A palotámra ráült már az
alkony,
koronám súlya semmit sem takar.
Hiába őrzött
arany, kő és hatalom,
a szívem mélyén sűrű füst kavar.
Hallottam akkor: Gyermek jön a
földre,
világra lép az égi irgalom.
De trónomért
cseréltem fel a mennyet,
s magamra húztam minden bánatom.
A bölcsek szóltak – csillag
volt a jelük –,
de én bezártam minden ablakom.
Féltettem
rangom, s közben elveszítettem
az egy Királyt, ki várt az éj
alatt.
S én kardot emeltem ártatlanra,
félve,
hogy trónom döntik majd le gyermekek.
A jászol fénye
fölé árnyat vont a parancs:
vér sújt le ránk, sötétlő,
bús egek.
Ó, csecsemők sírása, bennetek
visszhangzik
minden vétkem, minden rettegésem.
Ti voltatok
karácsony tiszta madarai,
melyek szárnyát a félelem tépte
szét.
Most úgy ülök a történet
peremén már,
mint aki látja: tévút volt a múlt.
A menny
szavától óvtam meg a fülem,
s most csak bűnbánat mondhat
esti bút.
Mi lett volna, ha akkor
letérdelnék,
s leteszem nála koronámat én?
Ha nézném Őt,
ki értem sír majd egyszer,
s a halált is legyőzi hajnalfény?
Talán meleggel telne most a
lélek,
nem marná annyi szenny és annyi vád.
De porból
raktam fényemet magamnak,
s nem láttam meg az Isten hajnalát.
Betlehem hajnalát ma már nem
érem,
csak sejtem, milyen volt az a csendes éj.
S azt súgom
most az örök karácsonynak:
Láthattalak volna – s most már
csak remélj.
Most Te látsz engem: torzan,
koronátlan,
gyermeksíráson át a lelkemig.
S ha volna még
egy utolsó kegyelmi
szalmaszál, mely rám borulhatna itt —
talán ráfeküdne fáradt lelkem
egyszer,
s fényedből érne még egy kicsiny hit.
