A bűvész,aki önmagát is elvarázsolta

                   

Anyám halandónak szült. Apám még csak nem is ivott. A nikkel szamovár nálunk sohasem repült, ennek ellenére nem volt unalmas gyermekkorom. Gyakran gondoltam őseimre, na nem azokra, akik a nyereg alatt puhították a húst, és lótejet ittak, bár jómagam ősmagyar nevek méltatlan hordozója vagyok, nagyapámra gondoltam.

Sokat emlékeztem rá, de alig-alig jut valami az eszembe. Előttem van a homályos arc, amiből nem tudtam megállapítani, hogy most az ő foglalkozása diplomata, tüzes vasat kalapáló ezermester lakatos, vagy valami megkésett kalandor, aki csupán átutazóban van a Földön. Arcát elhomályosították a ráncok, az idők megfejthetetlen hieroglifái, meg a cigarettafüst, amit karikákban fújt ki, akár egy bűvész. Ebédeltem. Úgy fél kettő tájékán ránézett az órára. Arra a nikkelezett, láncon függő zsebórára, ami most apám szobájában lóg egy szegen.

Ez a pillanat számomra annyira patetikusnak tűnt. Mintha az Atyaisten nagyapámat tette volna felelőssé az idő múlásáért, és most a világegyetem pillanatnyi állapotát szeretné leolvasni, nézett a mutatóra. A zsebóra fél kettőt mutatott, egy minutummal sem többet. Mint aki az idő fölött áll, közönyösen megköszörülte a torkát, majd rám nézett és századszorra mondta nekem: Na, egyél. Számomra az evés nagyon sok időt igényelt. Nagyon alapos, mondhatni metafizikai része volt gyermekkoromnak. Rendszeresen az ebédnél elmélkedtem, meditáltam, szövögettem álmaimat és figyeltem a világot. Mindezt olyan elmélyülten, hogy meg is feledkeztem az ebéd valódi céljáról, és egy percig sem tudtam holmi paradicsomlevesre összpontosítani. Mintha az egész örökkévalóság a rendelkezésemre állt volna, hogy elfogyasszam az ebédemet, olyan ütemben rágtam, akár a mondabeli isten malmai, amik hasonló ütemben dolgoztak. Föltekintettem az órára, és úgy tűnt, van még időm. Akkoriban minden olyan ráérősen ment, és a kapkodásnak még a gondolata sem fogant meg az agyamban. Minden nagyon tervszerűen ment, akár az óramű. Nagyapám felállt a recsegő-ropogó székről, amit már nem is tudom, hogy Gábor Áron, vagy Bem tábornok székének neveztek előrehaladott kora miatt, aztán kiment és megfőzte a kávét. Mire visszajött, én csaknem ugyanott tartottam, mint amikor kiment. Leült velem szemben és tovább fújta a füstöt. Kinéztem az udvarra. A zöld, zománcos ibrikben kávé volt a cementre téve, s a kávéscsészével leborítva. Ülepedett a zacc. Tovább folytattam szüsziposzi ebédemet, és igyekeztem gondolatban egy hasonlat végére járni, ami az imént hangzott el. Történetesen az, hogy számomra a legfelemelőbb hely egy zenekarban lenne, mégpedig mint nagybőgős. Most vajon azért, mert olyan ráérősen eszem, mint amilyen ütemben egy nagybőgős nyiszitel a hangszerén, vagy pedig csak azért ez a hasonlat, mert családunkban nem volt zenész, és mint óhaj, esetleg szemrehányás az egész. Befejeztem az ebédemet. Megköszöntem. Közben a kávé is fogyasztható állapotba került, és a csészék foglalták el az immár terítő nélküli asztalt. A viaszosvászon homályos tükrében a tárgyak, mindenek előtt a kávéscsészék és vonásaink arányukat vesztették, ezáltal az egész szertartás egy túlvilági formahömpölygéssé változott az én szememben. Kinéztem az udvarra. Közben nagyapám cukrot tett a kávéjába, aztán az enyémbe is, megkavarta, majd hátradőlt a nyekergő székén és ezt mondta: Tessék, igyad. Talán újabb évszázad kezdődik, gondolhatnánk, amikor a kávézáshoz fogtam, és valamennyire igazat adnék ebben. Tekintetem még mindig kint csellengett a muskátlis verandán, aztán közönyösen megállapodott a bejárat előtt vesztegelő angyalon. Szőke, csaknem derékig érő haja mennyeien ívelt szépen metszett szárnya közt. Arca kislányos és egyben felnőttes is volt, fehérsége csaknem az előbb említett kristálycukoréval vetekedett. Belekortyoltam a kávéba, majd az apró zaccszemeket diszkréten köpdöstem a földre, mindezt olyan tapintattal, hogy ne lássék kritikának, sőt, ha lehet észre se vegyék. Nagyapám ismét az órára nézett, tüdejében megfeneklett a cigarettafüst. Köhintett halkan, majd az ajtó előtt álló angyalra nézett, valószínűleg azért, mert árnyéka eltakarta az óra számlapját. Gyere be - mondta s kotorászott az asztal alatt egy hokedli után, amit meg is talált. Ez még jobban recsegett, mint amelyiken az öreg ült. Amikor az angyal leült, vonásaiból azt olvastam ki, hogy ez az ülőalkalmatosság valószínűleg olyan teremtéskorabeli lehet s ennek a tényszerűsége földöntúli vidámságot, mennyei mosolyt varázsolt arcára. Úgy ültünk most, mint valami földreszállt szentháromság, akik éppen kártyázni akarnak. Egyikünk sem szólalt meg, talán akkor könnyebb volt a csönddel bánni, hallgatni. Nagyapám is hallgatott. Az ütött-kopott öngyújtó kísértésbe ejtően kellette magát, egészen addig, amíg az öreg működésbe nem hozta. A láng beragyogta mindhármunk arcát s egy másodpercre, mintha karácsonyi hangulat lett volna. Szememben visszatükröződött az ünnepi fény és gyorsan elkaptam tekintetemet róla, lecsuktam szempillámat, hogy mindörökre enyém legyen, ez a csillogás. A cigaretta halkan, percegve gyulladt, s nagyapám apró kortyokban itta ebédünk fekete omegáját. A füstkarikák mintha glóriát képeztek volna a már őszülő feje körül, úgy kavarogtak a levegőben. Nagy pátosszal szívta a BT-t, amit úgymond nagy pénzért vett, s amit ő tengerészcigarettának nevezett valami okból. Az angyal rám nézett. Arca egyáltalán nem hasonlított az ikonosztáz és falfestmények képmutató szentjeire, valami megfoghatatlan őszinteség és nyíltság sugárzott belőle. Tekintete egy millimétert az asztal irányába csúszott, finom kis kezét egymásba kulcsolta, olyan gyöngéden, mintha attól félne, hogy összetörnek. Csodálattal néztem, ahogy az öreg az orrán át fújja ki a füstöt. Mint valami harci paripa, amely parazsat evett a csata előtt, vagy a mesebeli tűzokádó sárkány, amely immár nyugdíjas lévén, már csak füstöt tud fújni. Azt mondják, a pesszimista emberek lefelé fújják a cigarettafüstöt. Ezen akkor még nem gondolkodtam el. Belebámultam a parázsba, aminek hője nagyapám tüdejéig ért, s szinte hallani véltem a szívem helyett Vulcanus-t kalapálni. Csakugyan, mintha szeget kalapáltak volna deszkába. Utolsót kortyoltam a csészémből és a zacc apró homokhoz hasonlóan ülepedett le a számban. Az öreg megforgatta a csészéjét, hogy a cukor feloldódjon, s megemelte a keserű poharat. Rám nézett, majd a szájához emelte a csészét. Kiitta a maradékot és ismét cigarettát vett elő. Immáron mindenek elkészíttettek. A parázs már majdnem a filterig ért, amikor egy archorpasztó szívás után a füst ismét a tüdőbe áramlott. Ez alkalommal a füstöt fölfelé fújta, mintha valami archaikus égőáldozat füstje lenne. Tekintete ismét rám vetődött. Elmosolyodott. Talán meglátta a csillogást a szememben, amit az előbb loptam tőle. Csak ennyit mondott: Imádkozzatok - s a fehér galamb már vitte.

                                                   
                                                              

Carpathia

 

Gondolatok egy kiemelt figyelmet igénylő gyermekek fejlesztőközpontja átadása kapcsán 

"Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne akadályozzátok őket, mert ilyeneké az Isten országa" (Lk.18,16)

Horvátországban nyaraltunk abban az évben. Családosan, sőt még Gyusziékat is magunkkal vittük. Én kereszteltem kisfiukat, Áront, aki már nem is kisfiú, hanem bátor nagyfiú volt. Csak még nem tudott úszni.

Sétahajózásra fizettünk be. Az idő gyönyörű volt, és mindenki élvezte az utazást, a napfényt, a meleget, a gondtalanságot, az áttetsző tengert. Javasoltam, hogy ússzunk egyet. Gyuszi bólintott, majd belevettette magát a tengerbe. Nem volt jó úszó, így a hajóhoz közel maradt, és úgymond csak kavarta a vizet. A három gyerek izgatottan nézte, meddig bírja apuci a tengerben. A két nagy, tudott úszni, de Áron nem. Áron Down-szindrómában szenved. Azon a nyáron és azon a nyaraláson azonban ő volt a sztár. Erről akarok most mesélni. Szóval látta, amint apja a tengerben evickél és élvezi a pancsolás örömét, aztán a nővérei is csatlakoztak hozzá, ő pedig a hajóról irigykedve nézte őket. Én jó úszó vagyok. Vagyis annak tartom magam. Úgy álltam ott a fedélzeten, ugrásra készen, mint Johnny Weissmüller a Tarzanban, de kicsit formatervezettebb ágyékkötőben, és az emberi beszéd biztosabb ismeretével, aztán én is belevetettem magam a tengerbe. Egy idő után kifáradtunk, beleuntunk, és visszatértünk a fedélzetre. Áron ekkor ellentmondást nem tűrő hangon határozottan bejelentette, hogy ő bemegy a tengerbe. De gyermek, te nem tudsz úszni! – mondtuk kórusban. Nem számít. Akkor apával. Intett a fejével, hogy nem, mert apa örült, hogy legalább ő életben maradt a tengerben, nemhogy egy gyereket vigyen a hátán. A gyerek engem akart, hogy én vigyem. Akkor már sok éve szolgáltam – majdnem mindent elmondtam már a szószékről. Úgy éreztem, amit érdemes tudni, megtanulni, az nagyjából megvan, csak finomítani, csiszolni és persze aktualizálni kell. Azon a nyáron azonban rájöttem, hogy tévedtem. Újratanultam a hitet: Áron volt a tanítómesterem. A Down-szindrómás, úszni nem tudó, de úszni akaró nagyfiú. Belevetettem magam a tengerbe, majd vártam, hogy leereszkedjen a létrán. A nyakamba kapaszkodott, nem görcsösen, nem félelemmel, nem az életben maradás ösztöne járta át a mozdulatait.

Először elbizonytalanodtam, mert nem tudtam, valójában ki kibe kapaszkodik, ki a vivő, és ki az, akit visznek. Furcsa érzés volt. Aztán elkezdtem úszni. És nemcsak úszni, hanem lemerülni, búvárkodni, és Áron kacagott és boldog volt. A második dolog, amit éreztem, az irigység volt. Irigyeltem ennek a fiúnak a hitét, gyermeki, őszinte bizalmát. Pedig csak egy ember vagyok, nem természetfeletti lény, vagy maga az Úristen, akiben érdemes hinni. Honnan van ennek a gyereknek ekkora hite? De nem ez zavart. Hogy működik ez ilyen egyszerűen, őszintén? Mennyire természetes a gyermeki hit! Mint a lélegzetvétel. Nekünk, felnőtteknek tanult, racionális, kipróbált hitünk van. A gyermeki hit nem ilyen. A gyermeki hit őszinte és mindent birtokol, mindent hisz, mindent remél, és ezért mindent lát.

Amikor visszamásztunk a fedélzetre, más ember voltam. Hallgattam, és ebben a csendben próbáltam megragadni és feldolgozni a tanultakat. A hasam akkora árnyékot vetett a fiúra, aki a fedélzeten ült, hogy azt hitte, napfogyatkozás van, és hunyorogva kereste a napot. Félreállnál? Elmosolyodtam: persze. Rossz érzés, amikor eltakarod a világosságot. Kicsit elszégyelltem magam, és leültem az asztalhoz. Zavaromban egy cigire gyújtottam. A hajó finoman ringott a tengeren. A szél kissé felerősödött. A gyújtómat házassági évfordulóra vették a gyerekeim. Közös ajándékuk volt, márkás Zippo benzines gyújtó. Harminc évet garantáltak. Vajon van-e még annyi hátra? Most, amikor kézbe vettem, ismét megvilágosodott előttem valami. Amikor meggyújtottam a cigarettát, eszembe jutott, hogy miért is ezt vették nekem a gyerekek. Ennek a gyújtónak a lángját nem lehet elfújni. Szélálló, úgy hirdették. A most feltámadt szél meglobogtatta, de nem oltotta ki. Igen. A hit ki nem alvó lángját kívánták a szívembe, a feleségem a szerelem ki nem hunyó tüzét. Belekortyoltam a sörbe. Akkor vettem észre a poháralátéten a hajónk nevét: Carpathia. Elmosolyodtam. Még ez is! A hajó, ami a legmagyarabb hajó volt valaha, és a Titanic elsüllyedése után felvette az életben maradt hajótörötteket. Volt ott egy magyar orvos is, úgy emlékszem. Beteg világban élünk. Mindenki építi a maga elsüllyeszthetetlennek hitt hajóját, életét, karrierjét. Aztán elindul a nagybetűs életbe, a nyílt tengerre, tele önbizalommal, tervekkel, álmokkal és ábrándokkal. De ott vannak a jéghegyek is. A maguk instabilitásával azonban igenis stabilak. Aztán ha egy hajó nekiszalad, akkor felnyitja, mint a halkonzervet. Zátonyra futott, sérült életek, amelyek rövidesen a tenger mélyére kerülnek. A Carpathiát is elsüllyesztették.

Vajon miért adták egy adriai sétahajónak ezt a nevet? Talán azért, mert tudták, hogy egyszer eljön ez a fiú, és hitre tanít bennünket. Eszembe jutott megboldogult nagyanyám, amikor elmesélte Noé történetét, miközben éppen nagy záporeső volt. Azt hittem, árvíz lesz és özönvíz, és annyira a történet hatása alá kerültem, hogy lelki szemeimmel láttam, amint a házunk úszik a hullámokon, mint egykor Noé bárkája. Nagyanyámnak volt egy kedvenc része. Amikor minden állat bement a bárkába, Isten azt mondta Noénak: gyere be a bárkába. Értetlenkedve hallgattam. Akkor jött egy pár másodperces hatásszünet, de nem tudtam, mire vár. Mire elmosolyodott, és megkérdezte: hol kellett Istennek lennie, hogy ezt mondja? A bárkában – válaszoltam meglepetten. Bizony – bólogatott idős fejével. Isten mindig velünk utazik a bajban, nem kívülről nézi a bajainkat. Aztán pár évvel később, amikor A tizenöt éves kapitányt olvastam egy nyáron, a diófa alatt, egy másik dologra jöttem rá. A templomban dörgő hangú papok prédikáltak a bűnről. Alig vártam, hogy vége legyen. Nem magyarázták el, mi a bűn. Vagyis nem jól magyarázták. A könyvben a szakács egy kést tesz az iránytű mellé, és az már nem mutatja a helyes irányt. Amikor ezt a jelenetet emlékezetembe idézem, rájövök, hogy ez a bűn: a célt tévesztett állapot. Sodródás. Hamis célok. Céltalanság. Cél nélküliség. Egy órája sincs, de megtapasztaltam a hitnek egy magas fokát. Valaki rám bízta az életét. Annyira megbízik bennem, annyira szeret, hogy az ő élete már az én életem, és fordítva. Vigyél a mélybe – az volt ebben az ölelésben. Nem félek, mert te velem vagy. Te erősebb vagy. Sok ilyen hajóra lenne szükség ebben a mai hajótörött világban, mint ez a Carpathia. Mi magunk kellene ilyenekké váljunk. Felszedni a hajótörött, becsapott, elsüllyedt vagy elsüllyesztett emberi sorsokat. A partot néztem. Sosem voltam ennyire boldog. Van túlpart, van megérkezés, van kikötő.

A turisták közül valakinek megszólalt a mobilja. Zorán éneke volt a csengőhangja: Kell ott fenn egy ország. Elmosolyodtam. Milyen jó, hogy mi azt tanítjuk: van ott fenn egy ország! Az ég tiszta volt. Nemcsak tiszta, hanem nyitott is. Mikor megyünk haza? – kérdezte Áron. Mindig útban vagyunk hazafelé – akartam mondani. De felesleges lett volna, hiszen ő ezt nálam sokkal jobban tudja. Végezetül elmondom, hogy ez a Down-szindrómás hitoktatóm most már aranyért úszik. Jó pár aranyérme van, de a legfényesebb még hátravan.

1

Könnyek és hópelyhek

 

    Odakint havazott. Elviselhetetlen fájdalom hasított belém. Először a testembe. Aztán a lelkem is sajogni kezdett. Nem tudtam volna megmondani, melyik fájdalom a rosszabb. De nem is kérdezte senki. A plafont bámultam. Már majdnem minden repedést ismertem és az összes részletére tisztán emlékszem. A kórteremben most egyedül voltam. Aki tehette elintézte magának, hogy ünnepre otthon legyen a családja körében. Én is elintéztem volna. Vagyis így akartam. Néhány nappal ezelőtt az orvosomhoz jöttem, hogy megbeszéljük a hátgerincsérv műtétemet. Azt mondta elmegy sízni, és csak 23-án tud megműteni. Nem! Az nem jó. A karácsonyt a családommal akarom tölteni! Mondtam határozottan, mint egy parancsolatot. Hát jó. Felelte a professzor és kikísért a kórház elé, ott elszívtunk egy cigarettát és áldott ünnepeket kívánva egymásnak elindultam hazafelé. De nem értem haza. Írtózatos fájdalmaim lettek menet közben. Régi dolog ez. Nem is tudom, miért halogattam, miért is gondoltam úgy, hogy még ezt az ünnepet, még ezt a karácsonyt letudom vele? Gyermekkorom óta mozgási idegrenyheségem van, a járásom is emiatt kicsit nehézkesebb, a szaladásról nem is beszélve. Nem hitték sokan, hogy megtanulok szaladni, biciklizni, vagy sízni. De nem adtam fel. Hihetetlen akaraterőm volt. Vagyis pontosabban fogalmazva hihetetlen akaraterőt kaptam. Akkor, gyermekkoromban nem volt kérdés kitől és hogyan. Volt és használtam. Kaptam és elfogadtam. Mennyit csúfoltak, hogy nem tudok bicajozni...Aztán, amikor csak úgy megjelentem a bandában kétkeréken, csak ámultak és azt mondták: Ilyen nem létezik. Csoda történt! Lehet. Én minden esetre nem éreztem csodának. Ha megy a szaladás és a biciklizés, akkor a sízés is fog. Egy darabig elhülyéskedtünk azon, hogy sízés
vagy síelés, de megtanultam. Hosszú idő volt. De időt is kaptam és az idő is elszaladt. Mintha csak pár hét, vagy inkább nap lett volna a két év, amíg megtanultam lesiklani a fekete lejtőn is, amin azért nem mer akárki. De bátorságot is kaptam. Vagy lehet jobb lenne úgy fogalmaznom, a félelmemet vették el. Ezek most ezen az adventi estén mind eszembe jutottak a kórterem plafonját bámulva. Nemsokára meg fognak műteni. Sikerülnie kell. A fájdalmak elmúlnak és minden rendben lesz. Mert rendben kell lennie mindennek. A szirénák folyamatosan vijjogtak. Egy ideig számoltam őket, de aztán beleuntam. A mentőautók szirénáját megkülönböztettem a rendőrségétől és a tűzoltóságtól. Micsoda hely ez a világ! Folyton veszélyben élünk. Mindig mennie kell egy szirénázó járműnek, vagy mert valaki megsérült,vagy megtámadtak, vagy mert meggyulladt valami. Amikor viszont kialszik egy ember élete nincs szirénázás. Csak a csend. Amikor valaki szívéből kihuny a hit lángja nem hívnak tűzoltókat, tűzébresztőket, tűzgyűjtókat. Csak a csend telepszik az életekre. Advent van. Még egy kicsit. Aztán karácsony. A szívem tele keserűséggel. Úgy érzem elrontottam a családom karácsonyát. Aggódnak miattam. Ezért valami beárnyékolja majd az ünnepi fényeket. Eddig még sohasem hiányoztam egyetlen ünnepről sem. De ez most már így marad. Egy könnycsepp gördült ki a szemem sarkán. Nem lát senki. Nem töröltem le. Azt mondják, hogy ha a könnyet lefagyasztanák, mint egy hópelyhet, akkor a rajzolata egy kereszt volna. Isten belerejtette a keresztet a könnybe. Mert a könnyeink egyformák, ha a vallási rendszereink nem is. Még nem próbáltam ki. Ha túl leszek a műtéten, akkor ki fogom próbálni. Néztem a havazást. Azt mondják nincs két egyforma hópehely. Szerintem nem igaz. De, ha mégis, min változtat ez? A hópelyhek végtelen variációt alkotnak, a könnyek pedig egyformák. Hogyan lehetséges ez? Tizenhárom éve nem kötöttem lécet a lábomra. Amikor megszületett a lurkó, azóta nem síeltem. Nemrég tanult meg síelni ő is. Bátor fiú. Büszke vagyok rá. Sokkal bátrabb és rátermettebb nálamnál. Szeretnék egyszer együtt lecsúszni vele. Mint apa és fia. De vajon a műtét után megengedik-e? Ki tudja? Annyira szeretném. Együtt leereszkedni...milyen boldogság volna! Az ember milyen kevéssel beéri. Milyen kevés és egyszerű dolgok jelentik a valódi boldogságot! Mi közben tárgyakat halmozunk fel, vagyont, pénzt, ingatlanokat, barátokat, kapcsolatokat. Azt hiszem az igazi boldogság akkor volt az életemben, amikor a természetfölötti megérintett. Igen. Most már csak érint. Gyermekkoromban nem érintésre emlékszem, hanem együtt járásra. Az erőt folyamatosan kaptam, a bátorságot úgyszintén. Most meg Isten karácsonyra befektetett a kórházba. Nemsokára műtőasztalon leszek. Isten műtőasztalán. Mosolyogtam el magam a furcsa szótársításon. Helyre akarja hozni az életemet. Nem a gerincemet. De, ha otthon maradok a családdal, karácsonyfát díszítek és ünnepi vacsorán vagyok, erre sohasem jövök rá. Mindig is szárnyakat kaptam tőle. Egyszer sem köszöntem meg. Most van időm. Lenne időm. Lehet, hogy nem sikerül a műtét. Akkor elfogy az idő. Köszönöm Istenem a szárnyakat. Az oroszlánszívet és a sámsoni erőt. A kősziklából vizet fakasztó hitet. De most, csak a kőszikla van. Kemény, hideg. Mi történhetett? Hol romlott el minden? Mi miatt? Ki miatt? Azért, mert hideg és kemény a szívem, még nincs veszve minden. Barlangistálló. Valahol olvastam erről egy cikket karácsony táján. Ha üres is a szívem most, helyet készítek benne a Megváltónak. Megkérem segítsen. Legyen velem a műtét alatt. Aztán pedig gyógyuljak meg annyira, hogy ismét síelhessek. Nem a magam tetszésére. Nem akarok többé magamnak és magamért élni. Őérette akarok élni. Amikor majd ismét leereszkedem a lejtőn, azt akarom érezni, hogy nincs az a lejtő, amin Isten meg ne tartana. Igen. Most már tudom miért engedte, hogy megtanuljak sízni. Ő tanított meg. Mert azt akarta, hogy megtapasztaljam, milyen az, hogy megtart és megőriz. A lejtőn. Ugyanezért tanított meg biciklizni is. Hagy megtanuljam az egyensúlyt. Mindent egyensúlyban tartani. És szaladni, futni is az ő felügyelete alatt tanultam, hogy ne késlekedjek elérni a célt, hogy igyekezzem az ő országa felé. Ha megengedné, hogy most a műtét után leereszkedjek a lurkóval, az olyan volna, mint egy istentisztelet. Elmondanám a kisfiamnak, hogy kitől tanultam meg síelni. Azt is, mi a síelés lényege. Feladata. Üzenete. Miért érzünk örömet amikor siklunk egy lejtőn. De vajon megengedi-e? Várnom kell rá. Az ápolók megérkeztek. Minden nagyon gyorsan történt. Annyira elmélyültem a gondolataimban, hogy az altatás könnyű és szép átmenet volt. Amikor felébredtem, minden a helyére került. Kell egy cigi! A doki nevetett. A műtét sikerült. Odakint havazott. Egy ápoló kitolt az ajtó elé és nevetve cigiztünk. Én a páciens, s a doki. Boldog voltam. Fáj még a hátad? Kérdezte a doki? Csak a szárnyaim nyomnak egy kicsit. Mondtam két slukk között, aztán kirobbant mindkettőnkből a felszabadult nevetés. Boldog karácsonyt!

Már tizennégy éve nem síztem. A műtét során az 5.csigolyámból le kellett faragni, hogy ne nyomja az ideget. Kockázatos a sízés ennyi kihagyás után. Összegugliztam egy csomó mindent. Talán azért, hogy felkészüljek az elutasításra. A nagy NEM-re. Nem mertem magam rászánni, hogy felhívjam a dokit és megkérdezzem. Egy hétig csak bolyongtam és kerülgettem a témát. Aztán elmentem. Gyalog mentem, nem autóval. Útközben imádkozni akartam. Egyébként sohasem indulok el imádság nélkül sehova. De kicsit hosszabb út volt, hosszabb imádság. Az imádságban elmagyaráztam Istennek, mit kell csináljon. Mit kérek. Mi emberek így imádkozunk többnyire. Amikor a doki szobájába értem akkorra fejeztem be az imátkozást. Már nem voltak szavaim. Mindent aprólékosan elmagyaráztam Istennek, hogy hogyan csinálja. Amikor leültem a székre rájöttem semmim nincs. Koldus vagyok. Egyetlen dolog kell csak. A kegyelem. Csak egy morzsa. Semmi több. Miben segíthetek? Kérdezte a doki. Szeretnék síelni. Nem szólt semmit. Belenézett az aktáimba, a műtét eredményeibe. Nem tudtam a szeméből semmit kiolvasni. Iszonyú volt a várakozás. Akkor vettem észre, hogy az ablak, ami mögötte van négy szemes. Ahogy tagolódik az ablaküveg pont keresztet formál. Akkor készült lemenni a nap és a falra egy kereszt árnyéka vetült a narancsszínű fényözönben. Melyik pályán? Kérdezte a doki. A Szulináron. Válaszoltam. A szívem a torkomban dobogott. Azért majd küldj egy képeslapot. Jó? Persze! Szipogtam. Örömöm határtalan volt. Szikrázó napsütésben kötöttük fel a léceket a lurkóval. Nem csak felhőtlen egünk volt, hanem nyitott is. Közel volt az ég a földhöz. Aztán elindultunk lefelé. A szárnyaim stabilan tartottak, a szívem újra egy oroszláné volt és az izmaimba sámsoni erő költözött. Így telt a délután. Este a vacsoránál elmeséltem a kisfiamnak ezt az adventi éjszakát. A szárnyaktól kezdve, a biciklizésen és futáson keresztül a könnycseppig. Tudjátok mit mondott? Jó fej vagy apa!

Bízzatok, én vagyok, ne féljetek !

      A harang nehézkesen indult. Szinte lustán, mintha imbolyogna és nem biztos, hogy kongani fog. Két percet fog szólni. Gondoltam és leültem. Harangozunk, mert jelen vagyunk. Amíg szól a harang, van remény is. A harangzúgás remélem elnyomja majd a gondolataimat. Mester, a hajó viharba került. Kívül harcok, bent félelem. Mind meg fogunk halni, csak idő kérdése. Nem lesz jobb soha! Mind megdöglünk. És Te? Te mit teszel?! Mondd! Alszol. Nem törődsz azzal, hogy elveszünk. Mind oda fogunk veszni. Csak nem merjük mondani. Még magunknak sem. Még gondolatban sem. Csak így, a harangzúgás mögött Uram, hogyha lehet még Te se halld meg. A kollégák kint vannak a veszélyben, a barikádokon, a szennyezett világban. Velük mi lesz, ha elkapják a vírust? Ki vígasztalja meg családjaikat? Ki fogja meg helyettük a gyermekeik kezét és ki fogja felnevelni? Te Uram?! Majd le fogsz szállni és mindent megoldasz? Nem lesz jobb soha! Itt a vég! A harang még egy utolsót bongott, aztán csend lett. Mély csend. Nem mozdultam. A palást, mintha valami ólombélésű ruha lett volna, amit Csernobilban hordtak a katonák, úgy éreztem. Mint egy nagy fekete ólomharang, ami képtelen hangot adni. Elindultam a csendben. Olyan mély volt, mint amikor a tenger kisimul. Megálltam az oltár előtt. Meghajoltam. Egy pillanatra úgy éreztem a meghajlásból többé már nem fogok kiegyenesedni. Soha. Nincs már értelme egyenes gerinccel járni. Ez a világ már mindörökké gerinctelen, hajlott hátú marad. Aztán megfordultam. Halk szelíd hang szólalt meg. Bízzatok. Én vagyok. Emeld fel a fejed és nyisd ki a szemed. Mondd, mit látsz? Kinyitottam a szemem. A templom zsúfolásig tele volt. Bár a padok üresek voltak, a templomot ilyen tömve még sohasem láttam. Láttam a kiskapusiakat, ott volt Oltszakadát, az egész falu, aztán Felek, Szeben, Vízakna, Erzsébetváros, Martontelke, Medgyes, Arad és a karzaton a magyarországi testvérgyülekezet küldöttei, de ott voltak az olaszországi híveink is, akik Németországban és Ausztriában dolgoznak, és a messzi Kanada is ott volt. Ültessétek le őket. Mondta az Úr. És mind leültek. Így olvastam János evangéliumából aznap reggel. Nagy fű volt azon a helyen. Milyen jó, hogy most itt mind együtt vagyunk! Határok nélkül. Leülhetünk a Mester lábaihoz, úgy, mint eddig sohasem tettük. De miért? Miért nem indított eddig semmi? A nagy fűben igazán Isten elkóborolt bárányának érezhettük magunkat, akiket a pásztor kies legelőre vezet. Igen, tényleg így van. És mi nevettünk ezen. Méghogy az Isten eltart bennünket! Ugyan már, ki hallott még ilyet?! Ilyenben csak maga hisz, tiszteletes úr! Én vagyok az életnek kenyere. Szólalt meg Jézus. Aztán táplált mindannyiunkat a lelki kenyérrel, amelyre oly éhesek voltunk. Nem is éhesek, inkább kiéhezettek. Mint valami farkasok. A szeretetre, a törődésre, a vígaszra, a jó szóra, a bátorító érintésre, az igaz szóra, a nevetésre, az őszinteségre. Olyanok voltunk, mint a pásztor nélküli juhok. Csak voltunk. Csak léteztünk. De nem éltünk. Az Élet nem volt bennünk. Miközben beszéltem a teásbögrémbe beállított telefonom háromszemű kamerájába, halk zümmögést hallottam. Egy üzenet érkezett a telefonra. Berezgett és a kamera elmozdult. Már nem voltam képben. Már nem én voltam a középpontban. Csak nyaktól lefelé látszódtam. Nem baj, gondoltam, nem én kell jelen legyek, hanem az Élő Ige. Elmosolyodtam. Nocsak, szarvas-patás barátom, te is eljöttél?! Szinte gondoltam, hogy eljössz. Az ördög elmosolyodott. Erős vár a mi Istenünk! Nem így szokás errefelé köszönni? Ülj le közénk. Mondtam. Kösz, de nincs hova, egy szabad hely sincs itt. Utoljára, amikor erre jártam, alig lézengett itt pár ember. Gondoltam ide sem jövök többet, alig van itt valaki. Nem lézengeni járnak az emberek a templomba, hanem imádni az Örökkévalót. Ja, persze. Bólogatott. Én imádok templomba járni! Az egyik kedvenc helyem. Leginkább a szószékeket szeretem. Ott igazán ki tudok teljesedni. Csak hát...van bennem egy icipici hiba. Én is hiszek. Csak szeretni nem tudok. Azért lettem az, aki vagyok. Ha tudnád, mi minden jár az emberek fejében.... Csak a fejekbe látsz. A szívekbe nem. Mert a szív az Istené. Különben sem érdekel, mi jár az emberek fejében itt, hanem az, hogy mi van a szívükben, amikor innen elmennek. Hogy magukkal viszik-e a szeretetet. Isten feltételeket nem ismerő megbocsátó szeretetét. Szavak...szavak...szavak! Kacagta az ördög. Te a szavak embere vagy papocska, de engem nem tudsz becsapni! Nem becsapni akarlak, hanem legyőzni! Válaszoltam. Húúúúúúúúú!!!!!! Máris megijedtem egy mezei pap fenyegetőzésétől. Hogy is hívnak? Nem is emlékszem a nevedre, annyira pici vagy! Azzal felült az orgonista helyére. Milyen templom ez, hogy még orgonistája sincs? Nincs orgonistánk, de van hangunk. Még igen. Amíg el nem, némítalak benneteket. Akkor, majd a kövek és az ércek a toronyban fognak énekelni Krisztus szabadításáról. Szabadítás! Barátom, pár év, és itt becsukják a templomokat, az emléktábláitokat lezúzzák, senki nem fogja emlegetni, hogy voltatok. Hazudsz! Végülis a hazugság atyja vagy, aki azért jött, hogy öljön, lopjon és pusztítson. A te hibád ez a vírus is! Nem az Istené. Az Isten nem akarja, hogy meghaljanak az emberek. Ő örök életet akar adni. Mindenkinek. És megszabadított benneteket már ez a Jézus a koronavírustól? Mondd, papocska? Jézusra néztem. Ő a presbiterek padjában ült eközben. Milyen jó látni, gondoltam magamban, hogy Jézus ott van a felügyelők mellett, a gondnokok, presbiterek, egyházfik mellett. Az evangélikus énekeskönyvet lapozgatta. Aztán rám nézett. Válaszolj neki. Miért nézel rám? Kire nézhetnék Uram? Hiszen élő beszédnek folyamai vannak nálad. Jézus becsukta az énekeskönyvet. Téged kérdezett, válaszolj hát. Az ördög felrakta a lábát a kottatartóra, s láttam, ahogy a farkát lóbálja jobbra-balra. Maradjunk annyiban, papocska, hogy mondd ki, hogy nem segített, nem szabadított meg, és én már itt sem vagyok. Rendben? Éreztem, ahogy lefolyik az izzadság a hónom alatt. Hideg volt. Lapoztam a Szentírásban. A válaszomat kérted. Ez a válaszom: Zsoltárok könyve 91. fejezet. „Aki a Felségesnek rejtekében lakozik, a Mindenhatónak árnyékában nyugoszik az Azt mondom az Úrnak: Én oltalmam, váram, Istenem; ő benne bízom! Mert ő szabadít meg téged a madarásznak tőréből, a veszedelmes dögvésztől. Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad; paizs és páncél az ő hűsége. Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a repülő nyíltól nappal; A dögvésztől, amely a homályban jár; a döghaláltól, amely délben pusztít. Elesnek mellőled ezeren, és jobb kezed felől tízezeren; és hozzád nem is közelít. Bizony szemeiddel nézed és meglátod a gonoszoknak megbüntetését! Mert azt mondtad te: Az Úr az én oltalmam; a Felségest választottad a te hajlékoddá: Nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a te sátorodhoz; Mert az ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden útadban. Kézen hordoznak téged, hogy meg ne üssed lábadat a kőbe. Oroszlánon és áspiskígyón jársz, megtaposod az oroszlánkölyköt és a sárkányt. Mivelhogy ragaszkodik hozzám, megszabadítom őt, felmagasztalom őt, mert ismeri az én nevemet! Segítségül hív engem, ezért meghallgatom őt; vele vagyok háborúságában: megmentem és megdicsőítem őt. Hosszú élettel elégítem meg őt, és megmutatom néki az én szabadításomat.” Megáldottam a gyülekezetet. Ének következett. Aztán leoltottam a világítást. Kiléptem a fényre. Megálltam. Jól esett megállni a fényben. Megfordultam. Néztem a templomot, ami valaha része volt a kapunak. A vámkapunak. Lehunytam a szemem. Kocsizörgést hallottam. A lovak fújtattak, amikor a katona rákiáltott a kereskedőre. Megállni! Nem látja, hogy itt meg kell állni?! Mutassa, mi van a csomagban?! Mit visz? Merre megy? Elindultam a lelkészlak felé. A kérdések még mindig a fülemben csengtek. Megállni a rohanásból. Mi van a szívedben? Merre mész? Mi a célod? Miközben levettem a szolgálat igáját jelképező lila stólát, Szofia megkérdezte: Milyen volt? Nem fordultam meg. Mindenki itt volt. Válaszoltam. Még az ördög is. Gondoltam. De ilyet nem szabad mondani.

Koronák harca

     WhatsApp-on hívtam Kittit. Csak telefonon értekeztünk, mert a szükségállapot miatt nem tudtunk találkozni. A sokadik csengetésre végül megjelent Kitti arca a képernyőn. Szia papbácsi. Hogy vagy? Köszönöm jól, és te? Mit csinálsz? Játszok. De már nagyon unom. Nincsen suli és az olyan unalmas. Királykisasszonynak öltöztél? Kérdeztem. Igen. De jó volna inkább sétálni a szabadban, mint régen. Nem volt az annyira régen. Két hete volt csak. Igaz. Kitti levette a fejéről a királynői koronát, majd a palástot is. Most itt vagyok anyáéknál. Mondta. És várad is van, vagy csak koronád? Építettem egy kis kuckót, most az a váram. Anya bevásárolt száz guriga vécépapírt, ha jön a válság, legyen, abból építettem meg. Nézd csak! Igen, látom, való előkelő hely a trónoláshoz. Állapítottam meg, aztán nagyot nevettünk ezen a szóösszetételen. Elmarad az istentisztelet? És a húsvét is papbácsi? Nem, nem marad el, a húsvét sohasem marad el Kitti, ne aggódj. Tudod, hogy tanultuk, minden vasárnap egy kicsit húsvét. Minden vasárnap Jézus feltámadását ünnepeljük. Az istentisztelet formája az változik, lehet, hogy online lesz, közvetítem facebookon. Jaj de jó! Nekem nem tetszik annyira, de most ez van, alkalmazkodnunk kell. Beszéltem a mamával. Sokat sírt azt mondta. Miért? Mert a szektások azt mondták itt a világvége, és majd jön Jézus és elviszi őket. Csak őket? Kérdeztem. Igen, csak őket. Ez elég igazságtalan volna. Hümmögtem. És mit mondott még? Hogy lehet, hogy elhívja a román papot, hogy szentelje meg a házat, mert már többen hívták. De a mama evangélikus! Mondtam csodálkozva. Psszt! Mondta Kitti. Azt én is tudom, de te nem jársz házat szentelni. Mi imaláncot hirdettünk. Mondtam. Bólogatott Kitti. Mondta a mama a faluban valakinek és az csak legyintett: „nem ér az semmit, te Böske, úgy is mind megdöglünk.” Erre a mama azt válaszolta, hogy nem azért nevelt ennyi libát meg disznyót, hogy most megdögöljön. Várjon az a vírus addig, legalább, amíg felesszük. Hát ez van. Komolyodott el Kitti. Ja, meg mindig azt mondogatja, hogy igaza volt öregapádnak, amikor azt mondta, hogy nem ér ez az élet semmit! „Bár, tudja tiszteletes úr, amikor az én uram ivott, akkor erősen paraszt tudott lenni”. Jutott eszembe ez a mentőgondolat. Azért nem épp így van, és öregapád sem pontosan így gondolta, ez szilárd meggyőződésem. Nyugtattam meg Kittit. Dinu bácsi pedig látta az ördögöt az erdőszélen. Folytatta Kitti, mintha csak hirtelen jutott volna eszébe. Hogyhogy ki tudott jönni Dinu bácsi a sáncból? Ha látta, miért nem vitte el az ördög magával? Talán, mert olyan, mint ő, van nála elég. Ezen jót nevettem. Kitti mindig bölcs válaszokat ad. Gyermeki őszintesége és humora mindig felráz. És te félsz papbácsi? Nem. Kicsit sem? Kicsit sem. Tényleg? Tényleg. Hogy csinálod? Nem csinálom, hanem csak úgy van. Jön magától? Nem. Emlékeztetem magam arra, hogy az életnek van egy Ura. Aki megígérte, hogy gondot visel ránk, meg, hogy vigyáz ránk és megoltalmaz. Most ezt a leckét kell újra tanuljuk. Te is számítógépen tartod a hittanórát? Van amikor igen. Kissé személytelen, meg mű az egész, nem igazán jön át sem az emberség, sem a lelkület, de azért próbálkozunk. És mit tanultok? Mi a húsvéti ünnepkört. Válaszoltam. Azt, hogy Jézus is megkapta a koronát az emberektől. Egy szúrós töviskoronát, holott nem azt érdemelt volna. És amikor felszegezték a keresztre, nem fenyegetőzött és nem átkozta azokat, akik korábban megkorbácsolták, kicsúfolták, királynak öltöztették és leköpték, hanem imádkozott értük és kérte, hogy Isten bocsásson meg nekik, mert nem tudják mit cselekednek. Én biztosan nem ezt csináltam volna. Állapította meg Kitti. Igen. Mi bosszút szeretnénk állni és megvédeni a magunk igazát. Én hiszem, hogy ez a töviskorona lefogja győzni a koronavírust. És, ha nem papbácsi? Azért mondtam, hogy én hiszek ebben, és ha azt mondjuk: hiszek, akkor már nincs „éshanem”. Érted? Igen, értem. Sokan meg fognak halni? Nem tudjuk. Én azért félek egy kicsit. Nem baj? Nem baj. Komolyan kell venni az óvintézkedéseket, előírásokat, mert azokat a javunkra találták ki. És mikor lesz vége? Én már nagyon unatkozom. Nem tudjuk. Lehet, hogy majd a nyáron. Ó, az még nagyon messze van! Igen. Messze. De, amikor ez az egész járvány véget ér majd, teljesen más lesz a világ. Már nem lesz olyan, mint volt eddig. Másképpen fogjuk látni a világot. Talán kicsit felelősebben fogunk élni, kicsit jobban odafigyelünk majd a másikra, nem csak magunkért és magunknak élünk, és bizonyára sokkal értékesebbnek fogjuk látni majd az életet. És akkor én most mit csináljak? Kérdezte elkeseredve Kitti. Például segíthetnél nekem. Kéne egy rajz. Azt akarod, hogy rajzoljak neked? Igen. Most? Nem, ráér azonnal is. Jó, hozom a színeseimet. Mit rajzoljak? Emlékszel arra a történetre, amikor a választott nép zúgolódott Isten ellen a pusztában és az Úr mérges kígyókat bocsátott rájuk? Kitti résnyire összehúzta a szemét, szinte hallottam, ahogy a fejében forognak a kerekek, majd apró kattanás. Igen, megvan, emlékszem. És mit kellett csinálni, hogy a veszedelem, a csapás elmúljon? Hát, nem is tudom... Volt egy pózna, amin egy kígyó volt. Igen. Mózes egy rézkígyót készített és feltűzte egy magas póznára, hogy mindenki lássa. A betegség, a csapás kiábrázolása volt. És utána már csak annyit kellett tenni, hogy ránéztek. És aki ránézett erre a rézkígyóra meggyógyult. Emlékszem. Bólogatott Kitti. De hogy lehet ez? Hiszen, a kígyó mérge már benne volt a vérükben, már elkezdte a pusztítást. Nem? Pontosan ez a lényeg. Már a méreg, úgy, ahogy mondod a vérükben volt, nem tudtak megszabadulni tőle, de egy valamit még tudtak csinálni. Engedelmeskedni egy nagyon egyszerű előírásnak: feltekinteni. Vagyis bevallani: vétkes vagyok, én vagyok a hibás és ezzel beengedte Istent az életébe. És ez az engedelmesség tetszett Istennek és megszabadította azokat, és itt ez a rész is fontos, akik felnéztek. Akik könnyelműen legyintettek és azt mondták: „mese az egész”, meg „nincs ennek semmi értelme”, vagy „Mózes, csak te hiszel ebben”, azok sajnos meghaltak. Akkor olyan csodás ereje volt annak a rézkígyónak? Nem. A rézkígyónak nem volt semmi ereje. Istennek volt ereje és szabadulást is ő adott. A rézkígyó az embereknek kellett, hogy lássák. Nekünk mindig kell valami, amit lássunk, tapasztaljunk, hogy a hitünk megtámaszkodjon valamiben. És ez rossz dolog? Nem. Nem rossz dolog. Csak azt is meg kell tanuljuk, hogy túl lássunk ezeken a tárgyakon, legyen az kereszt, ikon, festmény, szentkép, bármi más. Meglássuk a mögötte munkálkodó Istent. Egy darabig hallgattunk. Nem hallatszott más, csak a filctollak zizegése a papíron. Elkészültem papbácsi. Nagyon jól sikerült a rajz. Állapítottam meg. Írjuk rá az aranymondást: „Én, az Úr vagyok a te gyógyítód!” Fényképezd le, és küldd át. Aztán én majd elküldöm a hittanórásoknak is és átismételjük ezt a leckét is. És akkor most ez azt jelenti, hogy Jézusra is fel kell nézzünk? Igen, azt. Mert az Emberfia azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa. És nem számít honnan jössz, hívő családból, vagy nem hívőből. Az a fontos, hova érkezel. És arra is emlékszel mi lett a történet vége? Igen. Arra jól emlékszem, mert volt is egy kérdésem. Azzal ért véget, hogy az eset után énekelve mentek tovább. És én akkor azt kérdeztem, hogy nem furcsa, hogy előbb volt a „nyafogás”, aztán a büntetés, azután a szabadulás, és a végén mindenki énekelt? De, furcsa volt. Mert Isten belépett az életükbe. Ezért énekeltek. No, de nekem most mennem kell. De azért énekeljünk valamit a végén, jó? Rendben.

„Fogjad kezem, oly gyenge vagyok, érzem,

Hogy nálad nélkül járni sem tudok.

Fogjad kezem, mert akkor, hű Megváltóm,

A félelemre többé nincsen ok.”

A kopácsolás

      Mi ez a kopácsolás? Azt jelképezi, hogy elnémultak a harangok. De mintha lenne egy dallama... Csak ritmus. Jelent valamit? Biztosan. Amikor gyerek voltam, az iskolában volt egy érdekes játék. És mint a játékok egy része, ez is arra való volt, hogy megtanítson valamire, vagy ráébresszen. Le kellett kopogni egy ismerős dalt a padon. Mondjuk a „Tavaszi szél vizet áraszt”-ot, vagy a „Boldog szülinapot”. A dallamot le kellett kopogni és a többiek ki kellett találják, milyen ének ez. A harmincegy tanulóból egy sem ismerte fel a „Boldog szülinapot” dallamát. Ezen kicsit elszomorodtam, de nem sokáig, mert a többiek próbálkozása sem volt sikeresebb. Mire jöttél rá a játék közben papbácsi? Arra, hogy a fejemben ott van a dallam, én ismerem, tudom, de vajon át tudom-e adni másoknak, felismerhető formában? De nem sikerült. Kopácsolásnak hangzott a dallam. Érted? Értem. Kopácsolásnak hangzik ez a deszkaütögetés, mégis van üzenete. Tartalma. Aki megbízta őket, bizonyára tudta, mit jelent. De nem valószínű, hogy azoknak a gyerekeknek, akik ott aprópénzért félóránként váltva egymást kopácsolnak, elmagyarázta volna. Nagypéntek van. Jézus halálának napja. Kicsit szégyenlősen mondjuk, félve, nehogy valaki félreértse, vagy furcsán nézzen ránk, hogy „Jézus halálának ünnepe”. A megváltásunk ünnepe. Nekünk ünnep. Azért, mert Jézus halála számunkra győzelem, ünnep, örömhír, mert győzelem a halál felett. Nem fogunk meghalni? De a tata meghalt. Én láttam. Nem mozgott. A mama azt mondta, hogy csak alszik, de én tudtam, hogy meghalt igaziból. Nem csak úgy csinálta, mint a filmeken. Elmosolyodtam. Még sohasem hallottam ilyen kedvesen beszélni a halálról, meghalásról. Gyermeki őszinteséggel. Ádám óta mindenki meghal. Értem papbácsi. Még te is? Lehetséges, ha nem vigyázok. Nevettünk. De egyszer azt mondtad a templomban, mármint a tiétekben, a tornyosban, hogy Jézus a második Ádám. Ezt nem értettem. Kettő volt belőle? Nem. Nem úgy kettő, vagy második. Akkor? Vissza tudsz emlékezni Ádám és Éva történetére? Igen. Azt hiszem. Bár, egy kicsit elfelejtettem. Na! Ki volt neked a papod? Hát nem tanította meg neked? Te voltál, papbácsi! Akkor, ne hozz rám szégyent. Volt egy kert, amit Isten ültetett. Aztán, volt a közepén két fa. Az élet fája és a jó és rossz tudásának a fája. Isten azt mondta az első emberpárnak, vagyis Ádámnak és Évának, ha esznek a fa gyümölcséről meghalnak. Nagyon jó Kitti! Eddig jól emlékszel. Mi lett tovább? Éva elment és szakított a fáról? Melyikről? A tudás fájáról. Ki mondta neki, hogy szakítson? Ádám? Nem. A kígyó. A kígyó ki volt? A kísértő. Aztán adott Ádámnak is a gyümölcsből. Jól van. Ezt én tanítottam neked? Igen, papbácsi. Hol? Itt a fa alatt. Azt mondtad, hunyjam be a szemem és képzeljem el. Elképzeltem. Éva felébredt egy reggel. Gondolta visz Ádámnak friss gyümölcsöt reggelire. A kert közepén egy gyönyörű tó volt. Annak a közepén egy sziget. Legalább is én így képzeltem el. A szigeten volt a két tiltott fa, hogy azért ne lehessen olyan könnyen megközelíteni. Éva beúszott a szigetre. Isten Ádámmal beszélt, amikor megtiltotta a fákról való evést. Azt hiszem Ádám elmondta Évának, hogy nem szabad enni a fákról, vagyis csak arról a kettőről nem, de lehet nem hitt neki, vagy nem volt elég meggyőző. Nem volt elég meggyőző? Ismételtem el a mondatot, mint egy vízhang. Vagy az is lehet, hogy Éva elfelejtette. Elfelejtette. Ismételtem megint elgondolkodva. Érdekes meglátásai vannak. Gondoltam. Szóval szakított a fáról. A kígyó meggyőzte Évát. A kígyók nem beszélnek papbácsi. Ezt mindenki tudja. Igazad van Kitti. Valóban nem beszélnek. Ezt az is tudta, aki leírta a történetet. Lehet a kígyó nem hús-vér állat volt, az is lehet csak látomásban, vagy álomban jelent meg. De Éva ébren volt. Igen, persze. Nem a látvány, hanem a beszéd győzte meg. A kísértő beszéde, szavai. A kísértés, a csábítás mindig kívülről jön. Nem belülről. Az embert Isten jónak teremtette, nem belőle jön a kísértés. Nem benne van a rossz forrása. Ádám, miután látta, hogy Éva nincs mellette, keresésére indult. Folytatta a történetet Kitti. Meglátta a tiltott fáknál a tó közepén. Megijedt. Utána úszott. Éva már beleharapott a gyümölcsbe. Ádámnak eszébe jutott Isten szava. Meghalsz! Annyira szerette Évát, hogy ő is beleharapott. Tudta, Éva meg fog halni, nem akart nélküle élni, követni akarta a halandóságba. Bólogattam. Nagyszerűen meséled a történetet. Talán jobban is, mint én. El kellett hagyniuk az Édent, mert nem hallgattak Istenre. Szóval szeretetből fogadta el a gyümölcsöt? Igen, szerintem így lehetett. Mondta Kitti. Akkor megvan a válasz a kérdésedre. A második Ádám. Jézus is szeretetből magára vette az emberek bűnét, hogy ne haljunk meg, hogy Jézussal élhessünk az örökkévalóságban. Isten igazságos. A bűnt meg kell büntetni. Ez volt a halál. De meg akarta menteni a bűnöst. Mi nem tudnánk megmaradni az utolsó ítéletben, bármennyire is jók vagy, meg szeretetre méltóak vagyunk. Jézus ezt mondta. Büntess meg engem Atyám. Meghalok, hogy ők élhessenek. Ezért a második Ádám. Az első Ádám természete örökletes. A lázadás, az engedetlenkedés, önfejűség. A második Ádámé is örökletes. Aki hisz Jézusban a jézusi természetet örökíti tovább lélekben, nem testben, vagy testileg, mint a géneket. Amikor ezt a kopácsolást hallom, eszembe jut az az iskolai nap, amikor le kellett kopogni egy dalt. Miért nem ismerték fel a dallamot? Azért, mert én tudtam ugyan a dallamot, de elfelejtettem azt, milyen volt, amikor még nem ismertem. Vissza kell gondolnom arra, milyen volt, amikor még nem hittem Jézusban. Bejön valaki a templomba, aki semmit sem tud Istenről, Jézusról. Én sokat tudok és azt feltételezem, hogy mindenki tud valamennyit róla. Ez olyan, mint amikor hallod a dallamot a füledben. Lekopogod, de a hallgató csak bizonytalan morse jeleket hall. Nem jön át a dallam. Vagyis nem minden esetben. Ezért nem értetted a második Ádám képet. De most már értem. De papbácsi, amíg nem szakítottak a tudás fájáról, addig nem tudtak semmit? A kérdés jogos. Szép kérdés. De ki teremtette Ádámot? Isten. Agya is volt Ádámnak? Igen. Akkor bizonyára a legokosabb ember volt a Földön, mert százszázalékosan kihasználta az agyát. Nem úgy, mint mi. Gondold el, egy délután nevet adott az összes állatfajnak. Ez időben bele is fér, ha gyorsan beszél. Nevettünk. A tudás fája, ahogy mi használjuk félrevezető. Ezért kell kimondani: „a jó és rossz tudásának fája”. Kitti, volt valami rossz az Édenkertben? Nem. Minden tökéletes volt papbácsi. A jó és rossz tudásának fájának gyümölcse arra tette képessé az embert, hogy megismerje a rosszat. Lehetősége és szabadságában állt megismerni a rosszat. Isten nem akarta, hogy megismerjük mi a rossz, fájdalom, szomorúság, bánat, gyász, betegség, magány. De Ádám és Éva megismerte. Ezt választotta. Jézus, a második Ádám ezt a rossz döntést akarja helyreállítani. Hogy megismerjük a jót. A tökéletest, örököljük a legjobbat, az örök életet. Ezt szabadságunkban áll választani. Mint az első történetben is, ha választod az örök életet, mások is vágyakozni fognak rá. Csak mesélj, vagy kérdezd meg osztály társaidat, milyen lenne, ha örökké élnének? Mit tennének? Milyen érzés lenne? Milyen terveik volnának? Isten ma is azt akarja, hogy csak jól érezd magad. Boldog legyél. Örvendezz. Soha nem akarta, hogy megismerd, milyen a szomorúság. Érted? Értem papbácsi. Ezért kopácsolnak ma. Tudod mire hasonlít papbácsi ez a kopácsolás? Mire? Szívdobogásra. Mintha Jézus szíve dobogna. Hirdeti, hogy nem tudták megölni a katonák. Ő él!

A csillagoktól a csillagok fölé

A tudományos-fantasztikus irodalomban, mint műfajban felvetődik a kérdés: mi lenne ha! Ez teszi érdekessé, izgalmassá. Hiszen, a valóságban nem teheted fel ezt a kérdést. Ebben különbözik a történelemtől. A tények világától. Mi lenne, ha létezne egy tökéletes lelkész? Ez Cs. Szabó Sándor első meghökkentő feltevése. Nem csak felteszi ezt a kérdést, hanem regényében meg is válaszolja. A Prón cselekménye a jövőben játszódik, egy a Jupiter rendszeri úgymond „egyházában”. A technika ugyan fejlődik, de az ember lelkülete, problémái, és a szeretet utáni vágya ugyanaz marad, mint bármelyik történelmi korban. Ezért tudjuk úgy olvasni ezt a regényt, mint ha rólunk is szólna. Mert hiába a távoli jövő, a Jupiter rendszer, az űrhajók, valójában rólunk szól, a díszlet lassan elhalványul és előtérbe kerül az Isten-ember kérdés. A címe, hogy Prón, hangzásában a klónra emlékeztet. Egy háromnegyed rész gép, vagyis robot és egynegyed rész ember kombinációja ez a furcsa lény. Számítógép agya van. Meg lehet vásárolni. Egy olyan jövőben, ahol tökéletes barátot, barátnőt, feleséget vagy férjet is megvásárolhat az ember. Akkor tökéletes lelkipásztort is megvásárolhat az egyház, vagy gyülekezet. Folytatja a feltevések sorát a szerző. A teológiai ismeretek maximális birtokában van ez a termék, de nem ez a legérdekesebb benne, hanem a szoftvere lehetővé teszi azt, hogy ne vétkezzen. Ezen a ponton különbözik Cs. Szabó Sándor regénye Asimov robotos regényeitől és magától Asimov robotjaitól is. Leslie Howard lelkészt bízzák meg, hogy a tökélete lelkészt, a prónt vezesse be a gyülekezeti életbe. Maga a tökéletesség nem elegendő. A szeretetet nem elég megtanulni, alkalmazni is kell. Huxley prón, mert, hogy így hívják nagy lelkesedéssel indul ennek a vállalkozásnak. A püspök avval érvvel, hogy vannak olyan gyülekezetek, a bányavidékeken, ahová nehéz lelkészt küldeni, egyrészt mert nincs emberanyag, másfelől, pedig nemigen vállalják ezeket a telepeket, ilyen prón-lelkészeket küldene ki az egyház a szolgálatok elvégzésére. Lez atya ellenzi ezt a megoldást, de a parancs az parancs, eleget kell tennie a prón betanításának. Viszonyuk érdekes. Eleinte ellenséges, ami abból fakad, hogy a prón mindent jobban tud és jobban végez nála, fáradhatatlan és mindig türelmes. Egyszóval tökéletessége valahogy teherré válik. Az Io-ra kerülnek. A Jupiter holdjára. Bányavidék. Nehéz terep, kemény lelkű emberek. Itt bontakozik ki a vidéki és városi lelkész feladatkörének különbsége és a problémamegoldások különbözősége. Az emberi lélek elsorvadásának problémája válik hangsúlyossá ebben a szépen megirt dialógusban. Van ennél érdekesebb kérdés is: hol kezdődik az ember és hol a robot? Ember-e a prón? Vagy csak egy gép? A kérdést már Philip K. Dick is felvetette az „Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal” c regényében, ami a „Szárnyas fejvadász” címen vált ismertté a filmvilágban. De Isaac Asimov „Én a robot”-jában is dr Kelvin Susan robot pszichológus is evvel a kérdéssel foglalkozik. Az említett tudományos-fantasztikus művekhez mérten Cs. Szabó Sándor regénye annyiban más, hogy a kérdést a keresztény teológia, szemszögéből válaszolja meg. A sci-fi „nagyágyúi”, mint Asimov, Philp K. Dick, Arthur C. Clarke felvetik a kérdéseket, de válaszadásaik csupán társadalmi, szociológiai, politikai vetületűek. Cs.Szabó Sándor művészi módon fokozza a kérdések feltevését. Nem elégszik meg avval, hogy ember-e a prón, vagy gép, hanem elmegy odáig, hogy ha megölnék, akkor az gyilkosság lenne-e a Tízparancsolat és Hegyi Beszéd értelmében? Válaszadása rendkívül szép belső monológban bomlik ki. Ebben a monológban emberi, gyarló esendőségünkből fakadó értékeinkre tudunk felfigyelni, és hálát adni értük Istennek. Szeretnénk a bűntől megszabadulni. Ha lehet egy gombnyomással, vagy szoftvermódosítással. Cs. Szabó Sándor megrajzolja nekünk ezt a lehetőséget. Létrehoz egy ilyen hátteret. Mi olvasók belépünk ebbe a tökéletes világba. És rájövünk, hogy boldogtalanok lennénk benne. Mert nem a tökéletesség a megoldás, a válasz a kérdéseinkre. A megváltásra szorultságunk szépségeit, értékeit fedezem fel a könyvben. Olyan regény, ami a csillagok között játszódik, de a csillagok fölé mutat.

Az égig érő torony

      A tornyot bámultam. Mintha az égig érne. Ekkor szegődött mellém Kitti. Ez a torony az égig ér papbácsi? Nem torony, hanem kémény. Akkor az. Azt nézem, hogy az égig ér, vagy sem. És mire jutottál? Még gondolkodom. Válaszoltam. Akkor én addig ide leülök és segítek gondolkodni. Kedves vagy Kitti, hogy segítesz. Azt mondja a mama, hogy régen füstölt is. A kémény? Igen. Itt minden fekete volt. Még a hó is. Felnevettünk. Az aztán nagyon vicces lehetett. Én még akkor nem születtem meg, úgyhogy nem tudom. De, ha az égig ér a kémény, akkor biztos feketék voltak az angyalok is az égben, meg Isten szakálla is bekormozódott. Nem? Ez egy használható ötlet Kitti. Akkor jó. Könnyebbült meg Kitti. Szóval, akkor nem kellett volna ilyen magasra építeni. Folytatta a gondolatmenetet. Ellenkezőleg, még magasabbra kellett volna. Miért? Milyen magas. Talán háromszáz méter. Hű, az sok? Nem tudom. Valószínűleg nem elég, hogy ne hulljon vissza a korom. De, ha felmennénk a tetejére, akkor, már látnánk a mennyországot? Nem valószínű. Kár. A menny nem fönt van. Mondtam égre szegezett tekintettel. Kitti abbahagyta a csillámpóni fésülését. Nem? Nem. Hanem? A menny ott van, ahol Isten jelen van. Vagyis az égben. Nem. Hogyhogy nem. Úgy. Értem papbácsi. Akkor jó. Ha bemennék a torony aljába, a huzat nem vinne fel? Nem. Szóval ez nem olyan, mint amikor a lifttel megyünk? Azt akarod mondani, hogy, ha bemész a kémény aljába, akkor a huzat a mennybe visz? Igen. Erre gondoltam alapvetően. Alpvetően. Ismételtem tudálékosan a kifejezést. De a pónimat felkapná. Felkapná, de vissza is esne. Az szomorú volna, mert megütné magát. Azt semmiképpen nem szeretném. Mondtam. Itt minden fekete volt. Te már akkor itt voltál? Nem. Csak egy éve jöttem. Akkor nem sokat tudsz erről a fekete városról. Valóban nem sokat. De nem csak itt vannak fekete városok. Van ott arra, amerre te laksz? Mindenfelé vannak fekete városok. Ezt nem értem. Elmesélem. Rendben. A pónit az ölébe ültette, hogy az is magába szívhassa a tanítást. Mesélek neked egy kis szívről. Jó. A múltkor is a szívről beszélgettünk. Igen, emlékszem, azért is folytatom innen. Szóval, volt egyszer egy kis szív. Mocskos volt, fekete. Nevezzük most piszkos szívnek. Rendben. Egyezett bele Kitti. Ez a szív, a fekete szívek városában lakott. De miért volt piszkos a szív? Kérdezte Kitti. Azért, mert egy olyan ember szíve volt, aki bűnt követett el Isten ellen. De mi az, hogy bűn? Papbácsi. Én már annyiszor hallottam. A bűn az, ami nem teszik Istennek. Például a hazugság, lopás, engedetlenség, szófogadatlanság, harag, gyűlölet. Ilyenek. Most már érted? Értem. Csakhogy, ez a kis piszkos szív gyakran rájött arra, hogy sokszor tesz ilyet, vagyis rossz dolgokat, amik nem tetszenek Istennek. És mit csinált ilyenkor? Te mit szoktál? Kitti elgondolkodott. Megmagyarázom. Nagyot nevettem. Mit nevetsz? Mert én is pontosan ezt csinálom. Azt szoktam mondani, hogy mindenki ezt csinálja és mindenki ugyanolyan piszkos. Bizony így gondolkodott a szív. De mondom tovább. A fekete város körül volt egy mély árok. Olysmi, mint a filmeken a várárok. És miért volt ez az árok? Azért, mert a fekete városból, vagyis a piszkos szívek városából senki sem tudott kijutni. Jaj, de izgi! Húzta a lábát maga alá Kitti. Pedig sokan megpróbálkoztak a meneküléssel, szökéssel. Leereszkedni egy kötélen, vagy mint a rúdugrók átlendülni a szakadék fölött, némelyek furcsa szárnyakat próbáltak készíteni, de senkinek sem sikerült. És mi lett velük? Akik beleestek a mély árokba, elpusztultak, meghaltak, elvesztek. Jaj, az félelmetes! Igen, az. Akkor mi lett? Akkor az lett, hogy Isten elküldött egy tiszta fehér szívet ebbe a városba. És kié volt ez a fehér szív? Ez a fehér szív Jézus Krisztusé volt. Értem. Róla már tanultunk. Nem elég tanulni róla. Tudom, tudom papbácsi, ezt mondták már. Be kell fogadni, csak még nem tudom, hogy hogyan. De próbálkozom. És miért volt fehér a szíve? Mert sohasem hazudott, és sohasem lopott, vagy más bűnt, ami Istennek ne tetszett volna, nem követett el. Mindig engedelmeskedett, szót fogadott az Atyának és szerette őt. És mit csináltak a piszkos szívek? Gondolom megörültek, hogy most már van valaki, aki kiszabadítja őket a fekete városból. Tévedsz! Ellenkezőleg! Észrevették, hogy a fehér szív egészen más, mint ők és ez arra emlékeztette őket, hogy ők milyen feketék és piszkosak. Ezen aztán annyira feldühödtek, hogy elhatározták, hogy megölik a fehér szívet. És? Kérdezte lélegzetvisszafolytva Kitti. Megtették. Bizony megölték a fehér szívet. Szegény. Csakhogy, amikor megölték, akkor valami különös dolog történt. A fehér szívből vér folyt ki, ami egy híddá változott. Híd? Igen. A vérből lett híd a széles mély árok felett átívelve kivezetett a piszkos szívek fekete városából. És, hogyan lehet ezt használni? Mit csináltak a fekete szívek? Aki használni akarja ezt a vérhidat annak kérnie kell, hogy Jézus bocsássa meg a bűneit. Amikor bocsánatot kértek Jézustól, akkor átjutottak a vérhídon és ugyanolyan fehérekké változtak, mint Jézus Krisztus. Ragyogó fehérek. Miként a hó. Ismered az éneket? Igen. És mi lett avval a fekete szívvel, akiről beszéltél? Ő is bocsánatot kért Jézustól és átjutott a túlsó partra? Nem. Vagyis nem elsőre. Hanem? Mi volt a baj? Ugyanolyan tiszta akart lenni, mint a fehér szív, csakhogy túl büszke volt ahhoz, hogy bocsánatot kérjen Jézustól, ezért nem tudott átjutni a hídon. Ezért megpróbált átmászni a széles mély árkon, de nem sikerült. Azután megkísérelte, hogy átugorja, de az sem sikerült neki. Bármit is tett, nem tudott átjutni. És ott maradt? Igen. Egyenlőre ott maradt fekete városban. Egyszer találkozott egy másik fekete piszkos szívvel, aki azt mondta neki, hogy csak akkor juthat valaki a fehér szívek városába, ha semmi rosszat nem tesz, vagy gondol. Kitti elmosolyodott. A tata is jó ember volt. Nem? De. Legalább is azt mondtad papbácsi a temetésen. Igen. Emlékszem. De nem én döntöm el, ki jut a mennybe. Kár. Horgasztotta le a fejét Kitti. Pedig mi barátok vagyunk papbácsi. Akkor én a mennybe juthatnék. Csak, mert a barátom vagy, azért nem. De figyelj, mert most jön az a rész, amit kérdeztél! A kis fekete szív elhatározta, hogy jó lesz. Minden erejét bevetette és nem akart többé lopni, hazudni, engedetlen és szófogadatlan lenni, mindig becsületes szeretett volna lenni, segítőkész. Szóval jó ember? Pontosan. Jó ember akart lenni. És ez sikerült neki? Sajnos nem sikerült neki. És akkor mit csinált? Az előbb egy fekete szív adott neki tanácsot. Most pedig eldöntötte, hogy egy fehér szív tanácsát kéri ki. Megkérdezett hát egy fehér szívet, hogyan juthat át a mély árok túlsó oldalára. A fehér szív pedig azt mondta, hogy az egyetlen út, amely a fehér szívek városába vezet, az a vérhíd. Ekkor bocsánatot kért Jézustól a bűneiért? Igen. Amiután befejezte az imádkozást, ragyogó fehér lett. Egészen tiszta lett és átjutott a fehér szívek városába. Vége? Nem. Még nincs vége. Amikor a kis fehér tiszta szív vétkezett, akkor piszkos foltok jelentek meg rajta. És ezen nagyon elszomorodott. És mit csinált? Azt, amit ilyenkor kell.

      Elmondott mindent Jézusnak. Aha. Ez a bűnbánat? Igen Kitti, ez a bűnbánat. És még valami. Kérte Jézust, hogy segítsen neki Isten akaratát teljesíteni. Aztán eltűntek a foltjai? Igen, eltűntek. Most már megnyugodott, mert tudta, hogy maradhat örökre fehér és tiszta. És már nem ment vissza a fekete városba? Gyakran gondolt fekete városra. A régi barátaira, akik ott éltek. És visszament még hozzájuk, vagy szakított velük? Visszament hozzájuk és beszélt nekik a tiszta fehér szívek városáról és az útról, amely oda vezet. Nagyon tetszett a mese papbácsi. Te találtad ki? Nem. Nem én találtam ki. Hanem? Hanem én is olvastam, aztán sokszor elmondtam az iskolában is. Egy kis szív története. Ez az eredeti címe. De én most neked meséltem el, mert fekete városban vagyunk, ahol minden fekete. Akkor választ kaptunk papbácsi a kérdésre. A kémény bármennyire is magas, nem vezethet a mennybe. Nem bizony. Csak egy út van. A vérhíd. Hallod póni? Ideje indulnunk. Sietek haza papbácsi, elmondom a mesédet a mamának. Rendben. Én még egy darabig néztem az égbe nyúló kéményt. Igen, gondoltam, minden feketeségünk visszaszáll ránk. Bármilyen magas kéményeket is építünk.

Jézus és a csillámpóni

                                    Mit csinálsz? Kérdezte Kitti. Beszélgetek. Válaszoltam. Istennel? Igen. Mit mond? Az előbb azt mondta, hogy szedjem össze magam, mert hamarosan megérkezik majd Kitti és megint csőbe akar majd húzni a kérdéseivel. Vicces vagy papbácsi. Igen? Igen. Szeretek veled beszélgetni, mert olyankor sokat nevetek. Örülök neki. Én szeretek nevetni. Én is. Mitől vagy ilyen vicces papbácsi? Ilyenre alkotott a Főnököm. A főnököd? Mármint Isten, a nagy alkotó, a Teremtő Isten. Jaaaa. Róla már hallottam. Igen? És hol? A templomban. Egy öreg papbácsi volt akkor. Nagyon lassan beszélt. Emlékszem, hogy sokszor elmondta, hogy „ a mi kegyelmes Istenünk”, meg ezt, amit te mondtál, hogy „a mi teremtő Istenünk”. Kitti elvastagította a hangját és igyekezett az öreg papbácsi mimikáját utánozni. A szavak között én háromig elszámoltam. Alig bírtam ki nevetés nélkül. Folytatta Kitti. Megcsóváltam a fejem. Nem szép dolog csúfolkodni az Istennel. Nem csúfolkodtam, de olyan unalmas volt. Mama azt mondta el kell jönni a templomba, ha a mennyországba akarok kerülni. És te oda akarsz kerülni? Még nem tudom. Hogyhogy?! Csak akkor, ha vannak csillámpónik. Csillámpónik? Kérdeztem vissza. Igen. Ha nincsenek, akkor tök uncsi lesz. Értem. Szerinted is? Aham. Csillámpónik nélkül a mennyország valóban unalmas hely lesz. Hagytam helyben. Kitti hallgatott. Én sem szóltam. Lélekben már a mennyben voltam. Jézust láttam, ahogy két csillámpónit vezet. Mosolyog. Tessék. Egy a tiéd, egy Kittié. Örülök, hogy itt vagytok. Kitti oldalba lökött. Papbácsi, csak vicceltem. Mivel, drága? A csillámpónikkal. Nem értem. Azt hittem, hogy felbosszantlak és azt mondod nekem, hogy ilyenről ne is álmodjak, meg, hogy ez nem keresztény dolog és higgyek az Úrjézusban és adjam át a szívemet. Néztem Kittit és csak pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy hol hallotta ezt a szöveget, és hogyan tudja ilyen hitelesen elmondani? Hol hallottad ezt? Egy templomban. Melyikben? Néztem körbe. Nem volt tornya. Értem. És sokan voltak. Akkor nem a mienk. Gondoltam. Kaptam csokoládét is. Akkor kizárt, hogy nálunk hallotta volna. Mikor voltál ott? Azt hiszem szombaton. Semmi baj Kitti. Mi az, hogy befogadjam a szívembe? Hol a szíved Kitti? Itt ni. Mutatott a bal oldalára szívtájékon. Honnan tudod? Érzem. Mit érzel? Hogy dobog. Neked is van. Igen? Kérdeztem meglepetten. Igen. Minden embernek van. Tedd csak oda a kezed! Odatettem. Érzed, hogy dobog? Érzem. Válaszoltam. De az csak egy pumpa, és amit érzel, az az, ahogy kering a vér a testedben. Azt mondták az iskolában. Igen? Igen. Mi az a pumpa? Kérdeztem. Hát...olyan kerek hogyismondják, ami rá van szerelve egy olyan mifélére és van hozzá egy hogymondják és az egész egy hogyismondjákban mozog le fel. És a végén van egy izé. Egészítettem ki. Igen. Pont olyan. Mosolygott Kitti örömében, hogy sikerült nekem elmagyaráznia szakszerűen a pumpa pontos működési elvét. És az van bent itt? Igen. Ebbe a részletesen körülírt szerkezetbe kellene az Úr Jézust befogadni? Igen. Ezt mondták a torony nélküli templomban. Értetted? Hát, csak a felét. Melyik felét? Hogy, ha befogadjuk Jézust a szívünkbe, akkor örökké fogunk majd élni. Gondolom akkor sohasem fog megállni a pumpa. Az iskolában láttam egy képet a szívről, de abba nem fér bele Jézus. Még a Jézuska sem a jászol nélkül.

 Értem. Akkor valaki hazudott. Igen! Vágta rá Kitti határozottan. De ki? Azt nem tudom. Lehetséges, hogy egyik sem? Az iskolában a kép a szívről hihető volt? Igen. Igazi volt. Megnéztük tabletten is. De nem volt benne Jézus. Értem. Az elég baj. Tényleg? Ahogy vesszük. Szóval a tabletten megnéztétek, mi van a szívben? Igen. És szép? Ahogy vesszük. Szóval, akkor valaki hazudott? Igen. Én is hazudok Kitti? Hát, nem is tudom. Talán egy kicsit. Kitti, tudjuk nagyon jól, hogy nincs kicsi hazugság, meg nagy hazugság, csak hazugság van. Te most egy hazug emberrel beszélgetsz? Nem. Vagyis nem tudom. Mi az, amit tudsz? Tudom, hogy mi van a szívemben. Vér. Semmi más. Honnan tudod? Megnéztem tabletten. Hallgattunk. Az ég is hallgatott. Kitti hazudtál már? Csend. Kitti! Igen papbácsi. Akkor két hazug ember beszélget most. Csak megértjük egymást valahogy. Folytattam. Igen. Én is úgy gondolom. Válaszolt Kitti. Kinek hazudtál? Anyának. Rajtakapott? Mindig. És mit éreztél? Fájdalmat. Mid fájt? Nem tudom. A szíved? Nem. Vagyis de. Voltál orvosnál? Minek? Ha fáj a szíved, azt jelenti elromlott a pumpa és kell rá orvosság, esetleg meg kell műteni. De nem a pumpa fájt papbácsi. Hanem? Ott bent. Hol bent? A szívemben. De mi? A lelkem. A mid? A lelkem. Azt láttad ott bent a tableten? Nem. Miért nem? Azért papbácsi, mert szerintem láthatatlan. És akkor nem létezik? De, létezik. Hogyhogy? Kérdeztem. Mert szokott fájni. Nem csak akkor, amikor hazudok, hanem, amikor hiányzik anya, meg a testvéreim, meg amikor bánatos vagyok, és akkor is fájt, amikor a tata meghalt. Szóval, azt mondod, hogy szokott fájni a lelked? Igen. Akkor ezért fáj a szív is? Valószínűleg. Mondta Kitti. Beteg a lélek, és azért fáj az ember szíve. Tudod papbácsi, arra jöttem rá, hogy szerintem a lélek, ami egyébként láthatatlan, ezért sem láttam a tabletten, meg a kórházban sem látják sem a röntgenen, sem a cétén, hogy az mozgatja a szívet. Szóval a lélek mozgatja a pumpát? A szívet. Érdekes elképzelés. Hümmögtem. Szerinted nem? Nem tudom Kitti, én pap vagyok, nem orvos. Vicces vagy papbácsi. Akkor nem a pumpába kell belegyömöszölni Jézust, hanem a lelkembe. Állapította meg Kitti a végső következtetést. Ezek szerint. Hagytam rá. Ott van jó sok hely. Már akinek. Mondtam szomorúan. Szerinted belefér a csillámpóni is? Mindenképpen! Lelkesedtem fel az új megvilágosodáson. Szerintem mégis csak klassz hely lehet az a mennyország. Szerintem is. Papbácsi, te is szeretnél egy csillámpónit? Egy világoskéket. Vallottam be szemlesütve. Az illik a nyakkendődhöz papbácsi. Állapította meg Kitti komolyan. Na, megyek, mert helyet kell készítenem Jézusnak a szívemben. Egy darabig még néztem távolodó alakját, aztán azon kezdtem töprengeni, vajon mit eszik egy csillámpóni? Fel kell készülnöm rá.

A bárka

Mintha éreztem volna a bárka imbolygását, lágy ringatózását. Akár egy bölcső ringatása, mely rögzül az ember emlékezetében. Valamikor úgy tanították, és aztán én is úgy tanítottam az utánam jövőknek, hogy a Bibliában a bárka és a Mózes kosarát jelölő szó ugyanaz. Mindkettő a szabadulás eszköze az új élet hordozója, az új remények és célok eszköze. Mindez ezen a hajnalon csak egy kósza gondolat volt, semmi több. Nem indított világmegváltó tervekre, nem pattantam ki az ágyból és kerestem térképeket, mint megvilágosodott hajóskapitány, aki álmában rájött a helyes útra. Nem. Nyikorgó priccsemen befelé fordultam a fal felé, melynek borításai alatt mentek a csővezetékek, drótok, pneumatikus berendezések, miegyebek, amiket nem értettem, nem is akartam érteni, és anélkül is üzemeltek, hogy én értettem volna. „Az emberiség kipusztult”. Annak idején, oly sokszor leírtam már gyerekkoromban. Emlékszem, negyedikes, ötödikes, majd hatodikos koromban szinte minden nap kezdtem egy új regényt. Tele voltam ötletekkel tervekkel, minden nap feltaláltam valamit. Félálomban kinyitottam a szemem és a polcon ott volt még a piros vászonkötéses gyerekkori naplóm, ami egy koncentrátum volt. Annak, ami valaha is voltam, vagy szerettem volna lenni. Feltaláló, őrült zseni, vagy őrült tudós.

Valamikor nagyon sok naplót írtam. Ott sorakoztak a polcon egymás után. Arra gondoltam, hogy majd egyszer, talán nyugdíjas koromban lesz időm átolvasni őket. De aztán egy nap kidobtam az összeset. Annyi időm nem lesz. Egyetlen naplóm maradt, és ez a legelső diákkori naplóm, ahol a találmányaimat és természettudományos megfigyeléseimet rögzítettem. Tudós, ismétlem, őrült tudós akartam lenni. Mint, ahogy mindannyiunkban ott van egy orvos, egy ügyvéd, egy teológus vagy egy őrült tudós is. Ezek a személyiség fejlődése során dominánsak lesznek. De a felfedező és az őrült tudós már kifutóban levő szakma. Szinte már nincsenek fehér foltok a Földön. De fehér foltok az Univerzum szövetén igen. Lehet természetesen úgy is élni, hogy mindezekkel nem foglalkozunk. Kiváló példa erre az, amikor az ember felszáll egy személyvonatra vagy távolsági buszra. Az emberek csip-csup dolgokról, törpe problémákról beszélnek és folyton elégedetlenkednek. Ez, egy idő után unalmassá válik és bosszantóvá. Ezt a tudományos kutatás iránti forró érdeklődést igyekeztem éveken át fenntartani. Hittem abban, és vallottam azt, hogy csak az áttörésekkel érdemes foglalkozni. Olyan dolgokkal és eredményekkel, jelenségekkel, melyek új utakat nyitnak a tudományban. A füzetek ugyan gyarapodtak a polcon, csak az eredmények nem. És ez elszomorított. Ezért határoztam úgy, hogy kidobtam az összes feljegyzésemet.

Aztán a polcokon megsokasodtak a piros vászonkötéses könyvek. Egy név egyre követelte magának a helyet úgy a polcon, mint a tudatomban: Verne Gyula. Akinek regényei magukkal ragadtak, tengerekre, tengerek mélyére, a levegőbe, vulkánok mélyébe, az üreges föld csodálatos elméletét hozták testközelbe, ami legizgalmasabb volt az a Jégszfinx. Alacsony példányszámban kinyomtatott igazi könyvritkaság volt. Egy Edgar Allan Poe regény folytatása volt. A Pym Arthur a tengerészé, ami gyerekkorom egyik legizgalmasabb olvasmánya volt. Egy vírus kipusztította az emberiség nagy részét. Igen, valahogy így kezdtem anno, hokkedlin írva, mert az asztal kellett mamának, tésztát gyúrt, vagy a bátyám tanult rajta, én meg az ágyon ültem és írtam lelkiismeretesen az álmaimat, orosz kölnivel feltunningolt filctollakkal rajzokat készítettem, hogy a hálás utókor majd könnybelábadt szemmel olvashassa és láthassa a nagy író első munkáit.

Kolóniák maradtak. Akik harcoltak, harcoltunk a túlélésért. Hajókat építettek a nagyvállalkozók, és akinek volt pénze megvehette a túlélést. Az életet. Furcsa. Pénzért életet lehetett venni. Pénzem nem volt. Hivatalból osztottak be. Lelkészre mindenhol szükség volt. Hadseregben, bányákban, hajókon, tengeralattjárókon, expedíciókon. Nem kellett fizetnem az életért. A lehetőségért. A vírus gyorsan terjedt. Hírek kaptak szárnyra túlnépesedésről, biológiai fegyverkezésről, konspirációkról, az emberi faj tudatos kiírtásáról, mint ahogy ez krízishelyzetben lenni szokott. Hamar haltak az emberek. Nem győztük temetni. Napjában négy öt is akadt csak a mi hajónkon.Szépen lassan fogyni kezdett a legénység. A kapitány hitt abban, hogy kell lennie egy szárazföldnek, vagyis járványmentes övezetnek. A hajók versenyeztek ezért a földért. De senki nem tudta merre van. Nem volt idő karanténba tenni az embereket. Minden nap kétszer futtattuk le a tesztet. Reggel és este. Egy vércseppet tettünk az elektronmikroszkópba, majd megnéztük az eredményt. A komputer összehasonlította az eredményeket és kiszámolta mennyi időd van még. Persze, csak ha fertőzött voltál. Nem lehangoló dolog? Egyik reggel arra ébredsz, hogy egy gép megmondja, hány órát élhetsz? Megpróbáltam még aludni. Visszaringatni magam az álomba. Visszafelé menni az ébredés útján, hogy az álomba visszatakarózva élhessek még. Az olvasólámpám mindig égett. Akár valamiféle örökmécses. Az asztalon pedig mindig ott volt a jegyzetfüzet. A Moleskine. A jegyzetfüzet és a kimondatlan gondolat találkozása. A Moleskine a találkozások krónikája. Amikor az ihlet találkozik a papírral, akkor valami ünnepi, kivételes dolog történik. Megpróbáljuk az ünnepet a lelkünkben meghasadt lélekhasadást a papírra exponálni. Hisszük azt, hogy mindezt a megfoghatatlan élményt a papír képes konzerválni, mint a fényérzékeny film a megörökítendő efemer pillanatot. És, amikor újra olvassuk, akkor olyan, mint amikor a filmről előhívják a képet. Valósággá válik. A valóság személyreszólóságát keressük. Ezért keresem oly sokáig a megfelelő tollat és jegyzetfüzetet. A Mont Blank Hemingway szerintem megfelelne nekem. Hemigway kötete ronggyáolvasva hevert íróasztalomon az olvasólámpa szinte folyton világító napfényutánzatában. A Kilimadzsáró hava volt a kedvencem. Anno még volt egy olyan dezodorom is, hogy Kilimandzsáró. Old Spice. De aztán meguntam az illatot, már nem tetszett. Áttértem a Fahrenheitra. Az inkább illett hozzám. A német tudós neve, aki annyira misztikus, szinte kiejthetetlen nevet viselt. Aki a hőmérsékleti skálát megállapította. Emlékszem a saját testének hőfoka volt 100 Fahrenheit fok. Valójában pontatlan volt. Vagy lázas lehetett. Halála után derült ki a skála hibája. Csak a hülye amerikaiak használják most is. Franc sem tudja miért. Amikor egy lelkész hőmérsékletet mér, akkor az csak is a pokol lehet. Az alvilági filingje miatt választottam ezt a nevet, ezt a parfümöt, ezt az illatot. Régebben mindennek volt illata. A tavasznak, a nyárnak, a strandnak, a víznek. A trabantfüstnek, a hajolajnak, a cigarettának a niveakrémnek, a gumilabdának és a papírsárkánynak. De manapság semminek. Mindennek afféle DM szaga van. Minden egyforma. A kávénak is. A lemnoszi nőknek is sajátos szaguk volt. Megsértették Aphroditét és büntetésképpen a szájuk büdös volt. A férfiak nem csókolták meg őket, ezért egy éjszaka legyilkolták az összes férfit a szigetről. Aztán jöttek az argonauták, akik az aranygyapjat keresték. Amikor kikötöttek Lemnoszon gyakorlatilag lándzsát szegeztek a torkuknak a nők és kényszerítették őket, hogy elégítsék ki vágyaikat. Ezek a Lemnosziak hírhedtek voltak. Ott élt ez a bűzlő sebű Philoktétész is. Ő volt az, aki, mert feldühítette az egyik istent megmarta egy kígyó. Az elfertőződött sebe annyira bűzlött, hogy Akhilleusz kirakta Lemnoszon. A jóslat szerint, nem tudják Tróját bevenni Philoktététsz nélkül, ezért Akhilleusz visszatér érte. Gondolom öklendezett is nagyokat Trójáig. Ezen a szigeten volt Hephaisztosz kovácsműhelye is. Ezt az Iliászból olvastam. Anno. Még régebben. Ide jön Thétisz nimpha, Akhilleusz anyja, hogy új fegyverzetet csináltasson Akhilleusznak. Hektor ugyanis elvette, amikor megölte Patrokloszt, Akhilleusz barátját, aki felvette a hős páncélját, amikor az éppen bedurcizott és nem akart a görögökkel harcba menni. Sokan azt hiszik, hogy az Iliász Trója tízéves ostromának leírását és a görögök győzelmét tartalmazza. Pedig nem igaz. Az utolsó év utolsó két hetét írja le. Emlékszem, amikor Akhilleusz és Agamemnon összevész a hadizsákmányon. Eszembe jut a történet Akhilleusz sarkáról. Az, hogy ez a motívum később került a műbe. Nem része az Iliásznak. A trójai történet több hagyományban létezett. A Homérosz előtti verziókból nekem is van jó néhány itt a polcokon: Aiszkülosz, Vergilius, Sophoklész, akkor a későbbiek Shakespeare, Tenisson. A történet eredetileg Akhilleusz halála előtt ér véget. Az Odüsszeia pedig valamivel később kezdődik. Akhilleuszt Páris ölte meg egy nyíllal lábon lőtte. A görögök elhamvasztották, bár ez is anakronizmus, mert a vaskorban kezdődött a hamvasztás, ez pedig a bronzkorban játszódik. A sírja a Dardanelláknál van. Nem a Kígyók Szigetén! Az illatok fontosak az életben. És ez nagy kincs. Amikor gyerek voltam, a mamánál lavórban mosakodtunk. A vizet egy nagy fazékban melegítette a sparheton. Amikor kiöntöttük, a vibrániumpajzsra emlékeztető lavórba, a víznek víz szaga volt. Érdekes. Ellentmondott a kémiaórás definícióknak. És ebből születnek a varázslatok. Amikor szembe megyünk a definíciókkal, axiómákkal, tételekkel, és meghatározásokkal, akkor valami furcsa történik. A világ szétnyílik és megtörik. A törésvonalban történnek a csodák és a varázslatok. A garázsban ott van a pajzs. Szkutnak mondják a szakik. Pajzsot jelent románul. Egy virrasztóba mentem egy téli estén, amikor a sáros úton besüllyedt Mariska és az aljáról leszakadt a bakelitből, vagy valami műanyagszerűségből készült pajzs, ami az olajteknőt védi. A sötétben nem találtam meg akkor este. Majd másnap, temetés után hozta el valaki. A csavar helyei kiszakadtak, újakat kellett volna fúrni, vagy nem is tudom mit magyarázott a szaki, de elég pepecs munka lett volna. Nem tettük vissza. Így Mariska ahogy csipkelődtem vele bugyi nélkül járt, azaz gurult az elmúlt években. Télen köhögött is tőle emiatt rendesen. Akhilleusz pajzsaként van odatámasztva a garázs oldalához a híres pajzs. Ami a világot, a mikrokozmoszt jelképezte a görögöknek, akik úgy képzelték, a világ egy kerek korong, mint egy pajzs, és utána az Ókeánosz következik. Amikor Akhilleusz a pajzzsal elindul a csatába az olyan, mintha az egész világ vele indulna. Ezért volt rávésve a földműves szántó-vetőtől kezdve minden egyéb. Persze a Youtube-on amikor Hektor és Akhilleusz viadalát megnézed, inkább egy traktorfelnire emlékeztet semmi faragás, vagy dombormű nincs rajta. Pedig Homérosz megszakítja a cselekmény elmondását, hogy részletesen leírja Akhilleusz pajzsát. Ezt nevezik echfrázisnak. Néha összekeverik az eksztázissal. Ami azért más. Kicsivel. Bár az eksztázis is megszakítja a hétköznapi élet folyását, kiragadja a testet és a leket a megszokott lekiállapotából és földöntúli élménybe állapotba kerül. Ezt az állapotot szeretném tartóssá tenni. Meghosszabbítani, ha lehet örökkévalónak ugyanakkor elérhetőnek érezni, birtokolni, megtartani, nem csak megérinteni.

Belekortyoltam csészémbe. Görög motívumok futottak a peremén. Görögországban vettem. És ezt a gyűrűt is, ugyanavval a mintával. Olyan szvasztikára hasonlít a minta. Elég elterjedt minta a világon. A tenger hullámait akarja utánozni, de nevezik szaladó kutyának is. Tényleg, arra is hasonlít. Meandernek hívják. A hajókürt szirénára emlékeztető hangja végleg kimosta az álmot a szememből. Mindig sziréneknek mondom a szirénákat. Eszembe jutott egyik előadásom a szirénekről. Kik voltak a nériszek? A tenger hullámait személyesítik meg. Személyesítették meg, az ókori görögök idejében. A tenger barlangjaiban laktak és oltalmazták a hajósokat a hajótöréstől. A szirtakira mindenki emlékszik. Az a görög tánc. Minden gólyabálon, meg banketten van, de én nem szeretek táncolni. Nem is szoktam. A gyűrűt pedig azért hordják a bal kéz negyedik ujján, mert a görögök azt hitték ott van a vena amoris a szerelem vénája,(bár a kifejezés latin, úgy, hogy nem tudom kik találták ki, van egyiptomi eredeztetés is) ami egyenesen a szívbe vezet, és, hogy a szerelem sose fogyjon el, illetve a gyűrűvel akarták megakadályozni, hogy a szerelem kiáramoljon a testből. De mit akartam mondani a szirtakival? A tánc az olyan egyre gyorsuló és a tenger hullámzását imitáló örvényszerű tánc, ami a nériszek tiszteletét őrizte meg, vagyis a hullámok tiszteletét. Egyébként Edward John Poynter készített egy szép festményt róluk, le is mentettem valahová, majd megkeresem. A számítógép mindenre emlékszik. Ebben a tévhitben tengettem magam, el egészen addig, amíg egy alkalommal egy csomó adatom elveszett. Közöttük a meztelen nőket tartalmazó gyűjteményem is. Utána már nem is gyűjtögettem. Ebben a posztapokaliptikus korban a szerelem nagy kincs. No meg a szex is. Amióta különválasztották a szexet a házasságtól már nem serkent szerelemre. Mondhatnánk nem működik a szerelem. Valahol egy holland tanulmányban olvastam. A szex már nem serkent házasságra. És hittem abban, hogy jót csak a házastárssal lehet szexelni. És féltem odaadni magam annak, aki szeret. Nehezemre esett reggelente a tükörbe nézni. Ahogy feltápászkodtam ezen a februári reggelen semmi különöset nem tapasztaltam. A hajókabinhoz illő mocsokság, áporodottság, fémes egyhangúság és unalom. Akár egy fémkoporsó. Semmi nem utalt a mózeskosárhoz illő élethordozáshoz, vagy reményátmentéshez, vagy effélékhez. A múltkor, amikor a vaslétrán lemásztam ide a kabinomhoz megvágtam magam egy kiszögellésben. Leragasztottam egy tapasszal. Annyiban jó volt, hogy a naponkénti vértesztekhez nem kellett megszúrnom magam. Csak egy steril fülpálcikával a sebbe nyúltam és mehetett is a tárgylemezre. Semmi izgalmat nem éreztem. Mintha az eredmény sem érdekelt volna. Volt ebben valamiféle gőg, vagy sebezhetetlenség érzés, büszkeség. Pár másodpercet kellett várni, amíg a gép a képet kinagyítja egy piros indikátor jelzi a normál értéket, majd villogni kezd, ha baj van. A képen a vértesteket megfertőző vírusok könnyedén áthatoltak a sejtfalon, majd elpusztították a sejteket. Fertőzött lettem. A bárka egyszerre feleslegesnek értelmetlennek tűnt. A gép kiszámolta maximum 48 órám van. Csomagolnom kellene. Vagy búcsúlevelet kéne írnom. De kinek és kitől búcsúzzam? Dühömben a falhoz vágtam a még működő monitort, a széket és az egész berendezést szétzúztam. Megkönnyebbülten rogytam le a priccsre. Méghogy a remény hal meg utoljára! Marhaság! Hazugság! Hanyatvágtam magam és csak egy dologra tudtam gondolni. Kell a pisztolyom.

Az elektronmikroszkópban látott folyamatok, mint virtuális halálos ítélet lebegtek emlékezetemben, melyek megjelentek minden percben lelki szemeim előtt. Valóságban nem láttam, csak lelki szemeimmel. Ahogy az ember álmodik, vagy álmodozik, ahogy emlékeit látja, vagy képzeletbeli dolgokat. Nem a szem látja, hanem az agy. Ahogy annak idején a számítógép annyi mindenre jó volt, most a saját halálos ítéletemnek eszközévé vált. Ő, aki túlél engem. Egy gép. Egy alkotás. Aki nem több egy háztartási gépnél, ami ha kellett, levelezni tudott, ha kellett tévé volt, vagy zenegép, vagy játszótárs, esetleg írógép és titkaim őrzője. Most mint egy győztes villanyszék hevert, terpeszkedett az asztalon s e valós, vagy inkább vélt diadala a gép diadala az ember felett, ami a sci-fi-k oly kedvelt témája, vezetett oda, hogy szétzúzzam. Könnyű győzelem volt, hiszen nem tudott védekezni, visszaütni, vagy visszalőni. Bosszúja mindenttudása pillanatnyi fölénye is bennem felvillanó illúzió volt csupán. Amit a tények a megmásíthatatlan tények indítottak váltottak ki belőlem. A Bibliában olvastam oly sokszor azt a történetet, hogy a pusztai vándorlás során Isten népe lázad, elégedetlenkedik, zúgolódik az Úr ellen. A kapott javak kevesebbek a szerzett javaknál. Mindig saját érdemeik, az idealizált megszépített illúziókkal terhelt múlt a jobb a szebb, mint a jelen, ahol ott a gondviselés. Bűntetésként tüzes kígyók marják meg őket egy oázisban. A marás nagyon égető, fájdalmas és harminc perc alatt halált eredményez. Mózes ekkor egy érckígyót készít. Bronzból. Kiábrázolja a kígyók tüzes marását és egy póznára teszi, majd azt mondja, aki rátekint megmenekül. Érdekes ez a jelenet. Hiszen a vérükben ott a méreg. A méreg a pusztító bűn elkerülhetetlenül keveredik az életet hordozó vérrel. Magukban hordozzák a pusztulást és az életet együtt. És mégis, aki úgy dönt, rátekint, megszabadul. Aztán, ez a megoldás megjelenik János evangéliumában, az eredendő bűn, ami velünk van, bennünk van már születésünk pillanatában a velünk örökölt ádámi természet, ami lázad Isten ellen, ami nem akar tudni Istenről ennek ellenszereként jelenik meg. Úgy kell az emberfiát is felemeltetni, hogy aki hisz benne örök élete van. Hogyan megy végbe a hatásmechanizmus? Ki végzi a gyógyítást? A tudat, az agy, a szellem, a lélek, Isten lelke? A Szentlélek? Esetleg most is működne velem? A Lélek munkája ez. Nem másé. Nem a mi lelkünké, hanem a Szentléleké. Ami akkor lép kölcsönhatásba a környezettel, amikor én hiszek. A hit tudatosítás. Ekkor kölcsönhatásba lép a környezettel Isten Lelke. A tudatosság pedig információ hordozást, elfogadást, és információ felhasználást jelent. Nem is kell nekem tudnom és ismernem ennek a folyamatnak a részleteit. Hiszen maguk az információk önmagukban nem gyógyítanak. Az információ tudatosítása, amit hitnek nevezünk vezet el a kívánt eredményhez. A priccsemmel szemben volt egy feszület. A sok limlom mellett, ami kitöltötte a kabinomat, ennek megbecsült helye volt. A mellettem levő kabinokban nem keresztény emberek laktak. Tengerészek, gépészek, műszakiak, biológusok, vagy informatikusok. Néha meglátogattam őket. Elbeszélgettünk. De most ez is olyan távolinak tűnt, mintha csak egy álom, vagy képzelődés, illúzió lett volna, aminek semmi köze nincs a valósághoz. Vajon ők hogyan viselkedtek volna? A számítógép szétverése nem szűntette meg a tényállást, nem hozott változást sem a betegségben sem az életemben, de még a gondolkodásban sem. És a vírusok sem gyengültek. Az ő életük sem változott meg. Számukra én vagyok a legjobb. A menyország. Minden vágyuk eljutni a vérembe. A boldogságuk célja és eszköze vagyok. Ha ugyan vágyik egy vírus vagy baktérium a boldogságra. Minden bizonnyal Will és Jim is szétverte volna a gépet. Ez egy természetes reakció ebben a helyzetben. A lázadás, a düh a tehetetlenség kifejezése. Egy igazságtalan helyzetre adott válaszreakció. Aztán ugyanúgy, mint én, vették volna a pisztolyt és fejbelőtték volna magukat. Igen. De nem itt. Itt csak szétszórom a vírust. Felmegyek a fedélzetre. Még akarom látni egyszer a napot. Aztán majd kiderül a nagy bumm után mi lesz...

Elindultam. Kabinom ajtaját nyitva hagytam. Tudtam, már nem fogok oda visszatérni. Talán valaki más majd beköltözik. Még ma. Elvégre szűkös a hely a bárkában. Mindenki túl akarja élni az utazást. Áporodott levegő fogadott a szűk folyosón. Fásultan lépkedtem a felfelé vezető vaslétra irányába. Will és Jim kabinjának ajtaja is nyitva volt. Először arra gondoltam, hogy ők is megfertőződtek és hozzám hasonló elhatározásra jutottak. Az is lehet, hogy ők már felértek a fedélzetre, esetleg elsütötték a fegyvert és megtörtént velük az, ahonnan nincs visszaút. Aztán, ahogy elhaladtam a kabin előtt, láttam, hogy mindketten ott vannak. Ágyuk fölött mesztelen nők poszterei terpesztettek. Szilikonozott fotosoppolt bájaikkal igyekeztek a kéj fakó emlékét fenttartanai ebben a vasba zárt élniakarásban. Egyikük sem volt családos ember. Nem tudtak senkihez kötődni huzamosabb ideig. Ez volt a természetes számukra. Maguknak éltek. Az volt az életfilozófiájuk: én jól érezzem magam, a többi nem érdekel. Sokszor beszélgettünk erről. A másokért és a másikért való életről. Ami az élet minőségét megváltoztatja, kiteljesíti és az egyszerű létből életet formál. Nem értették. Kinevettek. Gúnyoltak, élcelődtek rajtam. Már meg is szoktam. Később már nem is kezdeményeztem ilyen beszélgetéseket. Elfogadtam őket olyannak, amilyenek. Nem kényszerítettem a magam értékrendjét rájuk. Mivel értékesebb a te értékrended a mieinknél? Mi legalább élvezzük az életet. Az utazás elején még más volt a hangulat a hajón. A bárban szedtek fel alkalmi szexpartnereket. Ittasan szeretkeztek kabinjaikban, melyek vékony vasfalán áthallatszottak a koitusz jól kivehető hangjai, sikolyai. Aztán, idővel ezek is megritkultak. Hiszen érthető volt. Össze voltunk zárva. Ami testtől született test az. Test és vér nem örökölheti Isten országát. A nők, akiket felhoztak, (bár a kifejezés úgy lenne reális, hogy lehoztak, mert a fedélzet volt fent) vagy szobára vittek, nem afféle könnyű nők voltak. De, magányosak voltak. A jaj de egyedül érzem ma este magam nyelvét beszélték testük, amíg két egymásba kapcsolódó húsláncszemként ölelték egymást néhány óráig. Aztán feloldódott a magány és elfelejtették egymást. Kinevettek, amikor arról próbáltam meggyőzni őket, hogy a szeretkezés az örökkévalóság nyelve. Amikor két ember azt mondja egymásnak szavak nélkül, hogy veled akarom leélni az életemet és veled akarom eltölteni az örökkévalóságot. Szabályosan hahotáztak és térdüket csapkodták, mintha valami igazán jó viccet meséltem volna. Gyerekesnek, bigottnak, majd bolondnak tartottak. Ez nem templom, vagy vasárnapi iskola, ahol vasalt szoknyás fehér harisnyanadrágos lányoknak kell a házasság és a nemi élet tisztaságáról beszélni. Ez egy hajó, ahol, ha dugni akarsz, akkor keresel valakit, aki olyan magányos, mint te és szintén dugni akar és kész. Semmi köze az örökkévalósághoz, meg ahoz, amit te itt összefecsegsz. Szex! Érted, semmi több. Biológia. Ösztön. Hormonok. Érted?! De a tisztaság...Kezdtem. Leszarom a tisztaságodat! Nézd meg ezt a nőt! Mutatott az ágya fölött a poszterre. Minek kell ide tisztaság?! He? Nincs annál jobb érzés, mint amikor egy ilyen jó nőt, mint ez megdugsz. És még ő is akarja. Hol jön itt a képbe az örökkévalóság? Eszembe jutott minden evvel kapcsolatos mondatuk, gúnyos megjegyzésük, piszkálódásuk, ahogy elhaladtam kabinjaik előtt. Nem szóltam be hozzájuk, nem köszöntem. Nem akartam búcsúzkodni. Még hallottam kaján nevetésüket. Nagyon hülyén éreztem magam. Igazi vesztesnek. Lúzernek, ahogy ők mondták. Hiszen én fertőződtem meg, aki tisztaságról, erkölcsről, isteni normákról beszéltem nekik. Ők pedig, életben maradtak. Talán megérik azt, hogy ez az ócska teknő valahol partot ér és egy járványmentes földrészen, vagy szigeten újrakezdhetik az életet és késő öregségükben betelve az élettel halnak majd meg. Persze ez nem biztos. Lehet, hogy holnap már ők is megbetegszenek és pisztollyal a kezükben bedurrantják magukat a tengerbe és akkor egyenlőek leszünk. Egyenlőek. Elmosolyodtam. Egyformák, de nem egyforma értékeket hordozunk.

Elindultam a vasrácson. Mintha Jákób lajtorjája magasodott volna felettem a Teremtés könyvéből. Nem láttam a fedélzetnyílást. Sötét volt. Most vettem észre, milyen mélyen éltem. Elhatároztam, hogy számolni fogom a létrafokokat. Addig sem gondolok másra. Dosztojevszki írta talán a Félkegyelműben, hogy egy kivégzését váró elítélt milyen szépnek értékesnek látta az életet. Beosztotta az idejét. Kiszámolta, hogy mire hozzá ér a pap, hogy megcsókolja a feszületet, mennyi ideje van, és azt a kevés időt beosztotta. Mennyit gondol édesanyjára, a családjára, meg gyönyörködni fog a tájban. Aztán mindennek vége lesz. Én ezt nem akartam. Semmi szentimentalizmust. Háromszáztizennyolcnál nyitottam ki a fedélzeti nyílás szkafanderre, nehézbúvár sisakjára emlékeztető vaskupoláját. Végre szabad leszek! Gondoltam. Napsütés fogadott. De a napfény látványa nem hevítette fel a lelkemet. A jó időjárás és a kedvező környezeti hatások nem szüntették meg a bennem pusztító mérget, halált, bűnt. A fegyver csövének hidegsége sem keltett bennem borzongást. Pedig arra számítottam. Egy kis borzongásra. Dacra. Hogy majd összeszorított álkapoccsal fogom, behunyt szemmel elsütni a pisztolyt, és amit utoljára fogok látni egy véres függöny lesz. Aztán pedig a fény. De azt mivel fogom látni? Nem az agyam holografikus információáramlásával. Hanem lelki szemeimmel. Mintha a léleknek lenne szeme. Optikája. A lélek információrendezését, receptivitását nevezzük lelki szemnek. Nyitott szemmel akartam távozni ebből az életből, ahogy nyitott szemmel akartam járni is. Megláttam a tulsó partot. Partot értünk. A hajón nem hallottam a motorok dübörgését. Igaz, most amikor beszámolok róla, nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna. Mintha sohasem mozdult volna a hajó. Vagy sohasem utaztunk volna. Az alsó fedélzet tele volt halottakkal. Legalább ötven hulla feküdt. Mindegyik fejénél pisztoly. Mindegyik agya végigfröccsent a padlóra. Körbenéztem. Legalább tíz hajó állt még a parthoz közel. Mindegyik abban reménykedett, hogy célhoz ért. Hogy járványmentes örökkévalóságnál ért partot. De a sziget kicsi és kevés lesz ennyi embernek.

Valaki pofonvágott. Kicsavarta kezemből a pisztolyt. Már nem láttam a fényt. A napot. Amikor felocsúdtam a pofon csengéséből, éreztem, hogy valaki megfogja az állam. Egy ápolónő volt. Testes kopaszodó zöldköpenyes ápoló állt mellette, kezében tálcával, melyben fegyverek voltak. Pisztolyok. Amikor jobban megnéztem, vettem észre, hogy nem fegyverek. Nem pisztolyok, hanem csak hasonlítanak a pisztolyra. Ajtókilincsek voltak. De ki csapott be így? Ki járatja velünk a bolondját? Kicsodák ezek az ápolók? És, hol a sziget? A tenger? A hajó? A vírus? A kihalt emberiség? Egy tetőteraszon voltunk. Nem fedélzeten. Nem hajón, hanem egy épület teraszán, ahová nem lett volna szabad felügyelet nélkül feljönnöm. De miért is? A Bárka nevű idősek otthonának voltam lakója. Egyszer egyik kollégám irigykedve mondta nekem, hogy engem nem félt egyáltalán a nyugdíjas évektől, mert én feltalálom magam. Bennem ott van az a ritka képesség, hogy tudok írni. Ki tudom tölteni az üres órákat, éveket, amiket mások nem. Amikor úgymond semmi sem történik velem, akkor kezdődik az élet. Jöjjön kedves uram, látogatója érkezett.