Bizonytalan
léptekkel közelítette meg a templomot. Mintha már járt volna
erre, pontosan itt, de az olyan régen lehetett, mintha egy másik
életben lenne. Abban sem volt biztos, hogy a templom ajtaja befele,
vagy kifele nyílik. Ezen egy pillanatig eltöprengett, aztán
megnyomta a csengőt. A lelkész behívta. Őszülő félben levő
szakállas-bajuszos férfi volt, amolyan „cukrosmák” színű
hajjal. Látszott, az idő kikezdte őt is, noha az örökkévalóságnak
dolgozik. Mit tehetek önért? Kérdezte az asszonyt. Engedje meg,
hogy bemutatkozzam. Szigethy Nóra vagyok. A név teljesen
ismeretlennek tűnt a papnak. Némán bólintott. Örvendek az
ismeretségnek. Az asszony egy pillanatig várt. Nem tudta hogyan is
kezdje el a mondókáját, pedig idefele jövet már több féle
variációt is kigondolt magában. Anyuka menjen már el a paphoz és
intézze el, hogy Norbikát jövő hónapban megkereszteljék. Adok
száz lejt, holnap intézze el. Hallotta fülében Frici fia szavait,
aki negyvennégy évesen végre talált magának egy lányt és
összeköltöztek. Igaz, nem házasodtak meg, de jobb, mint a semmi.
Franciska nem az a nő, akiről Nóra mama álmodott. Ezért nem
ritkák a szóváltások. Főleg most, hogy Norbert megszületett.
Nagy öröm ez a családban. Végre nyugdíjas napjaiban lesz egy
kicsi öröm is. Már nagyon aggódott, hogy Frici mikor fog
megnősülni. De a férfinek esze ágában sem volt elköteleződni.
Minek az mama? Nem kell nekem papír? Mivel több az? Egy papírral
több lesz a fiókban. Franciskát egy céges összejövetelen
ismerte meg. Körülbelül a tizenkilencedik nő volt az életében.
Ha bejön bejön, ha nem, menjen Isten hírével. (Ebben az esetben
nem vagyok biztos, hogy Isten nevét nagy „I”-vel kellene írni).
Keresztelőről volna szó, tiszteletes úr. Örvendek. A gólyahír,
mindig jó hír. Mosolygott a lelkész, aztán várakozva nézett az
idős asszonyra, aki hibátlan dauerrel a hajában, élénkpiros
rúzzsal a száján kissé feszülten ült a széken. Akkor milyen
nevet keressek? Szigethy. T-H-Y-al kérem. Igen. Gondolta a lelkész.
Nemesi felmenők. Már nem is lehet egyszerűen Szigeti valaki, mint
a veszedelem, mondjuk. Nem találom. Mióta nem fizet
egyházfenntartói járulékot? Harminc éve nem voltam a templomban.
A lelkész egy pillanatig megtorpant. Az egy emberöltő gondolta.
Most, hogy kell valami az egyháztól, megtalálta a kilincset. Vajon
mi nem tetszett, hogy harminc évig a templom felé sem nézett?
Szigethy Nóra közömbösen bámult a semmibe. Mi nem tartjuk a
vallást. Bökte ki. „Nem tartjuk a vallást”. Viszhangzott a
lelkész fülében az oly sokszor hallott mondat. Értem. Akkor minek
jött? Kérdezte gondolatban. Kell egy szertartás, és meg akarja
fizetni a parádét. Biztos nagy csinnadrattás keresztelő lesz,
akkora felvonulással, hogy ihaj-csuhaj, közbe senkit nem érdekel,
hogy miről szól a keresztség. Ezt is megszokta. De nem tudott
tenni semmit ellene. Vagy talán mégis? A szülők evangélikusok?
Kérdezte végül hangosan. Igen. Vagyis a fiam Fricike. Az élettársa
Franciska ő nem, hanem ortodox. Nagyon jó. Bólogatott a
tiszteletes. Még össze sincsenek házasodva, ráadásul vegyes
csapat, és megkereszteljük evangélikusnak. A nagymama pedig
nyiltan bevallotta, nem tartjuk a vallást. Mire kellek én
egyáltalán? Bohócnak? Értem. Miért nincsenek összeházasodva?
Kérdezte végül és leült a székre szemben Szigethy Nórával,
akár egy vallatótiszt. Tudja a fiam Fricike...Frigyes mikor járt
utoljára templomban? Hangzott a kemény kérdés. Nóra az
emlékeiben keresgélt, aztán felderült az arca. Amikor
megkonfirmált. Vagyis, amikor kikonfirmált, mert azóta be sem
tette a lábát a templomba. Foglalta össze a lelkész a rövid, de
velős kórképet. Mama, ha veszel nekem egy versenybiciklit,
megkonfirmálok! Ez a mondat, most hirtelen eszébe jutott. Valóban
meg is vette nekik. Együtt mentek el hétfőn a sportüzletbe és
kétezer régi lejen megvették a görbekormányos zöld
félversenybiciklit Fricike nagy örömére. Nem házasodtak össze,
tiszteletes úr, mert már nem divat. Nem divat? A fiam azt mondta,
neki nem kell a papír. Ha működik a házasság, akkor így is
boldogok lesznek, ha meg nem, akkor „széjjelmennek”. Az biztos,
hogy „széjjel”. Bólogatott a tiszteletes. Nem tagadhatja meg a
keresztséget a pap. Zárta össze ajkait Szigethy Nóra, akár a
satu két pofája. Ha meg igen, megyek a reformátusokhoz, vagy...a
baptistákhoz nem, az ortodoxoknál nagyon sokba kerül. Mi köze
hozzá, hogy a Fricike nincs összeházasodva?! Azt csinál, amit
akar az életével. Nem?! Vagy most már ebbe is beleszól az
egyház?! Hol élünk, a középkorban?! A keresztszülők
evangélikusok? Kérdezte tovább a lelkész, bár nem sok jóra
számított. Sajnos, senki sincs a fiam részéről, aki evangélikus
volna. Kik lesznek a keresztszülők? A fiam egyik jóbarátja.
Magyar? Igen. Legalább. Csúszott ki a száján a lelkésznek. És a
többi? Az ortodox. Tetszik tudni kedves Nóra, a dolgok úgy
működnek, hogy előbb az ember megházasodik, azután gyermeket
vállal, persze mindezt szeretetben, békességben és nem külön,
kiszakadva az egyházból. Mert ez a dolgok rendje. Van egy
lelki-szellemi örökségünk is. És Jézus szava. Ha fontos. Ebben
az esetben. De tudom, nem tartsák a vallást. Akkor menjünk tovább.
A keresztszülőkkel mikor tudok találkozni? Hát, a keresztelőn!
Ők majd kifizetik a szertartást, nálunk ez a szokás. Válaszolta
Nóra mama és büszkén felemelte dauerolt lila hajkoronáját, ami
az ablakon beverő napfényben olyannak tűnt, akár egy elvirágzott
lila pitypang. Nálunk? Szokás? Csóválta a fejét a lelkész.
Szerettem volna elbeszélgetni a keresztszülőkkel. A keresztségről.
Mi a keresztség, miért is fontos ez, meg a hitvallásról, végülis
az ő feladatuk lesz, hogy a gyermeket a keresztyén hitben neveljék.
Dolgoznak. Válaszolt röviden az asszony. Mindenki dolgozik drága
asszonyom, mindig is dolgoztak az emberek, csak akinek fontos volt,
időt szakított és eljött. Végül is arra van az embernek ideje,
amire szakít. Jövő hónapban szeretné a fiam a keresztelőt. Még
parancsol is! Gondolta a lelkész magában. Mikor? A közepén.
Rápillantott a naptárra. Rendben. Mi a gyermek neve? Szigethy
Norberth. TH-val. Én húsz éve szolgálok itt, de még egy János,
József, István-t nem kereszteltem. Ez a Norbert, TH-val, ez mindent
visz. Sóhajtott keserűen. Felírta az adatokat és várt. Mennyivel
tartozom tiszteletes úr? Harminc év egyházadóval. Egyenlőre. A
keresztelést a keresztszülők fizetik majd utólag.
Megkönnyebbülten sóhajtott. Sikerült! Mégis csak megkereszteli a
Norbikát. Nincs nálam annyi pénz tiszteletes úr. Holnap bejövök
és kifizetem. Mama az egy vagyon! Kész rablás ez az egyház is!
Üvöltött Fricike, amikor Szigethy Nóra beszámolt nagy büszkén,
hogy elintézte a papocskával a keresztelőt. És mennyit kért? Nem
kell fizetni semmit, majd a keresztszülők rendezik. Hát nem
ingyenes? Mit kell kifizetni, a vizet? Már azért is pénzt kér az
egyház, hogy a gyerek fejét egy kicsit megvizesítik?! Nem akarta
tovább hallgatni Fricike háborgását, így inkább visszavonult a
szobájába. Bekapcsolta a tévét. A színes képernyőn éppen egy
kibeszélő show volt. Elmerült a felszínes csevegésben, néha
elmosolyodott. Éjszaka nyugtalanul aludt. A tiszteletessel álmodott.
Nagy vörös szemei voltak álmában. Ki nevelte ezt a gyereket?! Nem
maga?! De igen. És miért nem fogta meg a kezét, hogy jöjjön
templomba? Nem akart. Nem akart, mert maga és a férje sem jártak.
A férjem párttag volt. Akkoriban... Akkoriban is jártak az emberek
templomba, még többen is, mint most! Hisz maga Jézus Krisztusban?!
A magunk módján hiszünk. Mi az, hogy a magunk módján?! Olvassa a
Bibliát?! Nem, nem olvassa senki a házban. Nem is tudom, van-e.
Van! Frigyes kapott a konfirmációra, és tudja mit írtam bele? „A
reád bízott drága kincset őrizd meg!” Hát mondhatom, szépen
megőrizték! Felriadt álmából. Ivott egy korty vizet. Aztán
megpróbált visszaaludni. Hol rontottam el? Az én fiam. Mindent
megadtam neki. Két hét telt el. Aztán eljött a vasárnap. Május
volt. Verőfényes, napsütéses vasárnap. Fricike unott sóhajtással
bámulta a feszületet. Meddig fog ez tartani? Remélem egy órán
belül végzünk. Megszólalt az orgona és a közének elkezdődött.
Némán, összeszorított szájjal meredt a padra, mint anyja a
lelkészi hivatalban. Nem tudok énekelni. Nincs hangom. Nyugtatta
önmagát. Majd a keresztelőn a magyarnótát, meg az „éljen
sokáig”-ot... azt majd teli torokból. Ott legalább nem lát
senki. A prédikáció teljesen kiesett emlékezetéből. Csak azon
vette észre magát, hogy mindenki mozgolódik és Franciska már
hozza a keresztszülőkkel a gyermeket. „Krisztus Urunk nagy
irgalmáról, szeretetéről tanúskodik a keresztség, általa Isten
gyermekeivé és egyháza tagjává tesz minket,...” Vajon
megérkezett a hidegtál? Tűnődött magában Szigethy Nóra. És a
levest be kell főzzem. A torta, csak nehogy megroggyanjon, mert mit
szólnak a vendégek?! „Üdvözítő szeretetével a gyermekeket is
magához öleli, hogy egy se vesszen el...” Milyen ferdén áll
ennek a papnak az a nyálazója a nyakán. Hát nem tudta egy kicsit
megigazítani, hogy elegánsabb legyen. Korpás a haja, meg hadar is
egy kicsit. „Most pedig hallgassátok meg azokat az igéket,
amelyek által a mi Urunk, Jézus Krisztus a keresztség szentségét
rendelte..” Fricike felnézett a plafonra. Mikor lesz már vége?!
Még jön egy prédikáció? Mama miért nem mondtad, hogy fogja
rövidebbre a pap?! Tegyünk vallást hitünkről. „Hiszek egy
Istenben...” Szigethy Nőra megborzongott. Eszébe jutott a
rémálma. Maguk hisznek egyáltalán Jézus Krisztusban?! Mire ő
azt válaszolta álmában, hogy a „magunk módján”. Nem jutottak
a Hiszekegy szavai eszébe. Pedig tudta. Valamikor. Az öreg pap a
konfirmáción tőle az első hitágazatot-vagy minek mondják-ot
kérdezte. Akkor tudta. Most már nem. Zavartan tekintett körbe.
„Akarjátok-e hogy ez a gyermek a keresztség szentségében
részesüljön?” Fricike üveges szemmel nézett a papra. A lelkész
folytatta a mondatot, majd a végén hozzátette. Feleljétek:
akarjuk. Akarjuk. Pusmogta Fricike. Franciska bólintott, hogy „da”.
Jaj, mennyit kérdezősködik ez a pap! Fogja már a vizet és
keresztelje meg és menjünk már! Még a zenészekkel is kell
beszéljek. Mi legyen a gyermek neve? Na végre! Ezzel kellett volna
kezdeni, nem annyit itt hablatyolni! Gondolta Fricike. Norbert.
Mondta a keresztmama, aki három órát ült a sminkben, hogy
tükörsímára vakolják az arcát. „Megkeresztellek téged az
Atának, Fiúnak, és Szentlélek Istennek nevében”. Jaj, nehogya
fülébe menjen a víz! Vizes lesz a pólya! Lépet kicsit
határozottabban a kelleténél Nóra mama a keresztelő medence felé
és már nyújtotta is a keresztmamának a kendőt, hogy hamar-hamar
törölje meg a gyermek fejét. Na, mehetünk! Sóhajtott fel
Fricike. Kérem a szülőket, térdeljenek az oltár elé! Mííííí?
Még nincs vége?! Mit akar még?! Jaj, még mi is le kell
térdeljünk! Még egy végehossza imádság... Háborgott Fricike.
Franciska széles mosollyal térdelt az oltár elé. Neki tetszik ez
a magyar templom. Nem sokat ért az egészből, de van orgona és
nagyon szereti az orgonamuzsikát. „Az Úr megőriz téged minden
bajtól, megőrzi életedet. Megőriz az Úr jártodban-keltedben,
most és mindenkor. Ámen” Kerüljétek meg az oltárt! Még azt
is! Itt megint kell tenni a perselybe? Nincs nálam, csak egy
ötvenes. Mindegy. Legyen boldog a pap! Szélesen mosolygott Fricike
is, mikor kibukkantak az oltár másik oldalán, mintha ő szülte
volna a gyermeket. A keresztelési ének felcsendült. A szeme már a
nyitott ajtón volt. Csak testben volt már a templomban. Az irodában
a keresztszülők türelmetlenül toporogtak. A lelkész levette a
kabátot. Elhoztuk a keresztlevél másolatot, ahogy kérte.
Norberth. Th-val. Szigethy az is Th val. Megírta a nyugtát. Az
ablakból figyelte milyen felszabadult a társaság. Eleget tettek a
kötelességeiknek, most már minden rendben van, megvettük a jegyet
a menyországba. Vajon milyen egyháztag lesz ebből a gyermekből?
Egyháztag? Keresztyén? Végighazudták a szertartást, a
válaszokat. Vezet ez valahová? Lesz-e ennek értelme? A következő
vasárnap a szentbeszéd alatt a hátsó padsorban mintha egy lila
hajú asszonyt látott volna. Akár egy el nem fújt pitypang, olyan
volt a frizurája. De lehet, hogy csak képzelődött.
