Emlékszem.
Nemcsak arra a napra –
hanem arra, aki voltam.
Vámszedő.
Nevemhez
tapadt a harag,
az elárult testvérek sóhaja,
az idegen pénz
csörgése.
Nemzetem, hitem, múltam –
mindet eladtam egy
számért, egy ezüstért,
egy hatalomért, amit sosem tudtam szeretni.
De éjszakánként,
amikor már nem számolt
senki,
amikor az ezüst is hallgatott,
valami bennem szomjazni
kezdett.
Nem vízre.
Nem aranyra.
Hanem hangra.
Egy
hangra, amit még nem ismertem,
de már visszhangzott
bennem.
Menekültem.
A pénzbe, a számításba, a napfény
nélküli rendbe.
De ez a szomjúság –
nem hagyott
nyugodni.
Mint egy madár a mellkasomban,
verdesett, kérdezett,
űzött:
Mi van azon túl, amit birtokolsz?
Aztán jött az
a név: Jézus.
És jött a tömeg – és eltakarták.
Kicsi
voltam.
Túl alacsony, túl bűnös, túl kívülálló.
De
valami mégis felhajtott arra a fára.
Valami, ami nagyobb
volt,
mint az összes lemondásom.
Talán a szomjúságom volt
az,
ami először hitt bennem.
Ott ültem.
És láttam
Őt.
De még inkább:
Ő látott meg engem.
Nem én
találtam rá –
Ő keresett engem.
Jerikónak sok utcája
van,
sok ága a fának,
de Ő pontosan tudta, hol kell
megállnia.
A Pálmák városába jött – értem.
És
ott, azon a fán,
egy csendes párbaj kezdődött bennem.
Az
ezüst hangja csörgött belül,
a megszokott biztonság zaja,
a
számolható, az elrejthető, a biztos.
De valahol mélyen
egy
másik hang is szólt –
szelíden, nem tolakodva.
Az Ige
hangja.
Nem harsogott, nem követelt.
Csak ott volt – mint
egy megbocsátó csend.
Mint egy tekintet, amely tud rólad
mindent,
mégsem fordul el.
Mint egy szelíd szem, amely nem
vádol,
csak hív.
Vergődtem.
A pénz csörgött
bennem,
de a csend nem hagyta feledni:
van egy Hang,
ami nem
a számításból,
hanem a szeretetből szól.
És akkor
elhangzott az a mondat:
„Ma nálad.”
Ez a két szó
egyszerre vert le a fáról
és emelt fel az égre.
Bennem
két világ küzdött:
az ezüst és az Ige,
a birtok és a
befogadás,
a félelem és a vágy,
a múlt, ami börtön volt
–
és a jelen, ami kaput nyitott.
De a szelíd Hang nem
vitatkozott.
Csak várt.
És én végre hallgattam
rá.
Kinyitottam az ajtót.
Nem csak a házamét –
a
szívemét is.
És Ő belépett.
Nem szólt a ház népe.
De
a csendjükben ott volt a csoda:
az üdvösség ma nemcsak engem
ért.
Hanem mindenkit, aki ott lakott bennem.
És most már
tudom:
valami bennem megváltozott.
Nem az ezüst maradt
meg,
nem a számok súlya,
nem az, amit birtokoltam –
hanem
az, amivé lettem.
A város, ahol balzsamfák illatoznak,
most
más illatot is hordoz –
valami csendesebbet, mélyebbet,
ami
nem a fák kérgéből árad,
hanem a szívből.
Jó
illattá váltam
a balzsamfák városában.
Nem
magamtól.
Hanem attól a hangtól,
attól a jelenléttől,
attól
a tekintettől,
és attól a két szótól,
amely mindent újjá
tett:
Ma nálad.
