Bízzatok, én vagyok, ne féljetek !

      A harang nehézkesen indult. Szinte lustán, mintha imbolyogna és nem biztos, hogy kongani fog. Két percet fog szólni. Gondoltam és leültem. Harangozunk, mert jelen vagyunk. Amíg szól a harang, van remény is. A harangzúgás remélem elnyomja majd a gondolataimat. Mester, a hajó viharba került. Kívül harcok, bent félelem. Mind meg fogunk halni, csak idő kérdése. Nem lesz jobb soha! Mind megdöglünk. És Te? Te mit teszel?! Mondd! Alszol. Nem törődsz azzal, hogy elveszünk. Mind oda fogunk veszni. Csak nem merjük mondani. Még magunknak sem. Még gondolatban sem. Csak így, a harangzúgás mögött Uram, hogyha lehet még Te se halld meg. A kollégák kint vannak a veszélyben, a barikádokon, a szennyezett világban. Velük mi lesz, ha elkapják a vírust? Ki vígasztalja meg családjaikat? Ki fogja meg helyettük a gyermekeik kezét és ki fogja felnevelni? Te Uram?! Majd le fogsz szállni és mindent megoldasz? Nem lesz jobb soha! Itt a vég! A harang még egy utolsót bongott, aztán csend lett. Mély csend. Nem mozdultam. A palást, mintha valami ólombélésű ruha lett volna, amit Csernobilban hordtak a katonák, úgy éreztem. Mint egy nagy fekete ólomharang, ami képtelen hangot adni. Elindultam a csendben. Olyan mély volt, mint amikor a tenger kisimul. Megálltam az oltár előtt. Meghajoltam. Egy pillanatra úgy éreztem a meghajlásból többé már nem fogok kiegyenesedni. Soha. Nincs már értelme egyenes gerinccel járni. Ez a világ már mindörökké gerinctelen, hajlott hátú marad. Aztán megfordultam. Halk szelíd hang szólalt meg. Bízzatok. Én vagyok. Emeld fel a fejed és nyisd ki a szemed. Mondd, mit látsz? Kinyitottam a szemem. A templom zsúfolásig tele volt. Bár a padok üresek voltak, a templomot ilyen tömve még sohasem láttam. Láttam a kiskapusiakat, ott volt Oltszakadát, az egész falu, aztán Felek, Szeben, Vízakna, Erzsébetváros, Martontelke, Medgyes, Arad és a karzaton a magyarországi testvérgyülekezet küldöttei, de ott voltak az olaszországi híveink is, akik Németországban és Ausztriában dolgoznak, és a messzi Kanada is ott volt. Ültessétek le őket. Mondta az Úr. És mind leültek. Így olvastam János evangéliumából aznap reggel. Nagy fű volt azon a helyen. Milyen jó, hogy most itt mind együtt vagyunk! Határok nélkül. Leülhetünk a Mester lábaihoz, úgy, mint eddig sohasem tettük. De miért? Miért nem indított eddig semmi? A nagy fűben igazán Isten elkóborolt bárányának érezhettük magunkat, akiket a pásztor kies legelőre vezet. Igen, tényleg így van. És mi nevettünk ezen. Méghogy az Isten eltart bennünket! Ugyan már, ki hallott még ilyet?! Ilyenben csak maga hisz, tiszteletes úr! Én vagyok az életnek kenyere. Szólalt meg Jézus. Aztán táplált mindannyiunkat a lelki kenyérrel, amelyre oly éhesek voltunk. Nem is éhesek, inkább kiéhezettek. Mint valami farkasok. A szeretetre, a törődésre, a vígaszra, a jó szóra, a bátorító érintésre, az igaz szóra, a nevetésre, az őszinteségre. Olyanok voltunk, mint a pásztor nélküli juhok. Csak voltunk. Csak léteztünk. De nem éltünk. Az Élet nem volt bennünk. Miközben beszéltem a teásbögrémbe beállított telefonom háromszemű kamerájába, halk zümmögést hallottam. Egy üzenet érkezett a telefonra. Berezgett és a kamera elmozdult. Már nem voltam képben. Már nem én voltam a középpontban. Csak nyaktól lefelé látszódtam. Nem baj, gondoltam, nem én kell jelen legyek, hanem az Élő Ige. Elmosolyodtam. Nocsak, szarvas-patás barátom, te is eljöttél?! Szinte gondoltam, hogy eljössz. Az ördög elmosolyodott. Erős vár a mi Istenünk! Nem így szokás errefelé köszönni? Ülj le közénk. Mondtam. Kösz, de nincs hova, egy szabad hely sincs itt. Utoljára, amikor erre jártam, alig lézengett itt pár ember. Gondoltam ide sem jövök többet, alig van itt valaki. Nem lézengeni járnak az emberek a templomba, hanem imádni az Örökkévalót. Ja, persze. Bólogatott. Én imádok templomba járni! Az egyik kedvenc helyem. Leginkább a szószékeket szeretem. Ott igazán ki tudok teljesedni. Csak hát...van bennem egy icipici hiba. Én is hiszek. Csak szeretni nem tudok. Azért lettem az, aki vagyok. Ha tudnád, mi minden jár az emberek fejében.... Csak a fejekbe látsz. A szívekbe nem. Mert a szív az Istené. Különben sem érdekel, mi jár az emberek fejében itt, hanem az, hogy mi van a szívükben, amikor innen elmennek. Hogy magukkal viszik-e a szeretetet. Isten feltételeket nem ismerő megbocsátó szeretetét. Szavak...szavak...szavak! Kacagta az ördög. Te a szavak embere vagy papocska, de engem nem tudsz becsapni! Nem becsapni akarlak, hanem legyőzni! Válaszoltam. Húúúúúúúúú!!!!!! Máris megijedtem egy mezei pap fenyegetőzésétől. Hogy is hívnak? Nem is emlékszem a nevedre, annyira pici vagy! Azzal felült az orgonista helyére. Milyen templom ez, hogy még orgonistája sincs? Nincs orgonistánk, de van hangunk. Még igen. Amíg el nem, némítalak benneteket. Akkor, majd a kövek és az ércek a toronyban fognak énekelni Krisztus szabadításáról. Szabadítás! Barátom, pár év, és itt becsukják a templomokat, az emléktábláitokat lezúzzák, senki nem fogja emlegetni, hogy voltatok. Hazudsz! Végülis a hazugság atyja vagy, aki azért jött, hogy öljön, lopjon és pusztítson. A te hibád ez a vírus is! Nem az Istené. Az Isten nem akarja, hogy meghaljanak az emberek. Ő örök életet akar adni. Mindenkinek. És megszabadított benneteket már ez a Jézus a koronavírustól? Mondd, papocska? Jézusra néztem. Ő a presbiterek padjában ült eközben. Milyen jó látni, gondoltam magamban, hogy Jézus ott van a felügyelők mellett, a gondnokok, presbiterek, egyházfik mellett. Az evangélikus énekeskönyvet lapozgatta. Aztán rám nézett. Válaszolj neki. Miért nézel rám? Kire nézhetnék Uram? Hiszen élő beszédnek folyamai vannak nálad. Jézus becsukta az énekeskönyvet. Téged kérdezett, válaszolj hát. Az ördög felrakta a lábát a kottatartóra, s láttam, ahogy a farkát lóbálja jobbra-balra. Maradjunk annyiban, papocska, hogy mondd ki, hogy nem segített, nem szabadított meg, és én már itt sem vagyok. Rendben? Éreztem, ahogy lefolyik az izzadság a hónom alatt. Hideg volt. Lapoztam a Szentírásban. A válaszomat kérted. Ez a válaszom: Zsoltárok könyve 91. fejezet. „Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem; ő benne bízom! Mert ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből, a veszedelmes dögvésztől. Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad; paizs és páncél az ő hűsége. Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal; A dögvésztől, amely a homályban jár; a döghaláltól, amely délben pusztít. Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren; és hozzád nem is közelít. Bizony szemeiddel nézed és meglátod a gonoszoknak megbüntetését! Mert azt mondtad te: Az Úr az én oltalmam; a Felségest választottad a te hajlékoddá: Nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a te sátorodhoz; Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban. Kézen hordoznak téged, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe. Oroszlánon és áspiskígyón jársz, megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt. Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet! Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt; vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt. Hosszú élettel elégítem meg őt, és megmutatom néki az én szabadításomat.” Megáldottam a gyülekezetet. Ének következett. Aztán leoltottam a világítást. Kiléptem a fényre. Megálltam. Jól esett megállni a fényben. Megfordultam. Néztem a templomot, ami valaha része volt a kapunak. A vámkapunak. Lehunytam a szemem. Kocsizörgést hallottam. A lovak fújtattak, amikor a katona rákiáltott a kereskedőre. Megállni! Nem látja, hogy itt meg kell állni?! Mutassa, mi van a csomagban?! Mit visz? Merre megy? Elindultam a lelkészlak felé. A kérdések még mindig a fülemben csengtek. Megállni a rohanásból. Mi van a szívedben? Merre mész? Mi a célod? Miközben levettem a szolgálat igáját jelképező lila stólát, Szofia megkérdezte: Milyen volt? Nem fordultam meg. Mindenki itt volt. Válaszoltam. Még az ördög is. Gondoltam. De ilyet nem szabad mondani.

Koronák harca

     WhatsApp-on hívtam Kittit. Csak telefonon értekeztünk, mert a szükségállapot miatt nem tudtunk találkozni. A sokadik csengetésre végül megjelent Kitti arca a képernyőn. Szia papbácsi. Hogy vagy? Köszönöm jól, és te? Mit csinálsz? Játszok. De már nagyon unom. Nincsen suli és az olyan unalmas. Királykisasszonynak öltöztél? Kérdeztem. Igen. De jó volna inkább sétálni a szabadban, mint régen. Nem volt az annyira régen. Két hete volt csak. Igaz. Kitti levette a fejéről a királynői koronát, majd a palástot is. Most itt vagyok anyáéknál. Mondta. És várad is van, vagy csak koronád? Építettem egy kis kuckót, most az a váram. Anya bevásárolt száz guriga vécépapírt, ha jön a válság, legyen, abból építettem meg. Nézd csak! Igen, látom, való előkelő hely a trónoláshoz. Állapítottam meg, aztán nagyot nevettünk ezen a szóösszetételen. Elmarad az istentisztelet? És a húsvét is papbácsi? Nem, nem marad el, a húsvét sohasem marad el Kitti, ne aggódj. Tudod, hogy tanultuk, minden vasárnap egy kicsit húsvét. Minden vasárnap Jézus feltámadását ünnepeljük. Az istentisztelet formája az változik, lehet, hogy online lesz, közvetítem facebookon. Jaj de jó! Nekem nem tetszik annyira, de most ez van, alkalmazkodnunk kell. Beszéltem a mamával. Sokat sírt azt mondta. Miért? Mert a szektások azt mondták itt a világvége, és majd jön Jézus és elviszi őket. Csak őket? Kérdeztem. Igen, csak őket. Ez elég igazságtalan volna. Hümmögtem. És mit mondott még? Hogy lehet, hogy elhívja a román papot, hogy szentelje meg a házat, mert már többen hívták. De a mama evangélikus! Mondtam csodálkozva. Psszt! Mondta Kitti. Azt én is tudom, de te nem jársz házat szentelni. Mi imaláncot hirdettünk. Mondtam. Bólogatott Kitti. Mondta a mama a faluban valakinek és az csak legyintett: „nem ér az semmit, te Böske, úgy is mind megdöglünk.” Erre a mama azt válaszolta, hogy nem azért nevelt ennyi libát meg disznyót, hogy most megdögöljön. Várjon az a vírus addig, legalább, amíg felesszük. Hát ez van. Komolyodott el Kitti. Ja, meg mindig azt mondogatja, hogy igaza volt öregapádnak, amikor azt mondta, hogy nem ér ez az élet semmit! „Bár, tudja tiszteletes úr, amikor az én uram ivott, akkor erősen paraszt tudott lenni”. Jutott eszembe ez a mentőgondolat. Azért nem épp így van, és öregapád sem pontosan így gondolta, ez szilárd meggyőződésem. Nyugtattam meg Kittit. Dinu bácsi pedig látta az ördögöt az erdőszélen. Folytatta Kitti, mintha csak hirtelen jutott volna eszébe. Hogyhogy ki tudott jönni Dinu bácsi a sáncból? Ha látta, miért nem vitte el az ördög magával? Talán, mert olyan, mint ő, van nála elég. Ezen jót nevettem. Kitti mindig bölcs válaszokat ad. Gyermeki őszintesége és humora mindig felráz. És te félsz papbácsi? Nem. Kicsit sem? Kicsit sem. Tényleg? Tényleg. Hogy csinálod? Nem csinálom, hanem csak úgy van. Jön magától? Nem. Emlékeztetem magam arra, hogy az életnek van egy Ura. Aki megígérte, hogy gondot visel ránk, meg, hogy vigyáz ránk és megoltalmaz. Most ezt a leckét kell újra tanuljuk. Te is számítógépen tartod a hittanórát? Van amikor igen. Kissé személytelen, meg mű az egész, nem igazán jön át sem az emberség, sem a lelkület, de azért próbálkozunk. És mit tanultok? Mi a húsvéti ünnepkört. Válaszoltam. Azt, hogy Jézus is megkapta a koronát az emberektől. Egy szúrós töviskoronát, holott nem azt érdemelt volna. És amikor felszegezték a keresztre, nem fenyegetőzött és nem átkozta azokat, akik korábban megkorbácsolták, kicsúfolták, királynak öltöztették és leköpték, hanem imádkozott értük és kérte, hogy Isten bocsásson meg nekik, mert nem tudják mit cselekednek. Én biztosan nem ezt csináltam volna. Állapította meg Kitti. Igen. Mi bosszút szeretnénk állni és megvédeni a magunk igazát. Én hiszem, hogy ez a töviskorona lefogja győzni a koronavírust. És, ha nem papbácsi? Azért mondtam, hogy én hiszek ebben, és ha azt mondjuk: hiszek, akkor már nincs „éshanem”. Érted? Igen, értem. Sokan meg fognak halni? Nem tudjuk. Én azért félek egy kicsit. Nem baj? Nem baj. Komolyan kell venni az óvintézkedéseket, előírásokat, mert azokat a javunkra találták ki. És mikor lesz vége? Én már nagyon unatkozom. Nem tudjuk. Lehet, hogy majd a nyáron. Ó, az még nagyon messze van! Igen. Messze. De, amikor ez az egész járvány véget ér majd, teljesen más lesz a világ. Már nem lesz olyan, mint volt eddig. Másképpen fogjuk látni a világot. Talán kicsit felelősebben fogunk élni, kicsit jobban odafigyelünk majd a másikra, nem csak magunkért és magunknak élünk, és bizonyára sokkal értékesebbnek fogjuk látni majd az életet. És akkor én most mit csináljak? Kérdezte elkeseredve Kitti. Például segíthetnél nekem. Kéne egy rajz. Azt akarod, hogy rajzoljak neked? Igen. Most? Nem, ráér azonnal is. Jó, hozom a színeseimet. Mit rajzoljak? Emlékszel arra a történetre, amikor a választott nép zúgolódott Isten ellen a pusztában és az Úr mérges kígyókat bocsátott rájuk? Kitti résnyire összehúzta a szemét, szinte hallottam, ahogy a fejében forognak a kerekek, majd apró kattanás. Igen, megvan, emlékszem. És mit kellett csinálni, hogy a veszedelem, a csapás elmúljon? Hát, nem is tudom... Volt egy pózna, amin egy kígyó volt. Igen. Mózes egy rézkígyót készített és feltűzte egy magas póznára, hogy mindenki lássa. A betegség, a csapás kiábrázolása volt. És utána már csak annyit kellett tenni, hogy ránéztek. És aki ránézett erre a rézkígyóra meggyógyult. Emlékszem. Bólogatott Kitti. De hogy lehet ez? Hiszen, a kígyó mérge már benne volt a vérükben, már elkezdte a pusztítást. Nem? Pontosan ez a lényeg. Már a méreg, úgy, ahogy mondod a vérükben volt, nem tudtak megszabadulni tőle, de egy valamit még tudtak csinálni. Engedelmeskedni egy nagyon egyszerű előírásnak: feltekinteni. Vagyis bevallani: vétkes vagyok, én vagyok a hibás és ezzel beengedte Istent az életébe. És ez az engedelmesség tetszett Istennek és megszabadította azokat, és itt ez a rész is fontos, akik felnéztek. Akik könnyelműen legyintettek és azt mondták: „mese az egész”, meg „nincs ennek semmi értelme”, vagy „Mózes, csak te hiszel ebben”, azok sajnos meghaltak. Akkor olyan csodás ereje volt annak a rézkígyónak? Nem. A rézkígyónak nem volt semmi ereje. Istennek volt ereje és szabadulást is ő adott. A rézkígyó az embereknek kellett, hogy lássák. Nekünk mindig kell valami, amit lássunk, tapasztaljunk, hogy a hitünk megtámaszkodjon valamiben. És ez rossz dolog? Nem. Nem rossz dolog. Csak azt is meg kell tanuljuk, hogy túl lássunk ezeken a tárgyakon, legyen az kereszt, ikon, festmény, szentkép, bármi más. Meglássuk a mögötte munkálkodó Istent. Egy darabig hallgattunk. Nem hallatszott más, csak a filctollak zizegése a papíron. Elkészültem papbácsi. Nagyon jól sikerült a rajz. Állapítottam meg. Írjuk rá az aranymondást: „Én, az Úr vagyok a te gyógyítód!” Fényképezd le, és küldd át. Aztán én majd elküldöm a hittanórásoknak is és átismételjük ezt a leckét is. És akkor most ez azt jelenti, hogy Jézusra is fel kell nézzünk? Igen, azt. Mert az Emberfia azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa. És nem számít honnan jössz, hívő családból, vagy nem hívőből. Az a fontos, hova érkezel. És arra is emlékszel mi lett a történet vége? Igen. Arra jól emlékszem, mert volt is egy kérdésem. Azzal ért véget, hogy az eset után énekelve mentek tovább. És én akkor azt kérdeztem, hogy nem furcsa, hogy előbb volt a „nyafogás”, aztán a büntetés, azután a szabadulás, és a végén mindenki énekelt? De, furcsa volt. Mert Isten belépett az életükbe. Ezért énekeltek. No, de nekem most mennem kell. De azért énekeljünk valamit a végén, jó? Rendben.

„Fogjad kezem, oly gyenge vagyok, érzem,

Hogy nálad nélkül járni sem tudok.

Fogjad kezem, mert akkor, hű Megváltóm,

A félelemre többé nincsen ok.”

Az égig érő torony

      A tornyot bámultam. Mintha az égig érne. Ekkor szegődött mellém Kitti. Ez a torony az égig ér papbácsi? Nem torony, hanem kémény. Akkor az. Azt nézem, hogy az égig ér, vagy sem. És mire jutottál? Még gondolkodom. Válaszoltam. Akkor én addig ide leülök és segítek gondolkodni. Kedves vagy Kitti, hogy segítesz. Azt mondja a mama, hogy régen füstölt is. A kémény? Igen. Itt minden fekete volt. Még a hó is. Felnevettünk. Az aztán nagyon vicces lehetett. Én még akkor nem születtem meg, úgyhogy nem tudom. De, ha az égig ér a kémény, akkor biztos feketék voltak az angyalok is az égben, meg Isten szakálla is bekormozódott. Nem? Ez egy használható ötlet Kitti. Akkor jó. Könnyebbült meg Kitti. Szóval, akkor nem kellett volna ilyen magasra építeni. Folytatta a gondolatmenetet. Ellenkezőleg, még magasabbra kellett volna. Miért? Milyen magas. Talán háromszáz méter. Hű, az sok? Nem tudom. Valószínűleg nem elég, hogy ne hulljon vissza a korom. De, ha felmennénk a tetejére, akkor, már látnánk a mennyországot? Nem valószínű. Kár. A menny nem fönt van. Mondtam égre szegezett tekintettel. Kitti abbahagyta a csillámpóni fésülését. Nem? Nem. Hanem? A menny ott van, ahol Isten jelen van. Vagyis az égben. Nem. Hogyhogy nem. Úgy. Értem papbácsi. Akkor jó. Ha bemennék a torony aljába, a huzat nem vinne fel? Nem. Szóval ez nem olyan, mint amikor a lifttel megyünk? Azt akarod mondani, hogy, ha bemész a kémény aljába, akkor a huzat a mennybe visz? Igen. Erre gondoltam alapvetően. Alpvetően. Ismételtem tudálékosan a kifejezést. De a pónimat felkapná. Felkapná, de vissza is esne. Az szomorú volna, mert megütné magát. Azt semmiképpen nem szeretném. Mondtam. Itt minden fekete volt. Te már akkor itt voltál? Nem. Csak egy éve jöttem. Akkor nem sokat tudsz erről a fekete városról. Valóban nem sokat. De nem csak itt vannak fekete városok. Van ott arra, amerre te laksz? Mindenfelé vannak fekete városok. Ezt nem értem. Elmesélem. Rendben. A pónit az ölébe ültette, hogy az is magába szívhassa a tanítást. Mesélek neked egy kis szívről. Jó. A múltkor is a szívről beszélgettünk. Igen, emlékszem, azért is folytatom innen. Szóval, volt egyszer egy kis szív. Mocskos volt, fekete. Nevezzük most piszkos szívnek. Rendben. Egyezett bele Kitti. Ez a szív, a fekete szívek városában lakott. De miért volt piszkos a szív? Kérdezte Kitti. Azért, mert egy olyan ember szíve volt, aki bűnt követett el Isten ellen. De mi az, hogy bűn? Papbácsi. Én már annyiszor hallottam. A bűn az, ami nem teszik Istennek. Például a hazugság, lopás, engedetlenség, szófogadatlanság, harag, gyűlölet. Ilyenek. Most már érted? Értem. Csakhogy, ez a kis piszkos szív gyakran rájött arra, hogy sokszor tesz ilyet, vagyis rossz dolgokat, amik nem tetszenek Istennek. És mit csinált ilyenkor? Te mit szoktál? Kitti elgondolkodott. Megmagyarázom. Nagyot nevettem. Mit nevetsz? Mert én is pontosan ezt csinálom. Azt szoktam mondani, hogy mindenki ezt csinálja és mindenki ugyanolyan piszkos. Bizony így gondolkodott a szív. De mondom tovább. A fekete város körül volt egy mély árok. Olysmi, mint a filmeken a várárok. És miért volt ez az árok? Azért, mert a fekete városból, vagyis a piszkos szívek városából senki sem tudott kijutni. Jaj, de izgi! Húzta a lábát maga alá Kitti. Pedig sokan megpróbálkoztak a meneküléssel, szökéssel. Leereszkedni egy kötélen, vagy mint a rúdugrók átlendülni a szakadék fölött, némelyek furcsa szárnyakat próbáltak készíteni, de senkinek sem sikerült. És mi lett velük? Akik beleestek a mély árokba, elpusztultak, meghaltak, elvesztek. Jaj, az félelmetes! Igen, az. Akkor mi lett? Akkor az lett, hogy Isten elküldött egy tiszta fehér szívet ebbe a városba. És kié volt ez a fehér szív? Ez a fehér szív Jézus Krisztusé volt. Értem. Róla már tanultunk. Nem elég tanulni róla. Tudom, tudom papbácsi, ezt mondták már. Be kell fogadni, csak még nem tudom, hogy hogyan. De próbálkozom. És miért volt fehér a szíve? Mert sohasem hazudott, és sohasem lopott, vagy más bűnt, ami Istennek ne tetszett volna, nem követett el. Mindig engedelmeskedett, szót fogadott az Atyának és szerette őt. És mit csináltak a piszkos szívek? Gondolom megörültek, hogy most már van valaki, aki kiszabadítja őket a fekete városból. Tévedsz! Ellenkezőleg! Észrevették, hogy a fehér szív egészen más, mint ők és ez arra emlékeztette őket, hogy ők milyen feketék és piszkosak. Ezen aztán annyira feldühödtek, hogy elhatározták, hogy megölik a fehér szívet. És? Kérdezte lélegzetvisszafolytva Kitti. Megtették. Bizony megölték a fehér szívet. Szegény. Csakhogy, amikor megölték, akkor valami különös dolog történt. A fehér szívből vér folyt ki, ami egy híddá változott. Híd? Igen. A vérből lett híd a széles mély árok felett átívelve kivezetett a piszkos szívek fekete városából. És, hogyan lehet ezt használni? Mit csináltak a fekete szívek? Aki használni akarja ezt a vérhidat annak kérnie kell, hogy Jézus bocsássa meg a bűneit. Amikor bocsánatot kértek Jézustól, akkor átjutottak a vérhídon és ugyanolyan fehérekké változtak, mint Jézus Krisztus. Ragyogó fehérek. Miként a hó. Ismered az éneket? Igen. És mi lett avval a fekete szívvel, akiről beszéltél? Ő is bocsánatot kért Jézustól és átjutott a túlsó partra? Nem. Vagyis nem elsőre. Hanem? Mi volt a baj? Ugyanolyan tiszta akart lenni, mint a fehér szív, csakhogy túl büszke volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen Jézustól, ezért nem tudott átjutni a hídon. Ezért megpróbált átmászni a széles mély árkon, de nem sikerült. Azután megkísérelte, hogy átugorja, de az sem sikerült neki. Bármit is tett, nem tudott átjutni. És ott maradt? Igen. Egyenlőre ott maradt fekete városban. Egyszer találkozott egy másik fekete piszkos szívvel, aki azt mondta neki, hogy csak akkor juthat valaki a fehér szívek városába, ha semmi rosszat nem tesz, vagy gondol. Kitti elmosolyodott. A tata is jó ember volt. Nem? De. Legalább is azt mondtad papbácsi a temetésen. Igen. Emlékszem. De nem én döntöm el, ki jut a mennybe. Kár. Horgasztotta le a fejét Kitti. Pedig mi barátok vagyunk papbácsi. Akkor én a mennybe juthatnék. Csak, mert a barátom vagy, azért nem. De figyelj, mert most jön az a rész, amit kérdeztél! A kis fekete szív elhatározta, hogy jó lesz. Minden erejét bevetette és nem akart többé lopni, hazudni, engedetlen és szófogadatlan lenni, mindig becsületes szeretett volna lenni, segítőkész. Szóval jó ember? Pontosan. Jó ember akart lenni. És ez sikerült neki? Sajnos nem sikerült neki. És akkor mit csinált? Az előbb egy fekete szív adott neki tanácsot. Most pedig eldöntötte, hogy egy fehér szív tanácsát kéri ki. Megkérdezett hát egy fehér szívet, hogyan juthat át a mély árok túlsó oldalára. A fehér szív pedig azt mondta, hogy az egyetlen út, amely a fehér szívek városába vezet, az a vérhíd. Ekkor bocsánatot kért Jézustól a bűneiért? Igen. Amiután befejezte az imádkozást, ragyogó fehér lett. Egészen tiszta lett és átjutott a fehér szívek városába. Vége? Nem. Még nincs vége. Amikor a kis fehér tiszta szív vétkezett, akkor piszkos foltok jelentek meg rajta. És ezen nagyon elszomorodott. És mit csinált? Azt, amit ilyenkor kell.

      Elmondott mindent Jézusnak. Aha. Ez a bűnbánat? Igen Kitti, ez a bűnbánat. És még valami. Kérte Jézust, hogy segítsen neki Isten akaratát teljesíteni. Aztán eltűntek a foltjai? Igen, eltűntek. Most már megnyugodott, mert tudta, hogy maradhat örökre fehér és tiszta. És már nem ment vissza a fekete városba? Gyakran gondolt fekete városra. A régi barátaira, akik ott éltek. És visszament még hozzájuk, vagy szakított velük? Visszament hozzájuk és beszélt nekik a tiszta fehér szívek városáról és az útról, amely oda vezet. Nagyon tetszett a mese papbácsi. Te találtad ki? Nem. Nem én találtam ki. Hanem? Hanem én is olvastam, aztán sokszor elmondtam az iskolában is. Egy kis szív története. Ez az eredeti címe. De én most neked meséltem el, mert fekete városban vagyunk, ahol minden fekete. Akkor választ kaptunk papbácsi a kérdésre. A kémény bármennyire is magas, nem vezethet a mennybe. Nem bizony. Csak egy út van. A vérhíd. Hallod póni? Ideje indulnunk. Sietek haza papbácsi, elmondom a mesédet a mamának. Rendben. Én még egy darabig néztem az égbe nyúló kéményt. Igen, gondoltam, minden feketeségünk visszaszáll ránk. Bármilyen magas kéményeket is építünk.

Jézus és a csillámpóni

                                    Mit csinálsz? Kérdezte Kitti. Beszélgetek. Válaszoltam. Istennel? Igen. Mit mond? Az előbb azt mondta, hogy szedjem össze magam, mert hamarosan megérkezik majd Kitti és megint csőbe akar majd húzni a kérdéseivel. Vicces vagy papbácsi. Igen? Igen. Szeretek veled beszélgetni, mert olyankor sokat nevetek. Örülök neki. Én szeretek nevetni. Én is. Mitől vagy ilyen vicces papbácsi? Ilyenre alkotott a Főnököm. A főnököd? Mármint Isten, a nagy alkotó, a Teremtő Isten. Jaaaa. Róla már hallottam. Igen? És hol? A templomban. Egy öreg papbácsi volt akkor. Nagyon lassan beszélt. Emlékszem, hogy sokszor elmondta, hogy „ a mi kegyelmes Istenünk”, meg ezt, amit te mondtál, hogy „a mi teremtő Istenünk”. Kitti elvastagította a hangját és igyekezett az öreg papbácsi mimikáját utánozni. A szavak között én háromig elszámoltam. Alig bírtam ki nevetés nélkül. Folytatta Kitti. Megcsóváltam a fejem. Nem szép dolog csúfolkodni az Istennel. Nem csúfolkodtam, de olyan unalmas volt. Mama azt mondta el kell jönni a templomba, ha a mennyországba akarok kerülni. És te oda akarsz kerülni? Még nem tudom. Hogyhogy?! Csak akkor, ha vannak csillámpónik. Csillámpónik? Kérdeztem vissza. Igen. Ha nincsenek, akkor tök uncsi lesz. Értem. Szerinted is? Aham. Csillámpónik nélkül a mennyország valóban unalmas hely lesz. Hagytam helyben. Kitti hallgatott. Én sem szóltam. Lélekben már a mennyben voltam. Jézust láttam, ahogy két csillámpónit vezet. Mosolyog. Tessék. Egy a tiéd, egy Kittié. Örülök, hogy itt vagytok. Kitti oldalba lökött. Papbácsi, csak vicceltem. Mivel, drága? A csillámpónikkal. Nem értem. Azt hittem, hogy felbosszantlak és azt mondod nekem, hogy ilyenről ne is álmodjak, meg, hogy ez nem keresztény dolog és higgyek az Úrjézusban és adjam át a szívemet. Néztem Kittit és csak pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy hol hallotta ezt a szöveget, és hogyan tudja ilyen hitelesen elmondani? Hol hallottad ezt? Egy templomban. Melyikben? Néztem körbe. Nem volt tornya. Értem. És sokan voltak. Akkor nem a mienk. Gondoltam. Kaptam csokoládét is. Akkor kizárt, hogy nálunk hallotta volna. Mikor voltál ott? Azt hiszem szombaton. Semmi baj Kitti. Mi az, hogy befogadjam a szívembe? Hol a szíved Kitti? Itt ni. Mutatott a bal oldalára szívtájékon. Honnan tudod? Érzem. Mit érzel? Hogy dobog. Neked is van. Igen? Kérdeztem meglepetten. Igen. Minden embernek van. Tedd csak oda a kezed! Odatettem. Érzed, hogy dobog? Érzem. Válaszoltam. De az csak egy pumpa, és amit érzel, az az, ahogy kering a vér a testedben. Azt mondták az iskolában. Igen? Igen. Mi az a pumpa? Kérdeztem. Hát...olyan kerek hogyismondják, ami rá van szerelve egy olyan mifélére és van hozzá egy hogymondják és az egész egy hogyismondjákban mozog le fel. És a végén van egy izé. Egészítettem ki. Igen. Pont olyan. Mosolygott Kitti örömében, hogy sikerült nekem elmagyaráznia szakszerűen a pumpa pontos működési elvét. És az van bent itt? Igen. Ebbe a részletesen körülírt szerkezetbe kellene az Úr Jézust befogadni? Igen. Ezt mondták a torony nélküli templomban. Értetted? Hát, csak a felét. Melyik felét? Hogy, ha befogadjuk Jézust a szívünkbe, akkor örökké fogunk majd élni. Gondolom akkor sohasem fog megállni a pumpa. Az iskolában láttam egy képet a szívről, de abba nem fér bele Jézus. Még a Jézuska sem a jászol nélkül.

 Értem. Akkor valaki hazudott. Igen! Vágta rá Kitti határozottan. De ki? Azt nem tudom. Lehetséges, hogy egyik sem? Az iskolában a kép a szívről hihető volt? Igen. Igazi volt. Megnéztük tabletten is. De nem volt benne Jézus. Értem. Az elég baj. Tényleg? Ahogy vesszük. Szóval a tabletten megnéztétek, mi van a szívben? Igen. És szép? Ahogy vesszük. Szóval, akkor valaki hazudott? Igen. Én is hazudok Kitti? Hát, nem is tudom. Talán egy kicsit. Kitti, tudjuk nagyon jól, hogy nincs kicsi hazugság, meg nagy hazugság, csak hazugság van. Te most egy hazug emberrel beszélgetsz? Nem. Vagyis nem tudom. Mi az, amit tudsz? Tudom, hogy mi van a szívemben. Vér. Semmi más. Honnan tudod? Megnéztem tabletten. Hallgattunk. Az ég is hallgatott. Kitti hazudtál már? Csend. Kitti! Igen papbácsi. Akkor két hazug ember beszélget most. Csak megértjük egymást valahogy. Folytattam. Igen. Én is úgy gondolom. Válaszolt Kitti. Kinek hazudtál? Anyának. Rajtakapott? Mindig. És mit éreztél? Fájdalmat. Mid fájt? Nem tudom. A szíved? Nem. Vagyis de. Voltál orvosnál? Minek? Ha fáj a szíved, azt jelenti elromlott a pumpa és kell rá orvosság, esetleg meg kell műteni. De nem a pumpa fájt papbácsi. Hanem? Ott bent. Hol bent? A szívemben. De mi? A lelkem. A mid? A lelkem. Azt láttad ott bent a tableten? Nem. Miért nem? Azért papbácsi, mert szerintem láthatatlan. És akkor nem létezik? De, létezik. Hogyhogy? Kérdeztem. Mert szokott fájni. Nem csak akkor, amikor hazudok, hanem, amikor hiányzik anya, meg a testvéreim, meg amikor bánatos vagyok, és akkor is fájt, amikor a tata meghalt. Szóval, azt mondod, hogy szokott fájni a lelked? Igen. Akkor ezért fáj a szív is? Valószínűleg. Mondta Kitti. Beteg a lélek, és azért fáj az ember szíve. Tudod papbácsi, arra jöttem rá, hogy szerintem a lélek, ami egyébként láthatatlan, ezért sem láttam a tabletten, meg a kórházban sem látják sem a röntgenen, sem a cétén, hogy az mozgatja a szívet. Szóval a lélek mozgatja a pumpát? A szívet. Érdekes elképzelés. Hümmögtem. Szerinted nem? Nem tudom Kitti, én pap vagyok, nem orvos. Vicces vagy papbácsi. Akkor nem a pumpába kell belegyömöszölni Jézust, hanem a lelkembe. Állapította meg Kitti a végső következtetést. Ezek szerint. Hagytam rá. Ott van jó sok hely. Már akinek. Mondtam szomorúan. Szerinted belefér a csillámpóni is? Mindenképpen! Lelkesedtem fel az új megvilágosodáson. Szerintem mégis csak klassz hely lehet az a mennyország. Szerintem is. Papbácsi, te is szeretnél egy csillámpónit? Egy világoskéket. Vallottam be szemlesütve. Az illik a nyakkendődhöz papbácsi. Állapította meg Kitti komolyan. Na, megyek, mert helyet kell készítenem Jézusnak a szívemben. Egy darabig még néztem távolodó alakját, aztán azon kezdtem töprengeni, vajon mit eszik egy csillámpóni? Fel kell készülnöm rá.

A bárka

Mintha éreztem volna a bárka imbolygását, lágy ringatózását. Akár egy bölcső ringatása, mely rögzül az ember emlékezetében. Valamikor úgy tanították, és aztán én is úgy tanítottam az utánam jövőknek, hogy a Bibliában a bárka és a Mózes kosarát jelölő szó ugyanaz. Mindkettő a szabadulás eszköze az új élet hordozója, az új remények és célok eszköze. Mindez ezen a hajnalon csak egy kósza gondolat volt, semmi több. Nem indított világmegváltó tervekre, nem pattantam ki az ágyból és kerestem térképeket, mint megvilágosodott hajóskapitány, aki álmában rájött a helyes útra. Nem. Nyikorgó priccsemen befelé fordultam a fal felé, melynek borításai alatt mentek a csővezetékek, drótok, pneumatikus berendezések, miegyebek, amiket nem értettem, nem is akartam érteni, és anélkül is üzemeltek, hogy én értettem volna. „Az emberiség kipusztult”. Annak idején, oly sokszor leírtam már gyerekkoromban. Emlékszem, negyedikes, ötödikes, majd hatodikos koromban szinte minden nap kezdtem egy új regényt. Tele voltam ötletekkel tervekkel, minden nap feltaláltam valamit. Félálomban kinyitottam a szemem és a polcon ott volt még a piros vászonkötéses gyerekkori naplóm, ami egy koncentrátum volt. Annak, ami valaha is voltam, vagy szerettem volna lenni. Feltaláló, őrült zseni, vagy őrült tudós.

Valamikor nagyon sok naplót írtam. Ott sorakoztak a polcon egymás után. Arra gondoltam, hogy majd egyszer, talán nyugdíjas koromban lesz időm átolvasni őket. De aztán egy nap kidobtam az összeset. Annyi időm nem lesz. Egyetlen naplóm maradt, és ez a legelső diákkori naplóm, ahol a találmányaimat és természettudományos megfigyeléseimet rögzítettem. Tudós, ismétlem, őrült tudós akartam lenni. Mint, ahogy mindannyiunkban ott van egy orvos, egy ügyvéd, egy teológus vagy egy őrült tudós is. Ezek a személyiség fejlődése során dominánsak lesznek. De a felfedező és az őrült tudós már kifutóban levő szakma. Szinte már nincsenek fehér foltok a Földön. De fehér foltok az Univerzum szövetén igen. Lehet természetesen úgy is élni, hogy mindezekkel nem foglalkozunk. Kiváló példa erre az, amikor az ember felszáll egy személyvonatra vagy távolsági buszra. Az emberek csip-csup dolgokról, törpe problémákról beszélnek és folyton elégedetlenkednek. Ez, egy idő után unalmassá válik és bosszantóvá. Ezt a tudományos kutatás iránti forró érdeklődést igyekeztem éveken át fenntartani. Hittem abban, és vallottam azt, hogy csak az áttörésekkel érdemes foglalkozni. Olyan dolgokkal és eredményekkel, jelenségekkel, melyek új utakat nyitnak a tudományban. A füzetek ugyan gyarapodtak a polcon, csak az eredmények nem. És ez elszomorított. Ezért határoztam úgy, hogy kidobtam az összes feljegyzésemet.

Aztán a polcokon megsokasodtak a piros vászonkötéses könyvek. Egy név egyre követelte magának a helyet úgy a polcon, mint a tudatomban: Verne Gyula. Akinek regényei magukkal ragadtak, tengerekre, tengerek mélyére, a levegőbe, vulkánok mélyébe, az üreges föld csodálatos elméletét hozták testközelbe, ami legizgalmasabb volt az a Jégszfinx. Alacsony példányszámban kinyomtatott igazi könyvritkaság volt. Egy Edgar Allan Poe regény folytatása volt. A Pym Arthur a tengerészé, ami gyerekkorom egyik legizgalmasabb olvasmánya volt. Egy vírus kipusztította az emberiség nagy részét. Igen, valahogy így kezdtem anno, hokkedlin írva, mert az asztal kellett mamának, tésztát gyúrt, vagy a bátyám tanult rajta, én meg az ágyon ültem és írtam lelkiismeretesen az álmaimat, orosz kölnivel feltunningolt filctollakkal rajzokat készítettem, hogy a hálás utókor majd könnybelábadt szemmel olvashassa és láthassa a nagy író első munkáit.

Kolóniák maradtak. Akik harcoltak, harcoltunk a túlélésért. Hajókat építettek a nagyvállalkozók, és akinek volt pénze megvehette a túlélést. Az életet. Furcsa. Pénzért életet lehetett venni. Pénzem nem volt. Hivatalból osztottak be. Lelkészre mindenhol szükség volt. Hadseregben, bányákban, hajókon, tengeralattjárókon, expedíciókon. Nem kellett fizetnem az életért. A lehetőségért. A vírus gyorsan terjedt. Hírek kaptak szárnyra túlnépesedésről, biológiai fegyverkezésről, konspirációkról, az emberi faj tudatos kiírtásáról, mint ahogy ez krízishelyzetben lenni szokott. Hamar haltak az emberek. Nem győztük temetni. Napjában négy öt is akadt csak a mi hajónkon.Szépen lassan fogyni kezdett a legénység. A kapitány hitt abban, hogy kell lennie egy szárazföldnek, vagyis járványmentes övezetnek. A hajók versenyeztek ezért a földért. De senki nem tudta merre van. Nem volt idő karanténba tenni az embereket. Minden nap kétszer futtattuk le a tesztet. Reggel és este. Egy vércseppet tettünk az elektronmikroszkópba, majd megnéztük az eredményt. A komputer összehasonlította az eredményeket és kiszámolta mennyi időd van még. Persze, csak ha fertőzött voltál. Nem lehangoló dolog? Egyik reggel arra ébredsz, hogy egy gép megmondja, hány órát élhetsz? Megpróbáltam még aludni. Visszaringatni magam az álomba. Visszafelé menni az ébredés útján, hogy az álomba visszatakarózva élhessek még. Az olvasólámpám mindig égett. Akár valamiféle örökmécses. Az asztalon pedig mindig ott volt a jegyzetfüzet. A Moleskine. A jegyzetfüzet és a kimondatlan gondolat találkozása. A Moleskine a találkozások krónikája. Amikor az ihlet találkozik a papírral, akkor valami ünnepi, kivételes dolog történik. Megpróbáljuk az ünnepet a lelkünkben meghasadt lélekhasadást a papírra exponálni. Hisszük azt, hogy mindezt a megfoghatatlan élményt a papír képes konzerválni, mint a fényérzékeny film a megörökítendő efemer pillanatot. És, amikor újra olvassuk, akkor olyan, mint amikor a filmről előhívják a képet. Valósággá válik. A valóság személyreszólóságát keressük. Ezért keresem oly sokáig a megfelelő tollat és jegyzetfüzetet. A Mont Blank Hemingway szerintem megfelelne nekem. Hemigway kötete ronggyáolvasva hevert íróasztalomon az olvasólámpa szinte folyton világító napfényutánzatában. A Kilimadzsáró hava volt a kedvencem. Anno még volt egy olyan dezodorom is, hogy Kilimandzsáró. Old Spice. De aztán meguntam az illatot, már nem tetszett. Áttértem a Fahrenheitra. Az inkább illett hozzám. A német tudós neve, aki annyira misztikus, szinte kiejthetetlen nevet viselt. Aki a hőmérsékleti skálát megállapította. Emlékszem a saját testének hőfoka volt 100 Fahrenheit fok. Valójában pontatlan volt. Vagy lázas lehetett. Halála után derült ki a skála hibája. Csak a hülye amerikaiak használják most is. Franc sem tudja miért. Amikor egy lelkész hőmérsékletet mér, akkor az csak is a pokol lehet. Az alvilági filingje miatt választottam ezt a nevet, ezt a parfümöt, ezt az illatot. Régebben mindennek volt illata. A tavasznak, a nyárnak, a strandnak, a víznek. A trabantfüstnek, a hajolajnak, a cigarettának a niveakrémnek, a gumilabdának és a papírsárkánynak. De manapság semminek. Mindennek afféle DM szaga van. Minden egyforma. A kávénak is. A lemnoszi nőknek is sajátos szaguk volt. Megsértették Aphroditét és büntetésképpen a szájuk büdös volt. A férfiak nem csókolták meg őket, ezért egy éjszaka legyilkolták az összes férfit a szigetről. Aztán jöttek az argonauták, akik az aranygyapjat keresték. Amikor kikötöttek Lemnoszon gyakorlatilag lándzsát szegeztek a torkuknak a nők és kényszerítették őket, hogy elégítsék ki vágyaikat. Ezek a Lemnosziak hírhedtek voltak. Ott élt ez a bűzlő sebű Philoktétész is. Ő volt az, aki, mert feldühítette az egyik istent megmarta egy kígyó. Az elfertőződött sebe annyira bűzlött, hogy Akhilleusz kirakta Lemnoszon. A jóslat szerint, nem tudják Tróját bevenni Philoktététsz nélkül, ezért Akhilleusz visszatér érte. Gondolom öklendezett is nagyokat Trójáig. Ezen a szigeten volt Hephaisztosz kovácsműhelye is. Ezt az Iliászból olvastam. Anno. Még régebben. Ide jön Thétisz nimpha, Akhilleusz anyja, hogy új fegyverzetet csináltasson Akhilleusznak. Hektor ugyanis elvette, amikor megölte Patrokloszt, Akhilleusz barátját, aki felvette a hős páncélját, amikor az éppen bedurcizott és nem akart a görögökkel harcba menni. Sokan azt hiszik, hogy az Iliász Trója tízéves ostromának leírását és a görögök győzelmét tartalmazza. Pedig nem igaz. Az utolsó év utolsó két hetét írja le. Emlékszem, amikor Akhilleusz és Agamemnon összevész a hadizsákmányon. Eszembe jut a történet Akhilleusz sarkáról. Az, hogy ez a motívum később került a műbe. Nem része az Iliásznak. A trójai történet több hagyományban létezett. A Homérosz előtti verziókból nekem is van jó néhány itt a polcokon: Aiszkülosz, Vergilius, Sophoklész, akkor a későbbiek Shakespeare, Tenisson. A történet eredetileg Akhilleusz halála előtt ér véget. Az Odüsszeia pedig valamivel később kezdődik. Akhilleuszt Páris ölte meg egy nyíllal lábon lőtte. A görögök elhamvasztották, bár ez is anakronizmus, mert a vaskorban kezdődött a hamvasztás, ez pedig a bronzkorban játszódik. A sírja a Dardanelláknál van. Nem a Kígyók Szigetén! Az illatok fontosak az életben. És ez nagy kincs. Amikor gyerek voltam, a mamánál lavórban mosakodtunk. A vizet egy nagy fazékban melegítette a sparheton. Amikor kiöntöttük, a vibrániumpajzsra emlékeztető lavórba, a víznek víz szaga volt. Érdekes. Ellentmondott a kémiaórás definícióknak. És ebből születnek a varázslatok. Amikor szembe megyünk a definíciókkal, axiómákkal, tételekkel, és meghatározásokkal, akkor valami furcsa történik. A világ szétnyílik és megtörik. A törésvonalban történnek a csodák és a varázslatok. A garázsban ott van a pajzs. Szkutnak mondják a szakik. Pajzsot jelent románul. Egy virrasztóba mentem egy téli estén, amikor a sáros úton besüllyedt Mariska és az aljáról leszakadt a bakelitből, vagy valami műanyagszerűségből készült pajzs, ami az olajteknőt védi. A sötétben nem találtam meg akkor este. Majd másnap, temetés után hozta el valaki. A csavar helyei kiszakadtak, újakat kellett volna fúrni, vagy nem is tudom mit magyarázott a szaki, de elég pepecs munka lett volna. Nem tettük vissza. Így Mariska ahogy csipkelődtem vele bugyi nélkül járt, azaz gurult az elmúlt években. Télen köhögött is tőle emiatt rendesen. Akhilleusz pajzsaként van odatámasztva a garázs oldalához a híres pajzs. Ami a világot, a mikrokozmoszt jelképezte a görögöknek, akik úgy képzelték, a világ egy kerek korong, mint egy pajzs, és utána az Ókeánosz következik. Amikor Akhilleusz a pajzzsal elindul a csatába az olyan, mintha az egész világ vele indulna. Ezért volt rávésve a földműves szántó-vetőtől kezdve minden egyéb. Persze a Youtube-on amikor Hektor és Akhilleusz viadalát megnézed, inkább egy traktorfelnire emlékeztet semmi faragás, vagy dombormű nincs rajta. Pedig Homérosz megszakítja a cselekmény elmondását, hogy részletesen leírja Akhilleusz pajzsát. Ezt nevezik echfrázisnak. Néha összekeverik az eksztázissal. Ami azért más. Kicsivel. Bár az eksztázis is megszakítja a hétköznapi élet folyását, kiragadja a testet és a leket a megszokott lekiállapotából és földöntúli élménybe állapotba kerül. Ezt az állapotot szeretném tartóssá tenni. Meghosszabbítani, ha lehet örökkévalónak ugyanakkor elérhetőnek érezni, birtokolni, megtartani, nem csak megérinteni.

Belekortyoltam csészémbe. Görög motívumok futottak a peremén. Görögországban vettem. És ezt a gyűrűt is, ugyanavval a mintával. Olyan szvasztikára hasonlít a minta. Elég elterjedt minta a világon. A tenger hullámait akarja utánozni, de nevezik szaladó kutyának is. Tényleg, arra is hasonlít. Meandernek hívják. A hajókürt szirénára emlékeztető hangja végleg kimosta az álmot a szememből. Mindig sziréneknek mondom a szirénákat. Eszembe jutott egyik előadásom a szirénekről. Kik voltak a nériszek? A tenger hullámait személyesítik meg. Személyesítették meg, az ókori görögök idejében. A tenger barlangjaiban laktak és oltalmazták a hajósokat a hajótöréstől. A szirtakira mindenki emlékszik. Az a görög tánc. Minden gólyabálon, meg banketten van, de én nem szeretek táncolni. Nem is szoktam. A gyűrűt pedig azért hordják a bal kéz negyedik ujján, mert a görögök azt hitték ott van a vena amoris a szerelem vénája,(bár a kifejezés latin, úgy, hogy nem tudom kik találták ki, van egyiptomi eredeztetés is) ami egyenesen a szívbe vezet, és, hogy a szerelem sose fogyjon el, illetve a gyűrűvel akarták megakadályozni, hogy a szerelem kiáramoljon a testből. De mit akartam mondani a szirtakival? A tánc az olyan egyre gyorsuló és a tenger hullámzását imitáló örvényszerű tánc, ami a nériszek tiszteletét őrizte meg, vagyis a hullámok tiszteletét. Egyébként Edward John Poynter készített egy szép festményt róluk, le is mentettem valahová, majd megkeresem. A számítógép mindenre emlékszik. Ebben a tévhitben tengettem magam, el egészen addig, amíg egy alkalommal egy csomó adatom elveszett. Közöttük a meztelen nőket tartalmazó gyűjteményem is. Utána már nem is gyűjtögettem. Ebben a posztapokaliptikus korban a szerelem nagy kincs. No meg a szex is. Amióta különválasztották a szexet a házasságtól már nem serkent szerelemre. Mondhatnánk nem működik a szerelem. Valahol egy holland tanulmányban olvastam. A szex már nem serkent házasságra. És hittem abban, hogy jót csak a házastárssal lehet szexelni. És féltem odaadni magam annak, aki szeret. Nehezemre esett reggelente a tükörbe nézni. Ahogy feltápászkodtam ezen a februári reggelen semmi különöset nem tapasztaltam. A hajókabinhoz illő mocsokság, áporodottság, fémes egyhangúság és unalom. Akár egy fémkoporsó. Semmi nem utalt a mózeskosárhoz illő élethordozáshoz, vagy reményátmentéshez, vagy effélékhez. A múltkor, amikor a vaslétrán lemásztam ide a kabinomhoz megvágtam magam egy kiszögellésben. Leragasztottam egy tapasszal. Annyiban jó volt, hogy a naponkénti vértesztekhez nem kellett megszúrnom magam. Csak egy steril fülpálcikával a sebbe nyúltam és mehetett is a tárgylemezre. Semmi izgalmat nem éreztem. Mintha az eredmény sem érdekelt volna. Volt ebben valamiféle gőg, vagy sebezhetetlenség érzés, büszkeség. Pár másodpercet kellett várni, amíg a gép a képet kinagyítja egy piros indikátor jelzi a normál értéket, majd villogni kezd, ha baj van. A képen a vértesteket megfertőző vírusok könnyedén áthatoltak a sejtfalon, majd elpusztították a sejteket. Fertőzött lettem. A bárka egyszerre feleslegesnek értelmetlennek tűnt. A gép kiszámolta maximum 48 órám van. Csomagolnom kellene. Vagy búcsúlevelet kéne írnom. De kinek és kitől búcsúzzam? Dühömben a falhoz vágtam a még működő monitort, a széket és az egész berendezést szétzúztam. Megkönnyebbülten rogytam le a priccsre. Méghogy a remény hal meg utoljára! Marhaság! Hazugság! Hanyatvágtam magam és csak egy dologra tudtam gondolni. Kell a pisztolyom.

Az elektronmikroszkópban látott folyamatok, mint virtuális halálos ítélet lebegtek emlékezetemben, melyek megjelentek minden percben lelki szemeim előtt. Valóságban nem láttam, csak lelki szemeimmel. Ahogy az ember álmodik, vagy álmodozik, ahogy emlékeit látja, vagy képzeletbeli dolgokat. Nem a szem látja, hanem az agy. Ahogy annak idején a számítógép annyi mindenre jó volt, most a saját halálos ítéletemnek eszközévé vált. Ő, aki túlél engem. Egy gép. Egy alkotás. Aki nem több egy háztartási gépnél, ami ha kellett, levelezni tudott, ha kellett tévé volt, vagy zenegép, vagy játszótárs, esetleg írógép és titkaim őrzője. Most mint egy győztes villanyszék hevert, terpeszkedett az asztalon s e valós, vagy inkább vélt diadala a gép diadala az ember felett, ami a sci-fi-k oly kedvelt témája, vezetett oda, hogy szétzúzzam. Könnyű győzelem volt, hiszen nem tudott védekezni, visszaütni, vagy visszalőni. Bosszúja mindenttudása pillanatnyi fölénye is bennem felvillanó illúzió volt csupán. Amit a tények a megmásíthatatlan tények indítottak váltottak ki belőlem. A Bibliában olvastam oly sokszor azt a történetet, hogy a pusztai vándorlás során Isten népe lázad, elégedetlenkedik, zúgolódik az Úr ellen. A kapott javak kevesebbek a szerzett javaknál. Mindig saját érdemeik, az idealizált megszépített illúziókkal terhelt múlt a jobb a szebb, mint a jelen, ahol ott a gondviselés. Bűntetésként tüzes kígyók marják meg őket egy oázisban. A marás nagyon égető, fájdalmas és harminc perc alatt halált eredményez. Mózes ekkor egy érckígyót készít. Bronzból. Kiábrázolja a kígyók tüzes marását és egy póznára teszi, majd azt mondja, aki rátekint megmenekül. Érdekes ez a jelenet. Hiszen a vérükben ott a méreg. A méreg a pusztító bűn elkerülhetetlenül keveredik az életet hordozó vérrel. Magukban hordozzák a pusztulást és az életet együtt. És mégis, aki úgy dönt, rátekint, megszabadul. Aztán, ez a megoldás megjelenik János evangéliumában, az eredendő bűn, ami velünk van, bennünk van már születésünk pillanatában a velünk örökölt ádámi természet, ami lázad Isten ellen, ami nem akar tudni Istenről ennek ellenszereként jelenik meg. Úgy kell az emberfiát is felemeltetni, hogy aki hisz benne örök élete van. Hogyan megy végbe a hatásmechanizmus? Ki végzi a gyógyítást? A tudat, az agy, a szellem, a lélek, Isten lelke? A Szentlélek? Esetleg most is működne velem? A Lélek munkája ez. Nem másé. Nem a mi lelkünké, hanem a Szentléleké. Ami akkor lép kölcsönhatásba a környezettel, amikor én hiszek. A hit tudatosítás. Ekkor kölcsönhatásba lép a környezettel Isten Lelke. A tudatosság pedig információ hordozást, elfogadást, és információ felhasználást jelent. Nem is kell nekem tudnom és ismernem ennek a folyamatnak a részleteit. Hiszen maguk az információk önmagukban nem gyógyítanak. Az információ tudatosítása, amit hitnek nevezünk vezet el a kívánt eredményhez. A priccsemmel szemben volt egy feszület. A sok limlom mellett, ami kitöltötte a kabinomat, ennek megbecsült helye volt. A mellettem levő kabinokban nem keresztény emberek laktak. Tengerészek, gépészek, műszakiak, biológusok, vagy informatikusok. Néha meglátogattam őket. Elbeszélgettünk. De most ez is olyan távolinak tűnt, mintha csak egy álom, vagy képzelődés, illúzió lett volna, aminek semmi köze nincs a valósághoz. Vajon ők hogyan viselkedtek volna? A számítógép szétverése nem szűntette meg a tényállást, nem hozott változást sem a betegségben sem az életemben, de még a gondolkodásban sem. És a vírusok sem gyengültek. Az ő életük sem változott meg. Számukra én vagyok a legjobb. A menyország. Minden vágyuk eljutni a vérembe. A boldogságuk célja és eszköze vagyok. Ha ugyan vágyik egy vírus vagy baktérium a boldogságra. Minden bizonnyal Will és Jim is szétverte volna a gépet. Ez egy természetes reakció ebben a helyzetben. A lázadás, a düh a tehetetlenség kifejezése. Egy igazságtalan helyzetre adott válaszreakció. Aztán ugyanúgy, mint én, vették volna a pisztolyt és fejbelőtték volna magukat. Igen. De nem itt. Itt csak szétszórom a vírust. Felmegyek a fedélzetre. Még akarom látni egyszer a napot. Aztán majd kiderül a nagy bumm után mi lesz...

Elindultam. Kabinom ajtaját nyitva hagytam. Tudtam, már nem fogok oda visszatérni. Talán valaki más majd beköltözik. Még ma. Elvégre szűkös a hely a bárkában. Mindenki túl akarja élni az utazást. Áporodott levegő fogadott a szűk folyosón. Fásultan lépkedtem a felfelé vezető vaslétra irányába. Will és Jim kabinjának ajtaja is nyitva volt. Először arra gondoltam, hogy ők is megfertőződtek és hozzám hasonló elhatározásra jutottak. Az is lehet, hogy ők már felértek a fedélzetre, esetleg elsütötték a fegyvert és megtörtént velük az, ahonnan nincs visszaút. Aztán, ahogy elhaladtam a kabin előtt, láttam, hogy mindketten ott vannak. Ágyuk fölött mesztelen nők poszterei terpesztettek. Szilikonozott fotosoppolt bájaikkal igyekeztek a kéj fakó emlékét fenttartanai ebben a vasba zárt élniakarásban. Egyikük sem volt családos ember. Nem tudtak senkihez kötődni huzamosabb ideig. Ez volt a természetes számukra. Maguknak éltek. Az volt az életfilozófiájuk: én jól érezzem magam, a többi nem érdekel. Sokszor beszélgettünk erről. A másokért és a másikért való életről. Ami az élet minőségét megváltoztatja, kiteljesíti és az egyszerű létből életet formál. Nem értették. Kinevettek. Gúnyoltak, élcelődtek rajtam. Már meg is szoktam. Később már nem is kezdeményeztem ilyen beszélgetéseket. Elfogadtam őket olyannak, amilyenek. Nem kényszerítettem a magam értékrendjét rájuk. Mivel értékesebb a te értékrended a mieinknél? Mi legalább élvezzük az életet. Az utazás elején még más volt a hangulat a hajón. A bárban szedtek fel alkalmi szexpartnereket. Ittasan szeretkeztek kabinjaikban, melyek vékony vasfalán áthallatszottak a koitusz jól kivehető hangjai, sikolyai. Aztán, idővel ezek is megritkultak. Hiszen érthető volt. Össze voltunk zárva. Ami testtől született test az. Test és vér nem örökölheti Isten országát. A nők, akiket felhoztak, (bár a kifejezés úgy lenne reális, hogy lehoztak, mert a fedélzet volt fent) vagy szobára vittek, nem afféle könnyű nők voltak. De, magányosak voltak. A jaj de egyedül érzem ma este magam nyelvét beszélték testük, amíg két egymásba kapcsolódó húsláncszemként ölelték egymást néhány óráig. Aztán feloldódott a magány és elfelejtették egymást. Kinevettek, amikor arról próbáltam meggyőzni őket, hogy a szeretkezés az örökkévalóság nyelve. Amikor két ember azt mondja egymásnak szavak nélkül, hogy veled akarom leélni az életemet és veled akarom eltölteni az örökkévalóságot. Szabályosan hahotáztak és térdüket csapkodták, mintha valami igazán jó viccet meséltem volna. Gyerekesnek, bigottnak, majd bolondnak tartottak. Ez nem templom, vagy vasárnapi iskola, ahol vasalt szoknyás fehér harisnyanadrágos lányoknak kell a házasság és a nemi élet tisztaságáról beszélni. Ez egy hajó, ahol, ha dugni akarsz, akkor keresel valakit, aki olyan magányos, mint te és szintén dugni akar és kész. Semmi köze az örökkévalósághoz, meg ahoz, amit te itt összefecsegsz. Szex! Érted, semmi több. Biológia. Ösztön. Hormonok. Érted?! De a tisztaság...Kezdtem. Leszarom a tisztaságodat! Nézd meg ezt a nőt! Mutatott az ágya fölött a poszterre. Minek kell ide tisztaság?! He? Nincs annál jobb érzés, mint amikor egy ilyen jó nőt, mint ez megdugsz. És még ő is akarja. Hol jön itt a képbe az örökkévalóság? Eszembe jutott minden evvel kapcsolatos mondatuk, gúnyos megjegyzésük, piszkálódásuk, ahogy elhaladtam kabinjaik előtt. Nem szóltam be hozzájuk, nem köszöntem. Nem akartam búcsúzkodni. Még hallottam kaján nevetésüket. Nagyon hülyén éreztem magam. Igazi vesztesnek. Lúzernek, ahogy ők mondták. Hiszen én fertőződtem meg, aki tisztaságról, erkölcsről, isteni normákról beszéltem nekik. Ők pedig, életben maradtak. Talán megérik azt, hogy ez az ócska teknő valahol partot ér és egy járványmentes földrészen, vagy szigeten újrakezdhetik az életet és késő öregségükben betelve az élettel halnak majd meg. Persze ez nem biztos. Lehet, hogy holnap már ők is megbetegszenek és pisztollyal a kezükben bedurrantják magukat a tengerbe és akkor egyenlőek leszünk. Egyenlőek. Elmosolyodtam. Egyformák, de nem egyforma értékeket hordozunk.

Elindultam a vasrácson. Mintha Jákób lajtorjája magasodott volna felettem a Teremtés könyvéből. Nem láttam a fedélzetnyílást. Sötét volt. Most vettem észre, milyen mélyen éltem. Elhatároztam, hogy számolni fogom a létrafokokat. Addig sem gondolok másra. Dosztojevszki írta talán a Félkegyelműben, hogy egy kivégzését váró elítélt milyen szépnek értékesnek látta az életet. Beosztotta az idejét. Kiszámolta, hogy mire hozzá ér a pap, hogy megcsókolja a feszületet, mennyi ideje van, és azt a kevés időt beosztotta. Mennyit gondol édesanyjára, a családjára, meg gyönyörködni fog a tájban. Aztán mindennek vége lesz. Én ezt nem akartam. Semmi szentimentalizmust. Háromszáztizennyolcnál nyitottam ki a fedélzeti nyílás szkafanderre, nehézbúvár sisakjára emlékeztető vaskupoláját. Végre szabad leszek! Gondoltam. Napsütés fogadott. De a napfény látványa nem hevítette fel a lelkemet. A jó időjárás és a kedvező környezeti hatások nem szüntették meg a bennem pusztító mérget, halált, bűnt. A fegyver csövének hidegsége sem keltett bennem borzongást. Pedig arra számítottam. Egy kis borzongásra. Dacra. Hogy majd összeszorított álkapoccsal fogom, behunyt szemmel elsütni a pisztolyt, és amit utoljára fogok látni egy véres függöny lesz. Aztán pedig a fény. De azt mivel fogom látni? Nem az agyam holografikus információáramlásával. Hanem lelki szemeimmel. Mintha a léleknek lenne szeme. Optikája. A lélek információrendezését, receptivitását nevezzük lelki szemnek. Nyitott szemmel akartam távozni ebből az életből, ahogy nyitott szemmel akartam járni is. Megláttam a tulsó partot. Partot értünk. A hajón nem hallottam a motorok dübörgését. Igaz, most amikor beszámolok róla, nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna. Mintha sohasem mozdult volna a hajó. Vagy sohasem utaztunk volna. Az alsó fedélzet tele volt halottakkal. Legalább ötven hulla feküdt. Mindegyik fejénél pisztoly. Mindegyik agya végigfröccsent a padlóra. Körbenéztem. Legalább tíz hajó állt még a parthoz közel. Mindegyik abban reménykedett, hogy célhoz ért. Hogy járványmentes örökkévalóságnál ért partot. De a sziget kicsi és kevés lesz ennyi embernek.

Valaki pofonvágott. Kicsavarta kezemből a pisztolyt. Már nem láttam a fényt. A napot. Amikor felocsúdtam a pofon csengéséből, éreztem, hogy valaki megfogja az állam. Egy ápolónő volt. Testes kopaszodó zöldköpenyes ápoló állt mellette, kezében tálcával, melyben fegyverek voltak. Pisztolyok. Amikor jobban megnéztem, vettem észre, hogy nem fegyverek. Nem pisztolyok, hanem csak hasonlítanak a pisztolyra. Ajtókilincsek voltak. De ki csapott be így? Ki járatja velünk a bolondját? Kicsodák ezek az ápolók? És, hol a sziget? A tenger? A hajó? A vírus? A kihalt emberiség? Egy tetőteraszon voltunk. Nem fedélzeten. Nem hajón, hanem egy épület teraszán, ahová nem lett volna szabad felügyelet nélkül feljönnöm. De miért is? A Bárka nevű idősek otthonának voltam lakója. Egyszer egyik kollégám irigykedve mondta nekem, hogy engem nem félt egyáltalán a nyugdíjas évektől, mert én feltalálom magam. Bennem ott van az a ritka képesség, hogy tudok írni. Ki tudom tölteni az üres órákat, éveket, amiket mások nem. Amikor úgymond semmi sem történik velem, akkor kezdődik az élet. Jöjjön kedves uram, látogatója érkezett.

                                                

A villanytelep

Természetes, vagy kevésbé természetes, hogy legyen mindig egy történetem. Amivel milyen szándékaim vannak? Elkápráztatni? Elgondolkodtatni? Valamit elmondani egyféle madárnyelven? Magam sem tudom. Nos, ha nem bánod, akkor leülök ide melléd. Igyekszem kicsit észrevétlen lenni és mesélek ezt-azt. Egy nőröl olvastam. Hogy hogy nézett ki? Nem tudom. Nem is gondoltam rá, hogy milyen. A nejem rávágta volna, téged ismerve biztos szőke és nagymellű. De ez most nem igaz. Egyáltalán nem szőke. Inkább amolyan észak-amerikai, vagy kanadai. Hollófekete hajú és piros fekete kockás inget visel. Ezt is csak utólag képzeltem így. Ami elterelte a gondolataimat róla az a lelki beállítottsága volt. Hitetlen volt. Soha nem is érezte szükségét annak, hogy higgyen. Úton volt a férjével egy távoli vidékre, amit valaha otthonnak nevezett, ahol most az édesanyja haldoklott. Mit fog mondani? És egyáltalán mi értelme van a sírásnak és jajveszékelésnek, és mindennek? Bradbury csodálatosan alkotja meg ennek a nőnek a gondolatvilágát a „Villanytelep”-ben. „Én vagyok az az asszony, aki sohasem szomjazik a hitre....Milyen biztos volt a dolgában hosszú évekig! Hogy soha, de soha nem fogja szükségét érezni, hogy templomba menjen. Csak hallgatta, hogy jól nevelt emberek vallásról, fényes templomokról, hatalmas bronzvázákban illatozó fehér liliomokról, óriási harangokról és templomokról fecsegnek, amelyekben kereplésnek hangzik a prédikáció....Egyszerűen soha nem volt rá okom, hogy beüljek egy templomba...Sose jelölt meg könyvjelzővel egyes fontosnak tartott verseket a Bibliában, mert, bár ebben a kietlen pusztaságban, gránithegyek között, testet olvasztó tűző napsütésben telt el az élete, veszély sosem fenyegette....sosem kellett letérdelnie, legfeljebb azért, hogy újból felsúrolja a padlót.” A klasszikus kérdés: mire való ez az egész? Miért is csináljuk? Furamód, csak a gazdasági válságra figyelünk fel, csak azt látjuk. Az érzelmi, lelki, spirituális, erkölcsi válságot valahogy másodrangúnak és kezelhetőnek tartjuk. Amíg nem vagyunk benne. Azt mondjuk: ilyen a világ, ilyen valakinek a vére. Talán ez utóbbin kicsit elmosolyodom, ne vedd rossz néven. Na igen, a történet. Még kicsit billegtetem magam a hintaszékben, mert igazából nincs akkora lendülete, hogy hintázásnak nevezzem. Nemrég valaki adott egy gyertyatartót. Szép, formatervezett, falra akasztható. Aztán rájöttem, hogy nincs hova kitegyem. Olyan házakat építünk, ahol hamarabb találunk helyet egy falra akasztható plazmatévének, mint egy gyertyatartónak. Még mindig a szekrényben hever, mert az egyetlen hely, ahova felakaszthatom, az óra helye volna, de akkor az órát hova teszem? Még nekem is, aki az örökkévalóságnak dolgozom, szükségem van az órára. Bár szoktam mondani viccesen az órás ismerősömnek, hogy halálunk után, kerüljünk bárhova, mi ketten biztos munkanélküliek leszünk, mert az örökkévalóságban nem lesz szükség sem órásokra, sem papokra. De, legalább akkor sörözhetünk majd. A történet persze ürügy.

Beszélek itt mindenféle hülyeségről. Szóval még a háború idején történt, hogy amikor a katonák egy faluban egy idős házaspárnál szálltak meg néhány napra, lehettek vagy öten-hatan, meséltek. Arról, hogy hogyan jutottak hitre. A háborúban, a lövészárokban, a fronton sokan hitre jutottak. Egy este mindenki elmesélte a maga történetét. Aztán a házigazdára került a sor, és az asszony könnyek között vallotta be: nekem nincs történetem. Egy másik fajta hitetlen asszony, mint az, akiről az elején beszéltem. Sokat nem foglalkoztam vele. Nem akartam jó tanácsokat adni neki, még így elméletben sem, legkevésbé kioktatni valamilyen formában, vagy valamilyen vallásos ideológiát lenyomni a torkán. Ami miatt még emlékszem rá, az az, hogy annak a hollófekete hajú nőnek volt története, ami ugyan kérdések láncolata volt, és megpróbálta elmondani, miért nincs neki története. Elmondani azt, ami nincs. Paradox módon sikerült neki.

A láthatatlan ember

„Gyermekkoromban sokat hallottam Attila hun király legendás temetéséről. A láthatatlan ember. Így nevezte Gárdonyi, s így vált fogalommá, jelzővé számomra is. Arany, ezüst, réz és vas koporsó zárta magába többszörösen a legendás testet, s ezt a csomagolást gyerekfejjel mindenki kiegészítette, változtatta, ki a rezet hagyva ki, mások fával egészítették ki, a merészebbek gyémánt berakásokat véltek látni a messzi történelem kútjában. Megesküdtünk, hogy megkeressük ezt a csodálatos erekjét. Csupán meg kell várni, amíg felnövünk. Minket leginkább az aranykoporsó érdekelt, a többit gondoltuk úgyis megette az idő, a víz elhordta. Sokszor elmondtuk egymásnak a történetet, mintha valamennyien résztvevők, szemtanúk lettünk volna. De a beszámolókat hitelesítette egy forrás, ahonnan hallottuk. Egy-egy idős nagymama-nagytata, aki az iskolába menet elszórakoztatta az unokát, ő biztos ott volt, hiszen olyan öreg. Szóval ott megy a halotti menet, pap sehol csupán fegyveresek, s a Tisza vize elterelve, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A katonák szakképzett mozdulattal megemelik az egyébként nem könnyű fémkoporsót és beteszik a királyt ebbe a pocsolyába. Mi, a fantázia röntgenszemeivel láttuk egyszerre a többrétegű koporsót, s benne a díszes fegyverekkel felöltöztetett királyt. Aztán egy fáklyás harcos jelt ad és megkezdik a Tisza visszaterelését. Az alábukó nap vörös fényében még láttuk, ahogy lenyilazzák a temetésben segédkezőket, majd lóháton vágtatva egy későbbi helyen őket is ez a sors várta. A konklúzió melyet a tanítónéni, a történelemtanár, s maga a történelem is levont, hogy nem tudni hol van Attila király sírja, nem látta senki, csak az Isten. Ő mindenképpen látta ezt a temetést is.”Összecsukta gyermekkori naplóját. Hamarosan indulni kell a halottak napi szertartásra.

A temető, amit magában csak a feledés völgyének nevezett, egyszerű lécből barkácsolt kapuval volt elhatárolva. Imitt-amott már lobogtak a halottak napi gyertyák, s a hideg novemberi szél arcába vágott, amint a legelőn megváltoztatta irányát. A nap ismerősen lebukóban volt. Megkezdte a halottak napi szertartást. Néhány feketébe öltözött öreg besegített az énekbe. Egy rozzant pöfögő terepjáró, ütött-kopott rakodótérrel imbolygott a hepehupás földúton. Megállt a temetőkapu előtt. Egy pillanatra felnézett a szertartáskönyvből s elolvasta az autómárkát. Aro. S bár azt olvasta mégis gondolataiban árúrt hallott, ami a héberben átkozottat jelent. Keserű szájízzel nézett vissza a könyvbe. A sofőr kiszállt, de nem állította meg a motort, mert ahogy ő mondta, meghal a motor. A kifejezés a temető közelében különösen csengett, hiszen itt minden halott. Egy négy szál deszkából összeácsolt faládát emeltek le kicsit erőlködve.Gyalulatlan deszkákból összeácsolt furcsa doboz volt. Imitt-amott még bele is toldottak, hogy kiadja a hosszát. A gödröt még délelőtt kiásták, nem túl mélyre, mert kevés volt a pálinka. Nem díszítették ki a sírt fenyőgallyakkal, hogy a földi életből való távozás ünnepélyesebb legyen. Gumicsizmájukkal, melyekre ragacsos sárkoloncok tapadtak otthonosan mozogtak. A koporsót rutinos mozdulattal engedték a gödörbe, s az nagy robajjal vágódott az örök nyugvóhelyre. Sietve lapátolták rá a földet, mintha őket is íjászok várnák a még mindig pöfögő terepjáró mögött. Nemsokára egy újabb jeltelen sírral több lett a temetőben. Ott, ahová a láthatatlan embereket szokták temetni. Akik a falu és a világ számára láthatatlanok, akiknek nevük sincs, csupán kórlapjuk az elmegyógyintézetben. A kastélyban.Az ismeretlenségből jöttek és az ismeretlenbe távoznak. E két ismeretlen közötti néhány esztendő az életük. Két lábon járó tünetegyüttes, statisztika. Sokszor senki sem veszi észre, hogy itt voltak. Senkinek sem hiányoznak, nem is emlékeznek rájuk. Emlékezetük is inkább a bennük pusztító betegségé, nem az emberé. Meghasadt személyiségük teremtő Uruk előtt fog ismét egyesülni.

A kocsmánál álltak meg visszafele menet „temetés után”.A pöfögő dízel megkönnyebbülten remegett odakinn, hiszen, ha megállítják, meghal a motra. Dupla pálinkával, koccintás nélkül ittak egy asztalnál. Nem először csinálták. Halotti tor volt. Senki sem tudott róla körülöttük. Se pap, se imádság, sem kereszt. Csupán az Isten. Ő mindenképpen látta ezt a temetést is.

                                                      

Fények

Mint minden érdekes történet valahol keleten kezdődik. Az elfelejtett tájak földjén, ahol szakállas pátriárkák vándoroltak az Úr parancsára, vagy éppen szakadt ruhás szerzetesek keresnek utat az új hitnek szintén a Lélektől indítva. Ennek a távoli, világnak a hangulata érdekes módon itt nyugaton is megjelenik. Csupán figyelni kell rá. Keresni, megragadni, aztán el nem engedni.

Délután volt. Talán fél öt körül. A havas járdán bandukoltam, mögöttem apám lépdelt masszív léptekkel, mint majdan Jákób . Hittanórára igyekeztünk. Szombat délután volt,s a templom még messze . Már sötétedett. A híd amelyen át kellett mennünk, ami elválasztotta a külvárost a belvárostól jeges csúszdának tűnt a lemenő nap fényében. Minden annyira lehangoló volt.A tél, a hideg, a szürkület, az est, mintha sohasem akarna már kihajnalodni.

A hittanórás gyerekek csevegtek. Mesélték , milyen volt ma a foci a havas iskolaudvaron, vagy éppen mit barkácsoltak kézimunkaórán. Senki sem bámulta az imaterem hatalmas festményeit. Az már a múlté. Rég elfelejtett öregemberek voltak, öreg cserépedények, melyben hajdanán az Úr lelke oly szívesen megpihent. Ezek az ősz hajú emberek építettek oltárokat, templomokat, szórták az igét, embereken segítettek, aztán helyüket újak foglalták el. Mindig újak és egyre újabbak. Alakjuk megbabonázott. Masszív széken ült némelyik, határozott, arckifejezéssel, csontos keze úgy szorította a Bibliát, mint annak idején Mózes a kőtáblákat. Hosszú palástjuk furcsán redőzött, mint a lecsendesítésre váró tenger. Nagy emberek lehettek, gondoltam amikor felnéztem ezekre a nálamnál sokkal magasabb festményekre. Aztán volt ott még egy térkép is, ami ismerős volt az iskolából . Fölötte egy másik festmény, de inkább rajz, vagy talán kőnyomat. Furcsa embert ábrázolt. Egyszer azon nevettünk, hogy az egyik hittanórás azt mondta rá, hogy milyen mulya képe van és milyen vicces micisapkája. Valóban érdekes Luther kép volt. Sápadt, fáradt arcot ábrázolt. Tekintete valahova a messzeségbe meredt és nagyon sokáig kutatta a letűnt időket, ősi helyeket s amit látott, megrendült tőle a föld is. Valóban vicces sapkája volt. Talán ez az ami úgy fogva tartott és arra indított, hogy megkérdezzem: ki az az ember? Velem szemben egy szép Jézus portré függött, ami oltárkép is lehetett a jobbjával intő mozdulatot végző Jézust ábrázolt. Csodálatos volt ez a kép. Mindig azt hittem, hogy fénykép, bár nem jutott eszembe soha, hogy hogyan fényképezték le.A lényeg az, hogy nagyon hiteles volt. Fiatal arc és színes selyem leplekbe becsavart test. El nem tudtam képzelni hogyan lehet ilyen ruhában mozogni. Nem tudtam eldönteni pontosan, hogy ez most Jézus, vagy Isten. Akkor még minden nagyon összefüggött. Rajongtam ezért a képért. Olyan szelíden intett,fenyegetett,hogy semmi esetre sem lehetett egyenrangúnak tekinteni a tanitónéni agresszív fenyegetésével, vagy a szülői fenyitéssel.Sokat elbambultam ezen a képen. Rajta felejtettem tekintetemet, olykor véletlenül, máskor viszont szándékosan.A háttérben a tiszteletes magyarázta József történetét, vagy valami egyéb történetet, amit már ismertem.

Ebből az édesded ábrándozásból ébresztett fel a tiszteletes jelenléte.A zsibongás alábbhagyott, de nem sünt meg. Egyenletes léptekkel közeledett a harmóniumhoz, majd leült. Én semmit sem láttam belőle, csak néha a fejét amikor lecsukta a kottatartót. Elővettük a fekete vászonkötéses énekeskönyvet, amin ezüst Luther rózsa volt és belekezdtünk egy hitélesztő énekbe, rendszerint a Pásztorunk a Jézus-ba, amit már kívülről tudtunk. Ének közben körmömmel keresztet karcoltam a könyv hátlapjára. Olyan volt mint egy palatábla. Jól lehetett rá karcolni, közben szólt a harmónium, ami elbűvölő, felemelő búgás árasztott. Nem tudtam elképzelni hogyan jönnek ki a hangok ebből a furcsa szekrényből.A tiszteletesnek szokatlanul hosszú ujjai voltak. Tetszett nekem milyen hosszú, vékony ujjak, milyen szimmetrikus tenyere van és milyen szépen muzsikál. Azután összekulcsolta ezeket a szokatlanul hosszú ujjakat, ahogy a papok szokták és imádkozott. Ilyenkor vártam, hogy az a fénykép a Jézusról vagy Istenről leengedi feltartott figyelmeztető kezét és vállon veregeti a tiszteletest, hogy minden rendben van. De nem történt semmi. Nem estem kétségbe, gondoltam csupán idő kérdése, előbb-utóbb csak elfárad az Úristen keze, ha sokáig úgy tartja, aztán leengedi. Akkor még úgy hittem az Úr keze is elfáradhat.

Megkezdődött a hittanóra fénypontja, amikor a történet következett. Izgatottan készültem az ilyen történetek hallgatására, mert lebilincselt. Mindig történik benne valami nagy dolog, akár özönvíz, tűzeső, népvándorlás, esetleg megjelenik egy erős ember, aki nagyon sok másikat megöl mindössze egy szamár állkapcsával. Ezúttal azonban egy furcsa öregemberről szólt a történet.Ábrahámról.Furcsán ejtette ki a tiszteletes ezt a nevet.Ő már javában beszélt én még mindig a nevet forgattam a számban, mint egy cukorkát. Megpróbáltam ugyanazzal az arckifejezéssel kiejteni, mint amivel a tiszteletes

Egy nagyszakállú ősz öreg embernek képzeltem el, talán valami olyasfélének, mint ott az egyik festményen láttam. Csontos kezű, ráncos arcú, lángoló tekintetű embernek. Közben már úton is volt ez az ember, akinek a nevét olyan sokáig ismételtem. Útban volt egy hegyre egy másik furcsa nevű ember társaságában:Izsákkal.Furcsa volt nekem, hogy ez az ember, aki Isten hű szolgája volt, most miért kell feláldozza a fiát neki, hiszen azon a fényképszerű képen egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki embervérre szomjazik.Szelid pónibarna szeme, niluskék és rubinvörös leplei földöntúli szelídséget sugároztak, mintha csak ezt sugallták volna: ne félj fiam, nem tudsz semmi olyan bűnt elkövetni, amit én ne tudnék megbocsátani. Igen. A mindent megbocsátó jóságos Isten képe sokáig függött emlékezetemben,s nagyon sokszor visszatértem hozzá, képzeletben, imádságban, gondolatban.

A történet tovább gördült, s mire én visszakapcsoltam mint egy hűtőszekrény hőkapcsolója, már ott tartottunk, hogy az angyal megjelent és Ábrahám fülébe ordította, hogy nem kell feláldoznia fiát. Valóban, most ordítozásnak tűnt nekem is a tiszteletes hangja, holott az elbeszélés folyamán soha egy hanggal nem emelte meg a hangszinét.Nocsak, töprengtem. Milyen kiszámíthatatlan az Isten. Egyszer azt akarja, hogy feláldozzák a gyereket, később pedig meggondolja magát. Meggondolja magát és küld egy angyalt.Végülis csak nem maradt el az áldozat, mert egy kecskét mégis csak feláldoztak. De az mégsem olyan mintha egy embert áldozott volna fel. Némileg csalódott voltam. Semmi nagy dolog nem történt ebben a történetben. Nem vonult fel valami páncélos óriás ,mint Góliát, nem sepert egyiptomi csapás a történetben, csupán egy angyal közölte a jó hirt.Talán akkor még Isten számomra látványos dolgokat cselekvő Isten volt. De ez a történet változást idézett elő. Történetesen azt, hogy a lélek a csodák igazi nagy színtere.

A tiszteletes ismét lehajolt a frigyláda szerű harmónium mögé és felhangzott a Fel barátim drága Jézus csengő gyermekhangon.A záró imádságkor ismét egymásba fonta hosszú zongorabillentyűkre emlékeztető ujjait s alázatos hangon imádkozott, mintha búcsúzkodna az Istentől. Addigra már a parfümözött anyukák is megjöttek s a cigarettaszagú apukák a folyton mosolygó csillogó szemű nagymamák, hogy csemetéjüket hazavigyék.

Útközben vett apám egy zacskó aszalt szilvát s a nátriumgőz lámpák betlehemi fényében megindultunk haza. Otthon sötétség fogadott, mert áramszünet volt. Nagyanyámék konyhájában derengett valami világosság. Az asztalon állt egy petróleum lámpa, ami füstölve pislogott, mint kialudni készülő áldozati tűz. Felkucorodtam az ágyra s bámultam a tüzet. Szerettem így áramszünetkor felülni az ágyra s hallgatni a két öreget hogyan beszélgetnek, morgolódnak, zsörtölődnek, hogy mikor jön meg a villany. Leültek vacsorázni s a gőzölgő tejbegríz fényben úgy néztek ki, mint az emmausi tanitványok.Az aszalt szilvára nem csúszott a tejbegríz, így nem ettem ,csak néztem őket. Ábrahám és Sára.gondoltam.A tiszteletes furcsa arckifejezése, ahogy azt a br-t ejtette ki, jutott eszembe. Minden megy tovább. Isten gondoskodik a folyamatosságról.

Nagyapám leült az ágyra. Együtt vártuk a villanyt.Megkérdeztem:miért van sötét? Nem válaszolt. Megvonta a vállát, mint annak idején Ábrahám, amikor megkérdezte, hogy mit fognak feláldozni.A sötét azért volt, most már tudom, mert olyankor történnek a csodák. Olyankor vesszük észre a csodákat, mint azt is, hogy angyal szállt el felettünk s a konyha fénybe borult.A villany mindenkit felvidított, van fény, lehet látni, lehet tévét nézni.A sötétben legfeljebb Isten válik láthatóvá.

Aznap este lefekvéskor még eszembe jutott a hittanóra. Az ágyam melletti falvédőn is ez a jelenet volt látható. Ábrahám kész feláldozni fiát. Eddig sohasem értettem, eddig sohasem gondolkodtam el ezen a képen. Az angyal könnyed balettlépésre emlékeztető mozdulatára, ahogy megérinti a kést markoló marcona öreget...

Azóta sok idő eltelt s ennek a távoli keletnek a hangulata itt maradt velem. Azon az estén engem is megragadott az Úr angyala és sohasem távozott el tőlem. Nem tudom ki kit ragadott meg azon az estén az angyal engem, vagy én őtet, de valahányszor eloltom a villanyt, vagy lehunyom a szemem ott látom az öreget felfelé az úton, egyenletes léptekkel, gondterhelt tekintettel s ismerős módon megvonja a vállát.

Szivárvány

   Iskolakezdést követő héten eszembe jutottak azok a gyerekkori emlékeim, amikor magam is elbűvölten festettem az új filctollakkal. Akkoriban a piacon, általában a szerbektől, vagy a magyaroktól lehetett jó minőségű sok árnyalatban tündöklő filcet venni, de többnyire a hazai gyártmányú hatszínű, gyenge minőségűekkel bajlódtunk. Aztán ezekkel rajzolgattunk képeket, rajzokat és hamarosan kifakult a hegye, kifogyott belőle a festék és a hosszú őszi délutánokat valamivel ki kellett tölteni. De találékonyak voltunk. Nem nyugodtunk bele abba, hogy kifogyjon a filc, és az álmoknak, helyesebben fogalmazva az álmok teremtésének vége szakadjon. Valamivel a kiszáradt filctollat életre kellett kelteni. Először is szét kellett szedni. Az univerzális, mindig kéznél levő harapófogót a fogaink jelentették, ami kéznél is volt és a szorítást is lehetett rajta állítani. Miután ez megtörtént a filc kiszáradt belét meg kellett fordítani, ugyanis a végében volt festék, de hogy még tovább tartsanak a színes álmok, feltuningoltuk egy kis kölnivel, ezáltal még életszerűbbek lettek. A kölnit nagytata borotválkozó készletéből vettük kölcsön, ugyanis ez nem számított lopásnak, hiszen nemes célt szolgált. És mindjárt kezdetét vehette az újabb rajzolás. Igaz, eleinte bőségesen folyt belőle a festék,aztán hamarosan kifogyott és már a gyakori nyálazás sem segített rajta. Mindezt elmesélve gyerekeimnek az autóban, mintegy tanítómesének szántam, s még ott az a szándék is bennem volt, hogy „bezzeg a mi időnkben”, meg „becsüljétek meg amitek van”, meg ilyen eredeti és bölcs mondások gyűjteményét ömlesztettem egy szuszra, miközben döcögtünk haza egy esős délután. Amikor is a gyermeknek mentő ötlete támadt, ugyanis szivárvány volt az égen. Miért nem raktam a szivárvány festékéből a filcekbe, akkor még most is tartana, mert abból annyi van, hogy soha nem fogy el? És egyébként is tapossak a gázra, hogy a szivárvány végéhez érjünk, mert ott van elásva az arany. Igen, de a másik végén, nálunk, meg csak az egyik vége van. És a másik vége? Az..........Kínában. A kínai gyerekek lapátolják most az aranyat, ami a szivárvány végén van. És mi? Minekünk maradnak a színek. Nem elég? Deeeeeeeee. Végül is elég.

  A fogyasztói társadalom mindezt megsemmisítette. Persze nem mindenhol. Manapság nem kell lesni a piacon, mikor jönnek a külföldi árusok, hogy mielőtt szétkapkodnák, jusson neked is valami. Bemész a sarki éjjel nappaliba és mindent megvehetsz, amire vágysz. Még filcet is. Minőségit. És ha kifakul, hát veszel másikat. Közben nagytata kölnijét már senki sem akarja ellopni, pedig csak az volt alkalmas, hogy életet leheljen egy haldokló filcbe. És maguk a már gyárilag gyenge minőségű filcek sem érzik azt, hogy fontosak. Hogy hét életük van, mint a macskának.Már ettől az illúziótól is megfosztottuk őket. Megveszik és eldobják. Még kinn is felejtik az esőben, ahol elvéreznek. A színes, illatos álmok papírra vetése manapság nem téma. Nem cél. Mindent készen kapunk. Csak fogyasztanunk kell. Gyártani nem. A gyártásért Kína a felelős. Hát persze. Akik megtalálták a kincset a szivárvány végén, normális is, hogy van pénzük gyárakat építeni. De itt nálunk, csak a szivárvány festéke, színe maradt. De azért mégsem csüggedtem el. Sőt még azon is elmosolyodtam, hogy beletapostam a gázba, hogy hamarabb a szivárványhoz érjünk, mert egy pillanatig elhittem, hogy megcsapolhatjuk a színeket. Most már csak a megfelelő technológiát kell kidolgozzuk. De nem aggódom egy cseppet sem, mert ötletekből mifelénk sohasincs hiány. Persze, ha megszerezzük ezt a technológiát annyi előnyünk lesz, hogy az égre is tudunk majd rajzolni. Ott pedig rengeteg hely van, neked is, nekem is.

A búcsú

Családunkban a vakság valamilyen formában mindig fellelhető volt, mint egy felsőbb hatalom sötét felkiáltójele. Ez a fekete felkiáltójel olykor valóban a vakság formáját vette magára, de olykor rövidlátásban, elvakultságban esetleg szellemi vakságban öltött testet.A vakság, valamint a rövidlátás már eleve kirekeszti az embert a többiek közül. Hátrányos megkülönböztetés, csúfolódás és cinikus megjegyzések jutnak osztályrészül az ilyennek. Nagyapámat tényleges, illetve részleges vaksága ilyen helyzetbe sodorta. Naphosszat elmerengett dolgokon, mintha nem is ebben a világban élne, sokszor az az érzésem támadt van egy ország, amit mi tisztán látók nem érzékelünk, amit csak a hátrányos helyzetben levők éreznek, birtokolnak, amit nem kevés túlzással „a vakok országának” is nevezhetnénk, ahol az ember boldog, s ha a valóságban nem is de lélekben, vagy képzeletben visszanyeri látását.

A délutáni lefekvéskor csak akkor akartam elaludni, ha nagyapámtól kértem egy darab csokoládét, vagy ahogy félénken, szégyenlősen mondtam „valamit”. Néha adott, amije volt, amit elrejtett a nagy télikabátja feneketlen zsebe, csokoládét, cukorkát. Mint megannyi mikulás-puttonyt, úgy képzeltem el ezeket a kabátzsebeket. Ott sorakoztak a ruhásszekrényben egymás mellett. Közönséges kabátoknak tekinthetné és tekinti a földi halandó ezeket, de én tudtam, hogy azok nem mindennapi kabátok, valami természetfölöttit rejtenek a zsebek, mert máskülönben hogyan is lehetnének egyfolytában telik. Valamikor hallottam egy aranynadrágos fiúról, aki valahányszor belenyúlt a nadrágzsebébe pénzt vett ki belőle. Így képzeltem el én is ezeket a kabátokat. A gyolcsba bugyolált, sparheton felhevített cserép a családi tűzhely felejthetetlen melegét lehellte ágyamba, téli délutánokon, vagy a villanypárna csípős melege várt rám meglepetésként. A délutánnak betlehemhangulata volt. Ezek is a „valami” kategóriájába estek. Úgy hittem ezek is ott, a titokzatos kabátzsebekben vannak elrejtve, mint a mesékben a szelek, égi kamrákban. Az álom mesékkel keveredve tört rám. A vízhörpintő, özönvízre emlékeztető figurája, a tűzköpő sárkányok tűzesője, két bors ökröcske, vagy a csillagszemű juhász, sokszor együtt szerepeltek képzeletemben. S gyermekként attól féltem, elveszítem nagyszüleimet, s akkor mi lesz? Egy álomban kaptam erre választ, s ez megnyugtatott. A túlvilágon, amiről némi fogalmam volt már akkor, utcák voltak, házak. Ott megkerestem nagyanyámékat. Még ma is emlékszem, milyen szép falusias kinézetű mély sárga festésű ház volt, ahová megérkeztem. Becsengettem, vagy bekiabáltam nem tudom, de nagyanyám nyitott ajtót, haja őszen lobogott, örült a látogatásnak.

Már nem veszélyeztette semmi a soha ki nem fogyó zsebeket. Még az elmúlás sem. Biztonságot jelentett ez a tudat. Éreztem nehezére esik nem adni, amikor nem volt, amikor tényleg kiürültek ezek a puttonyok, akkor megpróbálta tréfával elütni a helyzetet és rajzolt a levegőbe egy csokoládét. Ettől én még makacsabb lettem és még eszeveszettebben követeltem valamit A valaminek a hiánya egyben a szeretet és a biztonság hiányává változott. Idővel az ember alkalmazkodik ehhez az állapothoz is, ehhez az életkörülményhez is.

Már este volt, a hálószobában égett a villany, a tévében valami filmet készültek bemutatni. Megszokott este volt. Bementem búcsúzkodni, jó éjszakát kívánni. Amikor beléptem, már ágyban voltak mindketten. Akkor még csak meg voltam keresztelve......mert még egyikünkre sem szállt a Szentlélek ajándéka. Jó éjszakát kívántam, megígértem, hogy hamar visszajövök, a felvételi nem fog sokáig tartani. Felült az ágyban, teste megfáradt volt, elgyötört, akár a megváltóé, amikor leemelik a keresztről. Kék tekintetében ott hullámzott a Genezáret-part csodája, kissé fakón, mégis diadalmasan. Vigyázz magadra fiam, mondotta könnyek között, megszorította a kezem, melynek erejét még most is érzem. Néhány nap múlva meghalt, s én sohasem láttam már. Ez volt az utolsó ajándéka. Nem levegőbe rajzolt csokoládé, mely a tudatomban valósággá vált, hanem egy kézszorítás, az igazi búcsú. A Lélek ajándéka. Nem pénzen megvásárolható lélek. A kézszorítás vezetni tudott. Ereje volt, mely áthatolt a síron is. Hiszen a vak emberek annyiban mások nálunknál, hogy vezetni kell őket. Csak azt lehet vezetni, aki belátja vakságát. Nem tudtam sohasem kettőnk közül melyikünk a vak. De azt tudtam, hogy ki kit vezetett.

Amikor a csillagtalan éjszakában útnak indultam mellém szegődött valaki. Egy útitárs, vándor. Ha jól emlékszem Kleopásnak hívták.

  -Hová utazol? Kérdezte.

  -Emmauszba.