Galilea tartomány. Názáret. Kr. u. 60 körül.
A zsinagógában mindenki elcsendesedett, amikor a férfi olvasni kezdett. Ézsaiás tekercséből olvasott, a 61. részből: „Az Úr Lelke van énrajtam, aki felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, és elküldött, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek, és a vakoknak a szemük megnyílását, hogy szabadon bocsássam a megtörteket, és hirdessem az Úr kedves esztendejét.” Aztán leült. Mindenki feszülten várta a magyarázatot. A rabbik ülve magyaráznak. A férfi Jesuának hívták. Az ács fia – így hívtuk. Mind ismertük, hiszen közülünk való volt, büszkék voltunk rá. Azt hittük, olyan, mint mi. Közülünk való. Némelyek a zsinagógából ismerték gyermekkora óta, együtt játszottak, apját jól ismerték, sokat segítettünk neki a műhelyben. Ő volt közülünk a legértelmesebb. Amikor felolvasta az idézetet az Ézsaiás-szakaszból, úgy gondoltuk, amilyen szépen beszél, még sokra fogja vinni. Elálmélkodtunk mind.
Lukács végül ennél a szónál döntött, közben feszülten figyelte a férfi beszámolóját. Aztán mi történt? – kérdezte, mert a csend hosszúra nyúlt. Akarta tudni a folytatást. Aztán, mondom, leült, mint a tanítók, és azt mondta: ma teljesedett be ez az írás fületek hallatára. És akkor mi történt? – kérdezte Lukács. Felbolydult a zsinagóga. Te is? Én is. Miért? Hiszen az imént azt mondtad, olyan szépen beszélt, hogy sokra viheti, meg közületek való. Igen. Valóban így éreztem akkor. Egyetértettetek ebben, nem? De igen. Egyetértés volt bennünk – mondta a férfi. Elmosolyodott. Eszébe jutott egy zsinagógai tanítás Bábel tornyáról, amikor a rabbi azt mondta, az első nagy egyetértés az emberiség életében Bábelben volt. Tornyot rakni. Isten ellen. Ilyen volt a mi nagy egyetértésünk is. Egyik percben rajongtunk, álmélkodtunk, de alig pár pillanat múlva egy másik dologban értettünk egyet. Megölni őt! Káromolta az Örökkévalót! Letaszítani a hegyoldalról! Azonnal kicsődültünk a zsinagóga elé, körbevettük, és taszítani kezdtük a szakadék felé.
Állj meg, barátom! – mondta Lukács. Ha jól értem, akkor ti a gyerekkori játszótársatokat akartátok egy akarattal letaszítani a szakadékba. Vagyis megölni. Igen – felelte a férfi. Korábban bent ültetek a zsinagógában, Isten jelenlétében. Azt nem állítom, hogy mi a jelenlétében ültünk. Csak ültünk egy épületben. A ruhánkat vittük, a bőrünket, de a szívünk távol volt. Arcunkon mosoly volt, de a szívünkben nem volt öröm. Nem tiltakozott? Nem. És megöltétek? Nem. Nem akkor. Mi történt? Közelítettünk a szakadék felé. Oda vezettétek? – kérdezett Lukács. Úgy gondoltátok, hogy az Urat lehet vezetni? Vagy terelni? A jó pásztort? Vagy hogy meg lehet ölni? Vagy hogy egyáltalán hatással lehettek rá? Akkor azt hittük. Elmosolyodtak. Mi történt? Amikor a szakadék szélére értünk, megállt, és akkor megfordult, és átment közöttünk. Hogyan?! Átment közöttetek? Igen, pontosan úgy, ahogy mondom. És nem állítottátok meg? Nem. Miért nem? Nem tudtuk. Nem lehetett. Őt nem lehetett megállítani. Hogyhogy nem? Hiszen azt mondtad, közületek való volt, meg játszótárs, meg ember, mint te meg én. A férfi lehorgasztotta a fejét. Igen. Így hittük. Így gondoltuk. De ő Jesua volt. Emberfia. De nem onnan származott, mint mi, Ádámtól. Ő az Örökkévalótól származott. Benne nem volt bűn. Ő az Isten szentje volt. Nem az ács fia. Ezt akkor el kellett volna hinnünk. Ezért tudott akkor és ott keresztülmenni közöttünk. És ti nem tettetek semmit? Mit tehettünk volna?! Úgy nyílt szét a sokaság előtte, mint a Vörös-tenger Mózes parancsára. És nem követtétek? Nem. Senki? Senki. Hagytátok elmenni. Igen. Nem borult térdre senki? Nem. Mi történt ezután? Visszaültünk a zsinagógába. Ahogy előtte tettük. Továbbra is hallgattuk a rabbit. Ültünk a zsinagógában, de az Isten országán kívül. A szívünkben haraggal, egyetértéssel. Arról beszéltünk, hogy merészelte Naámánt említeni?! Ő pogány volt. Vele példálózott, hogy bezzeg ő. Vagyis nem ezt a szót használta, hanem úgy fogalmazott, hogy sok leprás élt akkor Izráélben, de csak a szíriai Naámán gyógyult meg. Hallgattak. A nyolcszáz évvel azelőtt meggyógyult Naámán leprás sebei és gyógyulása úgy kiáltottak a múltból, mint egykor Ábel vére a földből. De nem engedelmeskedtünk ennek a kiáltásnak.
Mit akart ez jelenteni? A férfi nehezen válaszolt. Talán azt, hogy mi is hallgatjuk a tanítást, de nem cselekedjük meg. Naámán pedig a hallott szónak engedelmeskedett, és ezért gyógyult meg. Amíg szép szavakat mondott, egyetértettünk vele, amikor hinni kellett volna, amit mond, megharagudtunk, és meg akartuk ölni. Lukács maga elé meredt. Sokszor hallom orvosként azt a kérdést: Én miért nem gyógyulok meg? Engem miért nem gyógyít meg az Örökkévaló? És mit felelsz nekik? Te orvos vagy. Talán azért, mert nem engedelmeskedünk. Nem hiszünk. Tudni akarunk. Érteni. Ez olyan nagy baj? – kérdezte a férfi. Nem. Nem olyan nagy baj. Az engedelmesség hiánya a baj.
Mikor találkoztatok még a Mesterrel? Csak én találkoztam azok közül, akik jelen voltak a felolvasáson. Mikor? A kicsúfolása után. A Golgotára menet. Távolról figyeltem őt. Fájdalmak férfija volt. A katonák is azt hitték, mint mi. Vagyis? Hát azt, hogy be lehet kötni a szemét Jesuának, ki lehet csúfolni, el lehet vinni, félre lehet állítani, vagy el lehet venni az életét. Most másként emlékszem rá. Kiszolgáltatott, de végig engedelmes. Eszembe jutott az, hogy mi meg akartuk ölni. És most meg is tesszük. Nem taszítjuk le a hegyről, hanem felkísérjük egy másikra, a Koponya-hegyre. Nem érünk hozzá, hogy letaszítsuk, mégis a vére rajtunk szárad. Elárultuk, cserbenhagytuk, megtagadtuk. Erre ő odaadja az életét az embereknek. Hogyan? Igen, Lukács. Jesua életét nem lehet elvenni. Ő odaadja az életét. Most már értem, miért mondta példának Naámánt. A szír pogány hadvezér új életet kapott. De ez az új élet már nem a sajátja, hanem az Istené. Lukács elmosolyodott. Isten számára mindenki él, aki neki él. Így írta le a szavakat később. Mikor jöttél rá, hogy tévedtél? Akkor, Lukács, amikor visszaemlékeztem erre a felolvasásra, és eszembe jutott az, hogy Jesua nem folytatta a felolvasást. Ézsaiás 61. úgy folytatódik, hogy: Istenünk bosszúállása napját. Nem azért jött, hogy bosszút álljon hitetlenségünkön, hanem kegyelmet, amnesztiát hirdetett minden bűnösnek. Amikor hallgatott, akkor is beszélt hozzánk, de mi nem hittünk. Nem hevült a szívünk. Lukács ismét leírta ezt a kifejezést.
Találkoztál vele a feltámadása után? Igen. Emmausba tartottunk. A nap lemenőben volt már. Akkor valaki hozzánk szegődött útitársul. A hitünk összetört. Mi azt hittük, majd a Messiás mindent megváltoztat. Elűzi a rómaiakat, és újra tejjel-mézzel folyó Kánaán lesz az országunk. Erre semmi. Újra az ács fia maradt a szívünkben. Mondd, hányszor tört össze a hited? A férfi lefelé tekintett. Hallgattak. Ez a hallgatás a Mestertől való beszédes hallgatás volt. Lukács tudta, a férfi nem számol. Emmaus után csak a hajnalokat számolom. A naplementék nem érdekelnek. Minden nap fölemel. Most már értem Naámán szavát is: Nincs más Isten! Lukács elmosolyodott. A férfi melléjük ült. Elővett egy kenyeret. Megtörte. Egyetek, fiaim.
