Látó lett ma egy ember – így
jött a hír,
egy koldus, akit por és vakság fedett.
S én,
ki fölé hajoltam gőgös szemmel,
most vakultam meg önmagam
felett.
A tömeg vitt. Zúgott körül az
ár,
gyűlölet, megvetés – mind az enyém.
Eltakarva álltak
köztem s közte,
s én láttam volna már a Messiást rég.
Nem volt más út – csak a fa.
Felmásztam.
A gallyak közül kutattam az arcot.
Nem tudtam,
mit keresek pontosan,
csak azt: látni akartam valakit – mást.
Lelkemben két hang vitázott
sötéten:
az ezüst zörgött, mint múltam rablánca,
s
közben halkan, szinte félve jött fel
az Ige – szelíd, mint
harmat a fára.
Ő megállt. Nem kérdezett. Nem
szidott.
Csak felnézett. Csend volt. Tiszta. Egyszerű.
„Ma
nálad” – mondta. S a szívem, mely addig
páncélban verte a
semmit, megnyílt belül.
A pénz zaja megszűnt. Az életem
csöndje
lett válasz – nem szóltam, csak engedtem már.
Szava
tűz volt. Nem égetett, csak tisztított.
Arannyá vált bennem
minden, ami fáj.
Anyám – mintha tudta volna –
egyszer mondta:
„Ne feledd, fiam, a fa nem mindig menedék.”
Most
értem. Nem bújtam el – onnan láttam meg,
hogyan térhet haza
az is, aki eltévedt rég.
