Iskolakezdést
követő héten eszembe jutottak azok a gyerekkori emlékeim, amikor
magam is elbűvölten festettem az új filctollakkal. Akkoriban a
piacon, általában a szerbektől, vagy a magyaroktól lehetett jó
minőségű sok árnyalatban tündöklő filcet venni, de többnyire
a hazai gyártmányú hatszínű, gyenge minőségűekkel bajlódtunk.
Aztán ezekkel rajzolgattunk képeket, rajzokat és hamarosan kifakult
a hegye, kifogyott belőle a festék és a hosszú őszi délutánokat
valamivel ki kellett tölteni. De találékonyak voltunk. Nem
nyugodtunk bele abba, hogy kifogyjon a filc, és az álmoknak,
helyesebben fogalmazva az álmok teremtésének vége szakadjon.
Valamivel a kiszáradt filctollat életre kellett kelteni. Először
is szét kellett szedni. Az univerzális, mindig kéznél levő
harapófogót a fogaink jelentették, ami kéznél is volt és a
szorítást is lehetett rajta állítani. Miután ez megtörtént a
filc kiszáradt belét meg kellett fordítani, ugyanis a végében
volt festék, de hogy még tovább tartsanak a színes álmok,
feltuningoltuk egy kis kölnivel, ezáltal még életszerűbbek
lettek. A kölnit nagytata borotválkozó készletéből vettük
kölcsön, ugyanis ez nem számított lopásnak, hiszen nemes célt
szolgált. És mindjárt kezdetét vehette az újabb rajzolás. Igaz,
eleinte bőségesen folyt belőle a festék,aztán hamarosan
kifogyott és már a gyakori nyálazás sem segített rajta. Mindezt
elmesélve gyerekeimnek az autóban, mintegy tanítómesének
szántam, s még ott az a szándék is bennem volt, hogy „bezzeg a
mi időnkben”, meg „becsüljétek meg amitek van”, meg ilyen
eredeti és bölcs mondások gyűjteményét ömlesztettem egy
szuszra, miközben döcögtünk haza egy esős délután. Amikor is a
gyermeknek mentő ötlete támadt, ugyanis szivárvány volt az égen.
Miért nem raktam a szivárvány festékéből a filcekbe, akkor még
most is tartana, mert abból annyi van, hogy soha nem fogy el? És
egyébként is tapossak a gázra, hogy a szivárvány végéhez
érjünk, mert ott van elásva az arany. Igen, de a másik végén,
nálunk, meg csak az egyik vége van. És a másik vége?
Az..........Kínában. A kínai gyerekek lapátolják most az
aranyat, ami a szivárvány végén van. És mi? Minekünk maradnak a
színek. Nem elég? Deeeeeeeee. Végül is elég.
A
fogyasztói társadalom mindezt megsemmisítette. Persze nem
mindenhol. Manapság nem kell lesni a piacon, mikor jönnek a
külföldi árusok, hogy mielőtt szétkapkodnák, jusson neked is
valami. Bemész a sarki éjjel nappaliba és mindent megvehetsz,
amire vágysz. Még filcet is. Minőségit. És ha kifakul, hát
veszel másikat. Közben nagytata kölnijét már senki sem akarja
ellopni, pedig csak az volt alkalmas, hogy életet leheljen egy
haldokló filcbe. És maguk a már gyárilag gyenge minőségű
filcek sem érzik azt, hogy fontosak. Hogy hét életük van, mint a
macskának.Már ettől az illúziótól is megfosztottuk őket.
Megveszik és eldobják. Még kinn is felejtik az esőben, ahol
elvéreznek. A színes, illatos álmok papírra vetése manapság nem
téma. Nem cél. Mindent készen kapunk. Csak fogyasztanunk kell.
Gyártani nem. A gyártásért Kína a felelős. Hát persze. Akik
megtalálták a kincset a szivárvány végén, normális is, hogy
van pénzük gyárakat építeni. De itt nálunk, csak a szivárvány
festéke, színe maradt. De azért mégsem csüggedtem el. Sőt még
azon is elmosolyodtam, hogy beletapostam a gázba, hogy hamarabb a
szivárványhoz érjünk, mert egy pillanatig elhittem, hogy
megcsapolhatjuk a színeket. Most már csak a megfelelő technológiát
kell kidolgozzuk. De nem aggódom egy cseppet sem, mert ötletekből
mifelénk sohasincs hiány. Persze, ha megszerezzük ezt a
technológiát annyi előnyünk lesz, hogy az égre is tudunk majd
rajzolni. Ott pedig rengeteg hely van, neked is, nekem is.
