Katharina von Bora emlékére
Azt mondják, az emberélet lepereg,
mikor szívünk majd utolsót dobban,
s a fény, mely addig kívül ragyogott,
bent lobban fel, a végső titokban.
Kolostor mélyén rácsba zárva a fény,
egy rózsabimbó izzott a tél hidegén,
a falak mögül halk hang, tán angyal zenélt:
s egy lány hallotta: az Isten beszél.
Egy új tavasz zengett át Germánián,
benne az Úr szólt, s hívta őt, Katharinát.
A hordók mélyén, éj szívén át
gördült a hit – a szabadulás.
Fény omlott az egykor fekete házra,
A doktor szelíden nézett az egykori apácára.
Rózsám, Katarina, te nem dísz vagy,
hanem e zord világ el nem nyíló virága.
Láng lobbant végig Európa egén,
új szó született vér és könny helyén.
Hitvallás nőtt ki a harcok porából,
Bibliát fordított a nép fiának szavából.
És ének támadt a néma ajkakon,
a szentség ragyogott az oltárokon,
a szavak szárnyán szabad lett a lélek,
s Krisztus dalolta: „Én vagyok az élet.”
A mester elment, s a föld elnémult,
de ő maradt, mint híd az ég alatt.
„Krisztushoz ragadok” – vallotta halkan,
s rózsaillat szállt, miközben a hó szakadt.
