Vannak, akik folyton keresők maradnak. Én nem akartam ilyen lenni – kezdte Nikodémus a beszámolóját. Lukács szótlanul hallgatta. Én is kerestem az Örökkévalót. A törvényben, a betűben, a szabályokban. De azt kell mondanom, hogy nem jó helyen kerestem. A történetem nem a keresésről szól, és nem is szeretném, ha az életet erre fecsérelném. Hanem miről, Nikodémus? – kérdezte kurtán Lukács. A megtalálásról. A találkozásunk az én megtalálásom volt. Újjászületés. Lukács elmosolyodott. Ismerte a szót. Egy ideig csak mint orvos, de aztán számára is más értelmet nyert a szó. Hallottam a tanításait, és a szavai kimozdítottak. Útra tettek. Útra kényszerítettek. Olvastuk mindannyian Ezékiel próféta könyvét az új szívről – kezdte Nikodémus. Valahogy úgy képzeltem, ez az újjászületés. Amikor az Örökkévaló benyúl a testembe, kiveszi a régi, bűnnel teli szívet, és belehelyez egy tiszta új szívet, ami az Ő parancsolatai szerint él, és élteti az embert. És nem így van, Nikodémus? – kérdezte mosolyogva az orvos. Te orvos vagy, Lukács, te ezt jobban tudod. Akkor hát mi az újjászületés? Hogy hogyan csinálta, nem tudom, talán örökre rejtély marad mindannyiunk számára, de azt, hogy megtörtént, azt biztosan tudom. Más ember lettem. Gyümölcsöt terem az életem, nem csak levelet, mint egy terméketlen fügefa, ami árnyéknak jó, de egyébre nem – sóhajtott nagyot a törvénytudó. Éjszaka mentem el hozzá. Miért? Mert féltem. A házát figyelték. Kik? A farizeusok. Mint valami bűnözőét. Mikor kaphatják rajta valami kétértelműségen vagy csaláson, botláson, hazugságon. És persze engem is figyeltek, az én házamat is. Ezt ugyan később tudtam meg. De akkor, azon az éjszakán nem érdekelt semmi. Meg akartam találni. Elmentem hát hozzá. Aludt. Felzargattam. Nem haragudott meg, és nem is tett úgy, mint aki számított az érkezésemre. Azt mondta, ismeri a félelmeimet. Micsodát? – kérdezte Lukács. A félelmeimet. Elismert tanító voltam, ezt te is tudod. Ha valahol megálltam, tanítványok serege vett körül, itták a szavaimat. Azt mondogatták rólam egymás között, nemcsak törvénytudó vagyok, hanem tanító, aki vezet is. A törvénytudók inkább kényszerítették a lelki útra térőket, mint vezették. Elmondták az Örökkévaló akaratát, és aki nem úgy élt vagy engedelmeskedett, azt bűnösnek nyilvánították. Kérdésekkel ostromoltak. És én mindig jó válaszokat adtam. És én is tele voltam kérdésekkel.
Mindannyian tele vagyunk, Nikodémus – szólalt meg Lukács. Való igaz, barátom, de most már a sorrend megváltozott. Azelőtt az éjszaka előtt a kérdéseim arról szóltak, mi lesz velem, mi lesz a családommal, mi lesz a népünkkel, lesz-e háború a rómaiakkal, mikor jön el a Messiás, de a legutolsó és legfontosabb mindig hátul maradt: mi lesz, miután meghalok? Miért, Nikodémus? Miért mindig ez a legutolsó kérdés? Miért hagyjuk a legvégére, holott elöl kellene lennie? Mert félünk. A félelem mindenhova beférkőzik, még a királyok palotájába és a harcedzett férfiak szívébe is. A félelem eszköz. A félelem nem ez ellen az élet ellen irányul – folytatta Nikodémus. A félelem az örök életet akarja elvenni tőlünk. Azon az estén a Mesterrel beszélve rájöttem, hogy nem zsidóról vagy rómairól van itt szó, nem arról, ki a hatalmasabb nép, melyik erősebb, és ki fog majd győzni, hanem arról, hogy a félelem a hitet akarja kiölni a szívből. Tudjuk, karddal és lándzsával nem lehet kiölni a hitet, de a félelem képes erre. A félelem kiöli az örökkévalóságba vetett hitet. Egymás szemébe néztek. Hallgattak, arcukat megvilágította a mécses. Mécsest gyújtott a Mester akkor este, amikor elmentem hozzá. Nem látod meg az Isten országát, Nikodémus, ha nem születsz újjá – mondta szelíden. Erre én – nevetett Nikodémus – azt kérdeztem, hogy hogyan lehetséges ez, vissza kell menni anyánk méhébe, és újra megszületni? Lukács is felnevetett. Érted, Lukács? Izráel tanítója voltam, és ilyen kérdést tettem fel. Nevettek. A Mester is elnevette magát, és megveregette a vállam. Te Izráel tanítója vagy, és ezt nem tudod? – kérdezte szelíden. És nem tudtam, barátom. Voltak útjaim, ott volt a Tóra, a hagyományaink. Mégsem változott semmi. Nem változtak meg az emberek, nem lettek jobbak. Jobbak nem, vallásosabbak talán.
De akkor ki láthatja meg az Isten országát? – kérdezte Lukács. Jakab, Péter és jómagam ott voltunk a megdicsőülés hegyén. A Táboron – szólalt meg János. Fiatal voltam még. Lukács odafordult Jánoshoz: A tanítványok közül téged szeretett a legjobban. Nem, ez nem igaz – mondta János. A Mester mindenkit egyformán szeretett, de azt akarta mondani, hogy rajtam látja visszatükröződni ezt a szeretetet. Elkezdtem leírni a történetét. Meg kell őriznünk a szavait. Az Igét, ami testté lett, és mi láttuk az Ő dicsőségét. Nem mindenkinek adatott ez meg: látni az Ő dicsőségét. Látni a tanító mögött, a tanítón túl az Emberfiát. Az Isten Fiát. És mit láttatok a hegyen? – kérdezte Lukács. A hegyen átváltozott a Mester. Sugárzott. A dicsőséget láttuk, hogy ő valóban az Isten Fia, akinek mondotta magát. És milyen az országa? Sajnos mindhárman elaludtunk ott a hegyen. Azt emberi szem és emberi elme nem tudja elviselni, feldolgozni, elképzelni – mély álomba zsibbadtunk a látottaktól. Ő ébresztett fel. Ekkor szerettünk volna hajlékokat, sátrakat építeni, mert láttuk Mózest és Illést, és ott szerettünk volna maradni mindörökké. De miért nem láttátok? – kérdezte Lukács ismét. János a mécses lángjába meredt. Szavai lassan gördültek ajkairól. Mert még nem állt a kereszt akkor. Még nem volt a bűneinkre bocsánat, az áldozat még nem áldoztatott fel, az Isten Báránya. És még nem érkezett el a Szentlélek sem, a második Ádám, a megelevenítő Lélek.
Én is láttam az Ő dicsőségét – szólalt meg Longinusz százados. Igen? Hogyan? Hol? A Golgotán? Igen, ott. De hisz ott csak a gyalázatot láttuk – szólalt meg János. Jézusban igen. A gyalázatot láttuk, de én nem ott láttam meg a dicsőségét, hanem a latorban. Volt két gonosztevő, akit még kivégeztünk. Aznap kevesen voltak, ők hárman. Jézus volt középen. Az egyik lator meglátta benne az Isten Fiát. Arca a felismerés pillanatában mintha fénylett volna. És a Mester azt mondta neki, még ma velem leszel a paradicsomban. Csodálatos dolog volt ezt látni! – mondta a centurió.
Én is láttam! – szólalt meg Simeon. Egész életemben ezt vártam. Már a vége felé volt, amikor Mária és József elhozták őt a templomba, bemutatni. Sok száz gyermek közül megláttam, hogy ő nem olyan, mint a többi. Ő nem egy ács fia és Mária gyermeke, hanem a Messiás. Sokan látták őt, de kevesen látták a dicsőségét. És sokan elvesztették ezt a látást. Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be – mondta János. Ezért kell az újjászületés – mondta Nikodémus. Sokan látták a gyógyítást, de nem lett új az életük, csak az egészségük tért vissza. És a félelem legyőzte őket, megölte a hitüket. A félelem a hit gyilkosa. Aki újjászületett, többé már nem veszíti el a hitét. Lázár, te mit mondasz minderre? Lázár a szavakat kereste: Nem lettem jobb ember a feltámadásom után. Sőt, el kell mondanom, sokat féltem, és még mindig rettegek, hogy megölnek. Kik? A farizeusok. Hiszen élő bizonyítéka vagyok a Messiásnak. Vigyázni fogok rád, Lázár – mondta Longinusz.
Én is odamentem hozzá – szólalt meg valaki az asztalnál. Fiatal voltam, mindenem megvolt. Szerettem volna bejutni az Isten országába. Megkérdeztem hát a Mestert, hogyan lehet bejutni oda. És mit válaszolt? Azt mondta, adjam el mindenem, osszam szét a szegényeknek, és kincsem lesz a mennyben. És elosztottad? Nem. Akkor még nem. Szomorúan tekintett a többiekre: Az volt a legszomorúbb, ami azután történt. Elmentem, de a Mester nem jött utánam. Nem próbált győzködni, rábeszélni, hagyott elmenni. Sok évvel később egy emlékképben láttam meg az ő dicsőségét. Megkedvelt engem. És hagyott elmenni – de nem hagyott elveszni. Hiszen itt vagy velünk. Igen. Most már itt vagyok. Eladtam mindenemet, a szegények között osztottam szét a vagyonomat.
Arimátiai József szólalt meg: Én is ezt tettem. Farizeus voltam. Vagyonos. Mire a nagytanácsba értem, hogy részt vegyek a döntéshozatalban, már sietve meghozták a határozatot, a Mesternek meg kell halnia. Én ott voltam – mondta Nikodémus. Nem szavaztam a halálára. Azóta már nem megyek a szanhedrinbe. Ott meghalt azon az estén Nikodémus is. Akkor éreztem az új szívet. Mindent elvesztettem, és mindent megnyertem, mert nem féltem többé. Sem a főpapoktól, sem a farizeusoktól, sem a rómaiaktól, sem Pontius Pilátustól. Én sem – mondta Arimátiai József. Az új szív arra indított, menjek el Pilátushoz. Nem féltem tőle. Longinusz a padlót nézte. Nála gonoszabb emberrel még nem találkoztam. Harcedzett katona vagyok magam is, a szívem, akár az oroszláné, de Pontius Pilátus láttán, mint a viasz, megolvadt. Bátor vagy, Arimátiai József, hogy elkérted a testet. Amikor elmentem, hogy elkérjem, Pilátus nem a kegyetlen Pilátus volt. Mintha történt volna vele valami. A tekintete nem gyűlölködő volt, hanem megtört. Amikor megérkeztem, úgy éreztem, mintha várt volna. Tele volt kérdésekkel, de nem kérdezett semmit. Intett, hogy vigyem a testet, és nem kérdezősködött, magába mélyedt. De ez még nem újjászületés: a lelkiismeretfurdalás, a bűnbánat. És a megtérés sem – egészítette ki Lukács a felsorolást. A gazdag ifjú bólintott. Így igaz. Akkor hát hogyan lehetséges? A Lélek onnan jön, ahonnan akar, a szél nem tudni, honnan fúj, és merre halad majd. Hallod a zúgását. Így van mindenki, aki Lélektől született. Láttuk őt felemeltetni, mint egykoron az érckígyót a pusztában. Csak aki rátekintett, meggyógyult. Pedig a gyilkos méreg már ott volt a vérében. Isten bűnné tette érettünk. Meggyógyultunk a sebeivel.
Lukács ezen az estén sem írt le egy sort sem. Nikodémusra nézett: Akkor nem tudjuk, hogyan történik. Nikodémus megrázta a fejét. Nem. Nem tudom. De már nem is akarom tudni. Elfogadom. Talán ha itt lenne velünk és elmagyarázná, akkor sem értenénk. Ezért nem is akarta elmagyarázni. Csak azt akarta, fogadjuk el. Csendben bólogattak. Közben Jákób szidoni rubintot töltött az üres poharakba. Hozhatok esetleg halat? – kérdezte. Persze, hozzál csak halat – szólt az újonnan érkezett vendég. Leült közéjük, az asztalfőre. Szava csendes volt. Békesség nektek!
