A láthatatlan ember

„Gyermekkoromban sokat hallottam Attila hun király legendás temetéséről. A láthatatlan ember. Így nevezte Gárdonyi, s így vált fogalommá, jelzővé számomra is. Arany, ezüst, réz és vas koporsó zárta magába többszörösen a legendás testet, s ezt a csomagolást gyerekfejjel mindenki kiegészítette, változtatta, ki a rezet hagyva ki, mások fával egészítették ki, a merészebbek gyémánt berakásokat véltek látni a messzi történelem kútjában. Megesküdtünk, hogy megkeressük ezt a csodálatos erekjét. Csupán meg kell várni, amíg felnövünk. Minket leginkább az aranykoporsó érdekelt, a többit gondoltuk úgyis megette az idő, a víz elhordta. Sokszor elmondtuk egymásnak a történetet, mintha valamennyien résztvevők, szemtanúk lettünk volna. De a beszámolókat hitelesítette egy forrás, ahonnan hallottuk. Egy-egy idős nagymama-nagytata, aki az iskolába menet elszórakoztatta az unokát, ő biztos ott volt, hiszen olyan öreg. Szóval ott megy a halotti menet, pap sehol csupán fegyveresek, s a Tisza vize elterelve, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A katonák szakképzett mozdulattal megemelik az egyébként nem könnyű fémkoporsót és beteszik a királyt ebbe a pocsolyába. Mi, a fantázia röntgenszemeivel láttuk egyszerre a többrétegű koporsót, s benne a díszes fegyverekkel felöltöztetett királyt. Aztán egy fáklyás harcos jelt ad és megkezdik a Tisza visszaterelését. Az alábukó nap vörös fényében még láttuk, ahogy lenyilazzák a temetésben segédkezőket, majd lóháton vágtatva egy későbbi helyen őket is ez a sors várta. A konklúzió melyet a tanítónéni, a történelemtanár, s maga a történelem is levont, hogy nem tudni hol van Attila király sírja, nem látta senki, csak az Isten. Ő mindenképpen látta ezt a temetést is.”Összecsukta gyermekkori naplóját. Hamarosan indulni kell a halottak napi szertartásra.

A temető, amit magában csak a feledés völgyének nevezett, egyszerű lécből barkácsolt kapuval volt elhatárolva. Imitt-amott már lobogtak a halottak napi gyertyák, s a hideg novemberi szél arcába vágott, amint a legelőn megváltoztatta irányát. A nap ismerősen lebukóban volt. Megkezdte a halottak napi szertartást. Néhány feketébe öltözött öreg besegített az énekbe. Egy rozzant pöfögő terepjáró, ütött-kopott rakodótérrel imbolygott a hepehupás földúton. Megállt a temetőkapu előtt. Egy pillanatra felnézett a szertartáskönyvből s elolvasta az autómárkát. Aro. S bár azt olvasta mégis gondolataiban árúrt hallott, ami a héberben átkozottat jelent. Keserű szájízzel nézett vissza a könyvbe. A sofőr kiszállt, de nem állította meg a motort, mert ahogy ő mondta, meghal a motor. A kifejezés a temető közelében különösen csengett, hiszen itt minden halott. Egy négy szál deszkából összeácsolt faládát emeltek le kicsit erőlködve.Gyalulatlan deszkákból összeácsolt furcsa doboz volt. Imitt-amott még bele is toldottak, hogy kiadja a hosszát. A gödröt még délelőtt kiásták, nem túl mélyre, mert kevés volt a pálinka. Nem díszítették ki a sírt fenyőgallyakkal, hogy a földi életből való távozás ünnepélyesebb legyen. Gumicsizmájukkal, melyekre ragacsos sárkoloncok tapadtak otthonosan mozogtak. A koporsót rutinos mozdulattal engedték a gödörbe, s az nagy robajjal vágódott az örök nyugvóhelyre. Sietve lapátolták rá a földet, mintha őket is íjászok várnák a még mindig pöfögő terepjáró mögött. Nemsokára egy újabb jeltelen sírral több lett a temetőben. Ott, ahová a láthatatlan embereket szokták temetni. Akik a falu és a világ számára láthatatlanok, akiknek nevük sincs, csupán kórlapjuk az elmegyógyintézetben. A kastélyban.Az ismeretlenségből jöttek és az ismeretlenbe távoznak. E két ismeretlen közötti néhány esztendő az életük. Két lábon járó tünetegyüttes, statisztika. Sokszor senki sem veszi észre, hogy itt voltak. Senkinek sem hiányoznak, nem is emlékeznek rájuk. Emlékezetük is inkább a bennük pusztító betegségé, nem az emberé. Meghasadt személyiségük teremtő Uruk előtt fog ismét egyesülni.

A kocsmánál álltak meg visszafele menet „temetés után”.A pöfögő dízel megkönnyebbülten remegett odakinn, hiszen, ha megállítják, meghal a motra. Dupla pálinkával, koccintás nélkül ittak egy asztalnál. Nem először csinálták. Halotti tor volt. Senki sem tudott róla körülöttük. Se pap, se imádság, sem kereszt. Csupán az Isten. Ő mindenképpen látta ezt a temetést is.