Életem néma királya
(virágvasárnapra)
Zöld ág leng az úton, por kél
a kövön,
kiált a sok ember: „Hozsánna!” –
öröm.
Hullámzik a város, mint szélben a búza,
kezem üres,
szívemet bűnnek súlya húzza.
Szamárháton jössz Te, királyi
szegény,
nem villan a kardod, nem zendül az érc.
Nem szólsz
a tömeghez, nem kéred a hitet –
„Hol van az erő, mely
kettéválaszt vizet?!”
S én nézlek, Uram, s bennem nő
a zavar,
nem ilyen királyt vár a szívem – nyugtalan.
Nem
ilyen Jézusról mesélt nekem anyám,
nem ily arcról álmodtam
hajdanán.
Hol a diadal, mit angyalsereg
hoz?
Hol az erő, mely a hullámból kiemel?
Hol az a kéz,
mely gyógyít, s rendet teremt,
s nem kér, nem kutat, csak ad –
s jóllakat?
Én olyan Jézust várok, ki
felhőkön jő,
ki szól, s megreped kő, s enged minden erő.
Ki
rendbe tesz mindent, miként én akarom,
s nem kérdezi tőlem:
miért ilyen a sorsom.
Ki ad, de nem kér számon, nem
faggat, figyelmez,
nem visz le a mélybe, hogy magamba
tekintsek.
Csak oldoz, csak áld, s ha kell, ölbe emel,
s nem
kérdi: fordul-e szív – ha magamba tekintek.
S a hozsánna elcsendül, s
bennem is a zaj,
nem kiált már ajkam, de elhallgat a baj.
Mert
nem olyan vagy, mint vártalak én,
de hívsz – s magam teszem,
pálmaágként eléd.
