszmáktól?
– Pontosan.
Flóra fölém hajolt:
– Laci bácsi, mi lenne, ha most maga lenne Jézus? És mi meg a tanítványai? Akkor... mi se engednénk, hogy zavarjuk?
Nagy csend lett.
– Akkor csak remélhetném – feleltem –, hogy ti is elhibázzátok. És odaengedtek.
A játszma elkezdődött. Maja, Gergő és Bence egy csapatban játszottak ellenem. Egy hadsereg, hárman.
Világossal kezdtek. Királyi gyalog E4-re.
– A klasszikus. Biztonsági nyitás – mondtam. – Bölcsesség vagy bátortalanság?
– Meglátjuk – felelte Maja.
A negyedik lépésnél hibáztam. Szándékosan.
– Az ott csapda? – kérdezte Bence.
– Miért lenne? – vágta rá Gergő.
– Mert túl könnyű. Laci bácsi nem hagy csak úgy ott egy futót – mondta Maja. – Vagy ha igen, az már tanítás.
Maja lépett.
– Vigyük. Ha tanítani akar, akkor tanuljunk.
Nem lett matt. Nem is baj. A játszma végül döntetlen lett.
– Szerintetek ki nyert? – kérdeztem.
Gergő azt mondta:
– Azt hiszem, ma nem voltak oldalak.
Estefelé a lábak már lassabban jártak. A futkosásból séta lett, a nevetésből pusmogás, a fociból üldögélés a padon. A bográcsban már csak az utolsó kanálnyi paprikás krumpli kotyogott. A fakanál is mintha pihenni vágyott volna. A legtöbben már megették a tortát is. A marcipán vezér sorsa hamar beteljesedett – Panni vágta le, igazságosan, de határozottan. Így múlik el a sakkvilág dicsősége. Én kicsit félrevonultam. Nem teljesen, csak úgy... félhangra. Leültem egy fa tövébe, és néztem a gyerekeket. Azt, ahogy egymás mellé ülnek. Ahogy nem kérnek, csak vannak. Ekkor odajött Anna. Csendesen, ahogy mindig. Egy pillanatig csak állt, nem szólt. Aztán leült mellém. Oldalra nézett, nem rám.
– Szép volt ma – mondta.
– Az volt – bólintottam.
Csend. Aztán, mintha magának mondaná:
– Laci bácsi, tudja, miért szeretek sakkozni?
– Miért?
– Mert ott nem kell hangosan lenni ahhoz, hogy történjen valami.
És ekkor – nem tudom, miért pont akkor – eszembe jutott egy másik gyereknap. Egy másik iskolaudvar, más gyerekzsivaj, de a hangulat ismerős volt. Akkoriban még nem tanítottam. Egy padon ült egy lelkész. Nem sokat beszélt, de mikor mellé ültem, rám nézett, és azt mondta: „A legnehezebb lépés az, amit nem te teszel meg. Hanem elengeded, hogy valaki más megtegye.” Akkor nem értettem. Ma már igen. És azt hiszem, ma láttam is, ahogy megtörténik.
– Szerinted a csend is lehet bátor? – kérdeztem.
Elmosolyodott.
– Igen. De csak ha valaki meghallja benne.
Este volt már. Csak a bogrács hűlt lassan. A táblán még ott volt az a gyalog.
Felvettem.
– Te is jöttél, igaz?
Zsebre vágtam. Talán emléknek. Talán figyelmeztetésnek. Hogy aki lépni mer, azt mindig várja valaki.
