Családunkban a
vakság valamilyen formában mindig fellelhető volt, mint egy
felsőbb hatalom sötét felkiáltójele. Ez a fekete felkiáltójel
olykor valóban a vakság formáját vette magára, de olykor
rövidlátásban, elvakultságban esetleg szellemi vakságban öltött
testet.A vakság, valamint a rövidlátás már eleve kirekeszti az
embert a többiek közül. Hátrányos megkülönböztetés,
csúfolódás és cinikus megjegyzések jutnak osztályrészül az
ilyennek. Nagyapámat tényleges, illetve részleges vaksága ilyen
helyzetbe sodorta. Naphosszat elmerengett dolgokon, mintha nem is
ebben a világban élne, sokszor az az érzésem támadt van egy
ország, amit mi tisztán látók nem érzékelünk, amit csak a
hátrányos helyzetben levők éreznek, birtokolnak, amit nem kevés
túlzással „a vakok országának” is nevezhetnénk, ahol az
ember boldog, s ha a valóságban nem is de lélekben, vagy
képzeletben visszanyeri látását.
A
délutáni lefekvéskor csak akkor akartam elaludni, ha nagyapámtól
kértem egy darab csokoládét, vagy ahogy félénken, szégyenlősen
mondtam „valamit”. Néha adott, amije volt, amit elrejtett a nagy
télikabátja feneketlen zsebe, csokoládét, cukorkát. Mint
megannyi mikulás-puttonyt, úgy képzeltem el ezeket a
kabátzsebeket. Ott sorakoztak a ruhásszekrényben egymás mellett.
Közönséges kabátoknak tekinthetné és tekinti a földi halandó
ezeket, de én tudtam, hogy azok nem mindennapi kabátok, valami
természetfölöttit rejtenek a zsebek, mert máskülönben hogyan is
lehetnének egyfolytában telik. Valamikor hallottam egy
aranynadrágos fiúról, aki valahányszor belenyúlt a nadrágzsebébe
pénzt vett ki belőle. Így képzeltem el én is ezeket a kabátokat.
A gyolcsba bugyolált, sparheton felhevített cserép a családi
tűzhely felejthetetlen melegét lehellte ágyamba, téli
délutánokon, vagy a villanypárna csípős melege várt rám
meglepetésként. A délutánnak betlehemhangulata volt. Ezek is a
„valami” kategóriájába estek. Úgy hittem ezek is ott, a
titokzatos kabátzsebekben vannak elrejtve, mint a mesékben a
szelek, égi kamrákban. Az álom mesékkel keveredve tört rám. A
vízhörpintő, özönvízre emlékeztető figurája, a tűzköpő
sárkányok tűzesője, két bors ökröcske, vagy a csillagszemű
juhász, sokszor együtt szerepeltek képzeletemben. S gyermekként
attól féltem, elveszítem nagyszüleimet, s akkor mi lesz? Egy
álomban kaptam erre választ, s ez megnyugtatott. A túlvilágon,
amiről némi fogalmam volt már akkor, utcák voltak, házak. Ott
megkerestem nagyanyámékat. Még ma is emlékszem, milyen szép
falusias kinézetű mély sárga festésű ház volt, ahová
megérkeztem. Becsengettem, vagy bekiabáltam nem tudom, de nagyanyám
nyitott ajtót, haja őszen lobogott, örült a látogatásnak.
Már
nem veszélyeztette semmi a soha ki nem fogyó zsebeket. Még az
elmúlás sem. Biztonságot jelentett ez a tudat. Éreztem nehezére
esik nem adni, amikor nem volt, amikor tényleg kiürültek ezek a
puttonyok, akkor megpróbálta tréfával elütni a helyzetet és
rajzolt a levegőbe egy csokoládét. Ettől én még makacsabb
lettem és még eszeveszettebben követeltem valamit A valaminek a
hiánya egyben a szeretet és a biztonság hiányává változott.
Idővel az ember alkalmazkodik ehhez az állapothoz is, ehhez az
életkörülményhez is.
Már
este volt, a hálószobában égett a villany, a tévében valami
filmet készültek bemutatni. Megszokott este volt. Bementem
búcsúzkodni, jó éjszakát kívánni. Amikor beléptem, már
ágyban voltak mindketten. Akkor még csak meg voltam
keresztelve......mert még egyikünkre sem szállt a Szentlélek
ajándéka. Jó éjszakát kívántam, megígértem, hogy hamar
visszajövök, a felvételi nem fog sokáig tartani. Felült az
ágyban, teste megfáradt volt, elgyötört, akár a megváltóé,
amikor leemelik a keresztről. Kék tekintetében ott hullámzott a
Genezáret-part csodája, kissé fakón, mégis diadalmasan. Vigyázz
magadra fiam, mondotta könnyek között, megszorította a kezem,
melynek erejét még most is érzem. Néhány nap múlva meghalt, s
én sohasem láttam már. Ez volt az utolsó ajándéka. Nem levegőbe
rajzolt csokoládé, mely a tudatomban valósággá vált, hanem egy
kézszorítás, az igazi búcsú. A Lélek ajándéka. Nem pénzen
megvásárolható lélek. A kézszorítás vezetni tudott. Ereje
volt, mely áthatolt a síron is. Hiszen a vak emberek annyiban mások
nálunknál, hogy vezetni kell őket. Csak azt lehet vezetni, aki
belátja vakságát. Nem tudtam sohasem kettőnk közül melyikünk a
vak. De azt tudtam, hogy ki kit vezetett.
Amikor
a csillagtalan éjszakában útnak indultam mellém szegődött
valaki. Egy útitárs, vándor. Ha jól emlékszem Kleopásnak
hívták.
-Hová
utazol? Kérdezte.
-Emmauszba.
