A következő délután, amikor
Kitti megérkezett a hittanterembe, épp pakoltam. Az őszi
kézműves-foglalkozás után mindenütt levelek, fonaldarabok és
narancsszín szalagok hevertek.
– Segítesz elpakolni? –
kérdeztem.
– Persze – mondta, és letette a táskáját.
Ketten emeltük le a polcról az
„Őszi dobozt”. A fedele kicsit megszorult, de végül engedett.
Ahogy a díszeket visszapakoltuk, az egyik koszorúról levált egy
barna gesztenye, és legurult a földre.
Megálltunk, néztük,
ahogy eltűnik az asztal lába alatt. A kis koppanás visszhangzott a
csendben.
– Majd később megkeressük – mondtam
mosolyogva.
De valahogy egyikünk sem feledte el egészen.
Kitti elkomolyodott.
–
Tegnap este erről beszélgettünk anyáékkal. A feltámadásról
meg az örök életről. De anya azt kérdezte: és aki nem hisz?
Vele mi lesz?
A szoba elcsendesedett. A falióra
ketyegése is imádsággá lett.
– Nehéz kérdés ez, Kitti –
mondtam. – És nem kimondani nehéz, hanem megérteni.– Mert mi
sokszor azt szeretnénk, ha Isten úgy tenne, ahogy a szívünk kéri.
De Ő többet lát, mint mi – nemcsak mostanra, hanem örökre. A
mi szívünk szeretne mindenkit megmenteni, még akkor is, ha az nem
akarja. De Isten nem kényszerít senkit, csak hív.
– De akkor…?
– Az Ige azt mondja: aki nem
hisz, már ítélet alatt van. Mert a bűn nemcsak tettek sora, hanem
állapot – mint egy betegség, vagy mint egy eltévedt gyerek, aki
nem talál haza.
És Jézus nemcsak megmutatta az utat: Ő maga
lett az Út.
Kitti elgondolkodott, majd halkan
megszólalt:
– És mi van azokkal, akik
nagyon rosszak voltak? A gyilkosokkal, a háborús emberekkel… vagy
akik bántanak másokat?
– Isten igazságos – mondtam.
– Ő nem hunyja be a szemét a gonosz előtt. De még a legrosszabb
emberhez is szól a hívása: „Térj vissza.”
Vannak, akik nem hallgatnak rá,
és akkor maguk választják a sötétséget. De aki megbánja,
akármilyen mélyre esett is, Isten még azt is képes felemelni.
– De miért? – kérdezte. –
Én nem tudnám megbocsátani.
– Tudom – feleltem halkan. –
Én sem tudnék.
Egy ideig nem szóltunk. A tűz
pattogott a kályhában, és a szobát lassan betöltötte az alma és
a gyertya illata.
– De Isten másképp lát –
folytattam. – Ő nem a tett mögé néz, hanem a szívbe. A gonosz
tetteket elítéli, de a szívet mégis megszólítja. Mert Ő nem
akar elveszíteni senkit, még azt sem, aki már mindent elrontott.
– És ha az nem akarja? –
kérdezte Kitti.
– Akkor Isten sem kényszeríti
– feleltem. – Mert a szeretet nem erőszak.
Aki elutasítja, az magát
választja el a fénytől.
De amíg élünk, addig
mindnyájunknak szól a hívás: „Gyere haza.”
Kitti lehajtotta a fejét.
– Olyan, mintha mindenki kapna
még egy esélyt…
– Igen – mondtam. – Mert a
kegyelem nem fogy el. De senki sem tudja, meddig tart a napfény.
Kitti elhallgatott, és akkor
csúszott le a koszorúról az a gesztenye, ami végül elindította
a beszélgetést. Egy kis koppanás, egy mozdulat – és mintha
Isten válasza már ott gurult volna a lábunk elé.
Kitti felnézett.
– Hogyhogy
Jézus az út? – kérdezte. – Ő személy, nem? Egy ember, nem
egy útvonal.
Elmosolyodtam.
– Igen, személy. És épp ezért
lehet út. Mert az út nemcsak térkép, hanem kapcsolat. Jézusban
maga Isten hajolt le hozzánk, hogy kézen fogjon. Nemcsak
megmutatta, merre menjünk, hanem Ő maga lett az, akibe
kapaszkodhatunk.
Ha vele járunk, nemcsak követünk valamit,
hanem benne élünk. Ezért mondta: „Senki
sem mehet az Atyához, csak énáltalam.”
Kitti
bólintott lassan.
–– Akkor… ha vele megyek, az olyan,
mintha rajta mennék? – nézett rám csodálkozva.
– Pontosan
– feleltem. – Az út nem a földön, hanem a szíven át vezet.
Kitti elhallgatott. A polcról
leemelt egy kis szalmakoszorút, ujjával végigsimított rajta.
–
Néha eszembe jut a lány… – mondta végül. – Aki a balesetben
meghalt.
A hangja elcsendesedett. – Vajon ő is ezen az úton
ment tovább?
– Ha az övé volt Jézus, akkor nem a semmibe
lépett, hanem hazaért – mondtam.
– De olyan hirtelen történt…
– mondta halkan. – Mintha valaki kitépte volna a lapot a
történetből.
Egy darabig egyikünk sem szólt.
– Igen – mondtam végül. –
Mi csak azt látjuk, hogy a történet megszakadt.
De Isten tudja, mi volt a
folytatás. Nála nincs félbehagyott történet.
A lány némán bólintott. Ekkor
megpillantotta a gesztenyét, ott volt még mindig az asztal alatt,
mintha csak ránk várt volna. Felvette, és a tenyerében
tartotta.
– Olyan, mint ez? – kérdezte.
– Pontosan. A
héj itt marad, és lassan elporlad. De a mag él. Gyökeret ereszt,
és egyszer majd fa lesz belőle.
És amikor a napfényben
ragyognak a levelei, senki sem sír már a régi héj miatt.
Kitti halkan bólintott.
–
Akkor… nem a föld alatt maradt. Csak másutt nő tovább.
–
Így van – mondtam. – Fenn, a Mester világosságában.
És ahogy letette a gesztenyét
az asztalra, valami csendes bizonyosság ült közénk.
Mintha a
kis mag máris gyökeret vert volna – odabent, a szív mélyén.
